Kaiser Ferenc munkája méltó „folytatása” Csapó Csaba: A Magyar Királyi Csendőrség története 1881–1914 című könyvének. Aki teheti az olvassa el egymás után a két művet, hogy teljes, átfogó és objektív képet kaphasson a magyar királyi csendőrség történetéről. A mű bevezetésből és hat nagyobb fejezetből (ezek legtöbbje számos alfejezetre oszlik) áll. A bevezetésben a téma historiográfiáját ismerteti röviden a szerző, a fontosabb művek (szakirodalmi feldolgozások, visszaemlékezések) tömör bemutatásával (az adott művek tudományos értékére, esetleges elfogultságára is kitérve), illetve a téma kutatásának nehézségeire is kitér az író (a feldolgozások, források típusai, mennyisége). Számomra nagyon szimpatikus volt, hogy a szerző a bevezetésben megemlíti, hogy művében nagy teret szentel a szervezeti kérdéseknek, illetve, hogy érdeklődése a témával kapcsolatosan elsősorban társadalomtörténeti szempontú (így már az elején tudtam, hogy az én ízlésemnek sok nehézkes, kevésbé érdekes rész lesz a könyvben). Az első fejezet a magyar királyi csendőrség történetét mutatja be 1919-ig. Nekem ez a fejezet tetszett a legjobban, mert nagyon adatgazdag volt, és itt az eseménytörténet érvényesült. Külön hangsúlyt kap a szervezet francia eredetének bemutatása, az 1849 utáni évek, a zsandárság ismertetése Magyarország tekintetében, majd a testület első világháború alatti tevékenysége, ezután az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság időszaka alatti történések következnek. A Tanácsköztársaságról szóló rész különösen érdekes volt számomra, hiszen a belső rendfenntartásra egységes fegyveres testület jött létre 1919 márciusának végén Vörös Őrség néven, amelybe a csendőrség állományának egy része is átkerült. Azonban az első világháború előtt már a csendőrségnél szolgáló állomány zöme szembefordult a Tanácsköztársasággal. A rendszer elleni megmozdulásoknál mindig megtalálhatók voltak a csendőrök is, 24 csendőr veszítette életét a Tanácsköztársaság elleni megmozdulásokban az író szerint. A második fejezet a magyar királyi csendőrség újjászervezéséről szól, itt hamar háttérbe szorul az eseménytörténet, és következnek a nekem kevésbé érdekes szervezeti kérdések, és a csendőrség közigazgatáshoz való viszonya. A harmadik fejezet a fegyverhasználatról szól, itt Kaiser Ferenc a Csendőrségi Lapokra támaszkodva elemzi az 1924–1933 közötti időszak eseteit. Ebben a fejezetben kapott helyet a fegyverzet változásának rövid bemutatása is. A szerző az 1924 és 1933 között történt 234 fegyverhasználati esetet tette vizsgálat tárgyává, hat jól szerkesztett táblázat mellékelésével. Döbbenetes, hogy a testületnél a vizsgált időszakban mennyi öngyilkosság történt (54 haláleset, és további 6 súlyosan rokkanttá lett csendőr), ezzel szemben ugyanezen időszakban 19 csendőr halt meg „idegen kéz által”. Az öngyilkosságok kiváltó oka leginkább szerelmi bánat, illetve valamilyen vétség elkövetése után a büntetéstől való rettegés volt. A negyedik fejezet a könyv egyik leghosszabb fejezete (a maga 40 oldalával), amely a csendőrség hétköznapjaival foglalkozik, külön bemutava a tisztikar és a legénység életét. Ebben a társadalomtörténeti egységben kimerítő részletességgel szól az író az oktatásról, a kiképzésről, a nősülésről, a fizetésről, az őrsök gazdálkodásáról, a nyugdíjról, stb. Az ötödik fejezet a 2. világháború időszakáról szól, a csendőrség későbbi sorsát befolyásoló események ismertetésével. Ebben a fejezetben ismét az eseménytörténet dominál. A fejezet először a Jugoszlávia lerohanása után Magyarországhoz került dél-bácskai területek csendőri biztosításának nehézségeit ismerteti. Ezután az 1942-es újvidéki vérengzés részletesebb bemutatása következik. A következő alfejezet a csendőrség szerepét elemzi a zsidóság deportálásában. A fejezet leghosszabb alfejezete a tábori csendőrség felállításával, működésével foglalkozik, Kaiser Ferenc külön kiemeli Deme Lajos csendőrszázados 21 fős különítményének működését, akik 1944 decembere és 1946 augusztusa között a Nemzeti Bank vagyonát őrizték, illetve ők alkották az „aranyvonat” kíséretét is. A könyv utolsó fejezete a csendőrség 1945 utáni történetét mutatja be 6 oldalban, de rendkívül informatívan. A szerző bemutatja a testület feloszlatását, a volt csendőrök elleni megtorlásokat, beilleszkedésüket az új társadalmi rendbe, és az emigrált egykori csendőrök tevékenységét is. A könyv törzsszövegét gazdag jegyzetapparátus (684 jegyzet), a felhasznált irodalom tematikus listája (levéltári anyagok, sajtó, egykorú kiadványok, feldolgozások, visszaemlékezések, interjúk), 11 melléklet (illetmények, pótdíjak, szervezeti kimutatások, a magyar királyi csendőrség felügyelői, a csendőreskü szövege, stb.), 4 jól használható térkép, és 38 jól összeválogatott, a mondanivalót kiegészítő fénykép egészíti ki. A könyvben öt elírást, betűkihagyást fedeztem fel, de ezek az apróságok nem kicsinyítik a mű tudományos értékét, alaposságát, sokoldalúságát!
