– Jaj – kezdte Tamara –, mintha talán egy lány, általában egy nő… őszintén beszélhetne a vágyairól, álmairól? Kinek mondhatná el mindazt, ami a lelkében van? Ha megtenné, a legszegényebb teremtés lenne a föld kerekén. Mert a kitárt női lélek gyakran egyenlő az elbukással. Aki mindent elmond, menthetetlenül elbukik, és nem tud többé fölemelkedni. A nő vagy mindent elveszít egyszerre, vagy nem veszít el semmit. De minek is beszélek én magának? A fiataloknak én már elhervadtam, az idősebbeknek még csak nyiladozóban vagyok. Meg tudja ezt érteni, Herceg? Látja, én még nem találkoztam azzal a férfival, akinek a keblére hajthatnám a fejem, hogy a szíve dobogását hallgassam. Én nem hajtottam a fejemet még egyetlen férfinak sem a vállára. Kínoz a tudat, hogy saját magam ölöm meg az álmaimat. Állandó szomjúság gyötör, amit, nem tudom, miért, de úgy érzem, sohasem tudok csillapítani. A nő simogatásra, szerelemre, a férfiak őszinte megértésére vágyik. Néha úgy érzem magam, mint aki nem tud szabadulni egy álomtól. Folyton egy pohár friss vízről álllmodom. De nincs, aki idenyújtaná, és nincs kitől kérnem. Hiába erőlködöm. Próbálok fölébredni, de nem tudok, nem bírom kinyújtani a kezemet a pohárért. És még valami. Elfog a rémület. Félek, hogy álmomból fölriadva megragadom a poharat, és amikor a számhoz viszem, üdítő ital helyett ecetet iszom. Vagy talán üres a pohár. Látja, ezért mondom, hogy jobb meghalni a beteljesületlen vággyal, egy pohárnyi friss vízről álmodva, semmint azzal oltani a szomjúságunkat, ami éppen adódik. Különben nem tudnánk álmodni. És az a nő, Herceg, aki nem tud álmodni, rútabb, hidegebb, mint az esős őszi éjszaka.
163-164. oldal