Ószakai ​éjszakák 18 csillagozás

Kaiko Takesi: Ószakai éjszakák Kaiko Takesi: Ószakai éjszakák

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Fukuszuke, ​a szerencse fia, így nevezik el társai a regény főhősét, aki valóban a szerencse fiának érezheti magát, mert Ószaka kivilágított utcáin tekergő, éhező csavargóból „apacs" lett belőle, teljes jogú tagja a koreai Kim ócskavas-tolvajlásból élő csapatának. Oszaka közepén, az egymillió-kétszázezer négyzetméternyi lebombázott gyártelep romjai közt keresik éjszakánként nehéz kenyerüket a csapat tagjai. Örökös harcban állnak a rendőrséggel, a rommező őrzésére kirendelt csőszökkel és a Pénzügyi Igazgatóság teát iszogató bürokratáival, akiknek dolguk lenne, hogy kezdjenek valamit a háború idején lebombázott fegyvergyár romjaival, de nem tesznek semmit. Ezért az apacsok – csavargók, börtönt járt mackósok, zsebtolvajok, agyafúrt vagányok – magukénak érzik a romokat, s megpróbálnak pénzt facsarni az ócskavasból. Vas van elég, csak ki kell „bányászni", de jó pénzt érő réz vagy mangán ritkán akad. A „jó" kereseti lehetőségnek híre megy egész Japánban, csak úgy áramlanak az… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1959

>!
Európa, Budapest, 1984
238 oldal · ISBN: 9630733145 · Fordította: Kalmár Éva

Kedvencelte 2

Várólistára tette 18

Kívánságlistára tette 13


Kiemelt értékelések

>!
kedaiyun
Kaiko Takesi: Ószakai éjszakák

Érdekes könyv. Regény, de úgy éreztem, nem annyira a cselekményen van a hangsúly, hanem a szereplők és a tevékenységük bemutatásán. Az utószóból kiderül, hogy az író személyesen is megtapasztalta az apacslétet, hogy megírhassa ezt a szociográfiai jellegű könyvet. A szereplők múltjától keveset tudunk meg, de a jelenükről annál többet. Lehangoló környezetben játszódik ez a történet, a lebombázott fegyvergyár romjai és a nyomornegyed a helyszínünk. Az író alaposan bemutatja az apacsok életmódját, az evés, az alvás, a „murizás” és minden más is megjelenik a könyvben. Emellett jól bemutatja a társadalmi csoportokat is: japánok és koreaiak is vannak az apacsok között, így a két nép viszonyát is láthatjuk. De az apacsok nem tesznek különbséget japán és koreai között, ahogy nincs különbség a bűnözők, hajléktalanok és egyéb lecsúszott figurák között sem. Nem egy könnyű olvasmány, de nagyon érdekes.

>!
SteelCurtain
Kaiko Takesi: Ószakai éjszakák

Olvasás közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ezek a japán és koreai apacsok tulajdonképpen itt élnek közöttünk. Nem valami lepusztult helyen lakok, de szinte naponta látok embereket, megannyi Fukuszuke, Kim és Félszemű reinkarnációit akik kukáznak, papírhulladékot, ócskavasat gyűjtenek, nem beszélve az elhíresült “színesfémkereskedőkről”, akik minden skrupulus nélkül megfújnak minden fémtárgyat. Számukra az ócskavas éppolyan éltető elem mint az oxigén.
Többnyire azzal vádolják őket, hogy lopnak.
Mi tagadás, a vád gyakran igaz.
De vajon elintézhető e mindez azzal, hogy dörgedelmesen kijelentjük, hogy akkor csukják le őket?
Hisszük e továbbra is, hogy egészséges az a társadalom, ahol széles rétegek csak lopás útján teremthetik elő a napi betevőt?
A Szugijama bánya történetét mindenkinek meg kellene ismernie. Ez egy borzasztó lehangoló történet, mely mégis lebéklyózza az olvasót. Nem csak azért, mert olyan világot ismertet meg velünk, mely az átlagolvasó számára ismeretlen, hanem azért is, mert a szerző, könyvében hihetetlen bravúrral egyszerre festi meg a mai társadalom hű tükörképét, görbetükrét és az egésznek a tagadását. Ezek külön-külön is komoly teljesítménynek minősülnek, de egy az egyben ez kb a lehetetlen kategóriája. Kaiko Takesinek mégis sikerült!

>!
Stendhal
Kaiko Takesi: Ószakai éjszakák

na hát hogyismondjam…. Nem volt vidám, egy kicsit sem. Gyakorlatilag bemutatja a nyomor szintjeit, a legmélyebbtől fölfelé, majd vissza. Mi itt, a gépek előtt talán el sem tudjuk képzelni, hogy ez lehetséges. Mármint a nélkülözés, szegénység, kétségbeesés, elhagyatottság fokozatait. Nem tudhatjuk, mi az a pont ahonnan még mindig van lejjebb, és mi az ahonnan már csak a vég.

