Világszárnya 3 csillagozás

Képes-e egy munkahely megváltoztatni az embert? Hát persze, sok olyan embert ismerek aki tönkrement, alkoholista lett, elfásult, megutálta az életet, egy idegbajos lett. Ez a képünk általában a munkahely okozta változásokról, holott ennek nem kell így lennie.

Vannak olyan munkahelyek, amik arra hivatottak, hogy az ember kiteljesedjen, fejlődjön és a kiteljesedett önmagát egy közös cél szolgálatába állítsa. Volt szerencsém ilyen munkahelyen dolgozni és életem egyik legnehezebb döntése volt, mikor ott kellett hagynom. De hogyan jönnek létre az ilyen munkahelyek? Egy bolond elkezd valamit és sok másik bolond követi.

A Kallós Alapítványnál töltött szűk évem alatt sok mindent tanultam és rengeteg mesét hallottam Zolibácsiról. Pontosan emiatt nagyon érdekes volt látni az emberek arcát a tárlatvezetéseken, amikor végigkalauzoltam őket a gyűjteményen, megfűszerezne néhány érdekességgel, amelyeket azoktól az emberektől hallottam, kik hozzá legközelebb álltak. A legtöbb vendégünk vagy úgy tekintett Zolibácsira, mint egy félistenre, vagy pedig negédes büszkeséggel elmesélte, hogy ő ismerte. Ez általában azt jelentette, hogy a szomszéd ismerősének a keresztapja egyszer látta valahol, de nem is ez a lényeg. Mindig furcsáltam ezeket az embereket. Miért lennél büszke arra, hogy ismertél valakit aki nagyot alkotott? Azok, akik Zolibácsi „szolgáiként” mindent megtettek azért, hogy létrehozzák az örökséget, nem büszkék rá. Azok, akik hasonlóan nagyok, nem büszkék rá. Ők egyszerűen szerencsések, amiért részesülhettek a tűzben. Ahogy én is szerencsés vagyok, hogy részesülhettem, mégha másodkézből is.

A másik kategória pedig már-már sértő. Nem egy félisten gyüjtött össze tizennégyezer dalt az utókornak. Nem egy félisten állta a sarat a Secu börtöneiben. Nem egy félisten küzdött minden nap, nem egy félisten úszott árral szemben. Hanem egy ember. Egy egyszerű, gyenge, makacs ember. Szerintem ez a bugyuta, torz világnézet az, ami visszafogja az embereket, hogy nagyot alkossanak. Zolibácsi megannyiszor elmondta, hogy még mindig van amit gyűjteni. Még mindig van, amit megélni. Félistennek kell lenni ahhoz, hogy tegyünk valamit az értékeinkért? Nem. Egyszerű emberként kell tennünk és ha ezt elégszer megtesszük, mások félistennek fognak nézni, mert nem tudják elképzelni, hogyan tudott valaki dolgozni azért, ami számára fontos. Minden ilyen megjegyzés feldühített, mert lekicsinylette hetven év munkáját. És nemcsak egyetlen emberét.

Hogy mindezt miért mondom el? Mert a Világszárnya egy meséskönyv. Ezer, meg ezer ugyanilyen van. Csángó népmesék találhatóak benne fonetikus átírással. Remekek, valóban. Amiről viszont a legtöbb ember nem tud, hogy miért ez Zolibácsi egyetlen prózai gyűjtése. Ezeket még abban az időben gyüjtötte, mikor szalagokra vették fel a hanganyagokat, melyekre mindössze pár perc ( ha emlékeim nem csalnak négy és fél) fért csak fel. Ezekből évente pár százra volt keret Magyarországon, ezekből csempésztek át a határon Zolibácsinak. És ez az ember érdemesnek találta ezeket a szalagokat ezekre a mesékre.

Így olvassátok.

Erőst rivós. (De nem úgy, érted.)