>!
maneki_neko
Kaiko Takesi: Ószakai éjszakák

Nem egy vidám könyv, hiszen hihetetlen nyomorban élő emberekről ír, de ennek ellenére jó. Alapos betekintést nyerünk a gyártelep melletti viskónegyed életébe, az életben maradásukért folytatott – nem épp legális – küzdelembe, amely egyébként meglepően szervezetten folyik. Tetszett, hogy az író nem használ hatásvadász eszközöket; tényszerűen meséli el a történetet – nálam ezzel nagyobb hatást ért el, mintha mindenáron meg akart volna ríkatni.
Kicsit furdalt a kíváncsiság a szereplők előéletét illetően, hiszen erről nem tudunk meg semmit, csak azt, hogy sokuknak van valami takargatnivalója. De ez sem véletlen, hiszen ők sem tudnak semmit egymásról, még egymás valódi nevét sem. A szereplők szó szerint a semmiből jöttek, és a semmibe tűnnek el.

>!
tizenhetedik
Kaiko Takesi: Ószakai éjszakák

El tudom képzelni egy kockadobálós szerepjáték alapötletének.
Nyilván én lennék benne a főhős.

>!
Jenci_néni
Kaiko Takesi: Ószakai éjszakák

Èszvesztöen felszabaditoan undoritoan gyönyörü. Zsenialis. Az ember megkivanja, hogy belsöseget egyen, es megundorodik a sajat tiszta eletetol.


Népszerű idézetek

>!
SteelCurtain

– Miért mondod japánnak magadat?
– Hogy ne ártsak a földijeimnek. Még azt gondolják, hogy minden koreai ilyen ronda, mint én.

>!
SteelCurtain

– Valami ostobaság jár a fejemben. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha a szobában kinyitnák az ablakot a halálom előtt.
– A halálod előtt?
– Igen, de ne törődj vele. Kinyitnák az ablakot, és látnám, hogy egy paraszt dolgozik a mezőn, a folyón meg csónakok úszkálnak. Az ilyesmitől olyan könnyű lesz az ember szíve. Ezért jutott eszembe, hogy jó volna, ha kinyitnák az ablakot…

>!
SteelCurtain

Az apacsok helyzete tovább romlott: az árut elkobozták tőlük, a szerszámok elvesztek, az adósságok nőttek, a telepen kívül pedig lehetetlen volt munkát találni. Két-háromszoros súllyal nehezedtek rájuk a körülmények, mit volt mit tenni, a teleplakók leülték a magukét, visszamentek a bányába, és tovább viaskodtak a rendőrséggel. Az üldözők elől menekülve, átevickéltek a csatornán, ki Tódzsó túlterhelt bárkájának szélébe kapaszkodva, ki úszva, nyeldesve a vegyi anyagokkal szennyezett vizet.

>!
SteelCurtain

A naptárban minden napra egy-egy szentencia állt, régi vagy új, keleti vagy nyugati mondás, és amikor unatkoztak, volt mivel élcelődni. Mikor például Gumit a rendőrök megkergették a Szugijamában, és a gyárkéménybeli kaland után nyúzottan, füsttől fuldokolva, szerszámok nélkül megérkezett a telepre, nagyokat káromkodott, aztán felbőszülve letépte a falról a naptárt, és hangosan fölolvasta:
Dolgozz és ne veszítsd el a reményt! Thomas Carlyle.
Aztán a falhoz vágta, a tőle szokásos fordulat kíséretében:
– Misszenemirnak! Dolgozz, dolgozz, azt tudják! Mintha más nem volna a világon, csak munka, munka. Vízbe fojtom azt a hülyét, aki a naptárt kigondolta!

>!
SteelCurtain

Kim rendszerint a falnak dőlve hallgatta a beszélgetést, néha-néha a felesége is bejött. Pokoli jó pálinkát tudott főzni, mindig teli edénnyel jelent meg, előbb kiitta a felét, aztán átnyújtotta a férjének. Amíg az asszony ivott, Kim közönyös arccal várakozott, illedelmesen nyugtatta kezét a térdén, de amint az asszony az ivást bevégezte, nyomban megragadta az edényt, és mohón a szájához emelte. Mint a szegény koreai házaknál általában, náluk is az asszony volt az úr. Kim hagyta, hogy a felesége legyen az első hegedűs, még akkor sem tiltakozott, mikor Gumi és Homok röhögve megjegyezte, hogy biztosan az ágyban is az asszony van fölül.

>!
SteelCurtain

Egyre kegyetlenebbé vált a hajsza. Ráadásul a gazdasági pangás hajtotta munkanélküliek, csavargók, bűnözők özönlöttek a telepre, nőttön-nőtt a lakosság, felbomlott a munkamegosztás rendje, napról napra nagyobb lett a zűrzavar. Az új jövevények, amint megtudták, hogy Szugijamában akárki akadálytalanul áshat, nem köti semmiféle szabály, tudatlanul és gyakorlat nélkül, magányosan indultak ócskavasért. Nem tartoztak egyik csapathoz sem, “oktatásban" sem részesültek, így aztán minduntalan összetűztek a többiekkel. Egyikük nem válaszolt az egyezményes cincogásra – az apacsok félholtra verték a sötétben; a másik meg fehér ingben ment a bányába – civil ruhás detektívnek nézték, és őt is félholtra verték. Annyi ember érkezett naponta a telepre, hogy lehetetlen volt mindenkit arcról fölismerni. Az a legény például, akit azért gyepáltak el, mert fehér ingben volt, mikor megtudta, hogy megszegte a szabályt, inget-gatyát letépett magáról, és meztelenül hajlongva az ütések elől, könyörgőre fogta a dolgot:
– Elég! Elég! Tolvaj vagyok, higgyétek el, tolvaj, nem zsaru, esküszöm, újdonsült tolvaj.
Senki sem hitt neki, és az apacsok egymást váltva sokáig vallatták szenvedélyesen, amíg ki nem derült róla, hogy munkanélküli, nemrég érkezett a telepre, azelőtt egy játékkaszinónál volt szendvicsember.

>!
SteelCurtain

– Á… Ne olyan hevesen! Elolvastad a sajtót, és megtudtad, hogy a fényes Párizsban is élnek olyanok, mint mi. Azokat is apacsoknak hívják. Biztos ők is a kegyetlen társadalom áldozatai, akárcsak jómagunk. Tehát nem vagyunk egyedül, ez vigasztaló – kopogtatta Kim békéltetőn, sőt szinte barátian Gumi hátát.

>!
SteelCurtain

Mit tesznek a zsaruk? Mikor besötétedik, átlopóznak Szugijamába, és elbújnak a bozótban. Ott aztán ellepik őket a szúnyogok, nem akármilyenek, a legkomiszabbak. Az, ha megcsíp, jobban fáj, mintha injekciós tűt döfnének beléd. Szegény zsaruk nem bírják sokáig, és inkább üres kézzel visszamennek az őrszobára. így aztán, ha rajtaütésre küldik őket, azt mondják: “Megyünk a szúnyogokkal zabáltatni magunkat." Szívből sajnáljuk őket.

>!
SteelCurtain

Kijött egy rendelet, olyan okos elnevezése volt, hogy “Az állami vagyon különleges kezelésének szabályozásáról". Kimondták, hogy akinek van valami maszek kis üzeme, kicserélheti a régi ócska gépeit, használt, de még jó állami gépekre. Nem is rossz rendelet. Az iparosok meg szaladtak, hogy megkérdezzék: igazán ki lehet cserélni a gépeket? Mondják, hogy igen. Erre ott helyben aláírták a kérvényt: ki akarjuk cserélni a gépeinket. Eltelt vagy két év, már meg is feledkeztek az egészről, amikor felszólítás érkezett: küldjenek be egy hivatalos folyamodványt, tizenöt fényképet s még másik tizenöt papírt minden egyes gépről. Mire összeszedték a fényképeket meg a papírokat, eltelt egy hónap. Elküldték az egészet a megyei ipari-kereskedelmi osztályra. Az ellenőrzéssel, kiegészítésekkel elment még egy hónap. Aztán harminc hivatalnoknak harminc pecsétet kellett rányomnia. Minden pecsét egy hét. Hisz a hivatalokban folyton teáznak, és minden teázáskor még sorsot is húznak, hogy ki menjen le harapnivalóért. Az egész kalamajka után a papírokat átküldték a Pénzügyi Igazgatóságra. Ott megint csak teáznak, meg sorsot húznak, hogy ki menjen le harapnivalóért. így telt el két év és hét hónap, mire engedélyezték a gépek cseréjét. Az iparosok nem tudták kivárni, addigra már rég beszerezték az új gépeket valahol máshol, így azután a marógépek, esztergapadok a rozsdatemetőbe kerültek, hiába, hogy még használhatók voltak.

>!
tizenhetedik

A víz, amit az öreg körbehordott, néha petróleumízű volt, néha meg pálinkaszagú, de akik a pusztaságon gürcöltek, mindig szomjasak voltak.

Negyedik fejezet (Európa Könyvkiadó)


Hasonló könyvek címkék alapján

Takami Kósun: Battle Royale
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I-III.
Natsuo Kirino: Kín
Murakami Haruki: Kafka a tengerparton
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze
Abe Kóbó: A homok asszonya / A dobozember
Nacume Szószeki: Macska vagyok
Dadzai Oszamu: Hanyatló nap
Junicsi Vatanabe: Japán szeretők