Vízesés 72% 15 csillagozás

Hát a moldovai irodalmat is sikerült feltenni a soknemzetiséges virtuális könyvespolcomra. :)
Azt azért sajnálom, hogy a kötet alcímében szereplő „mai” elbeszélők valamikor negyven éve voltak „maiak”, amikor Moldova mint önálló állam még nem is létezett… Kíváncsi lennék rá, mi változott azóta a moldovai irodalomban, illetve még inkább arra, mi változott a kánonban…
Mert ezek közül az írók/novellák közül garantáltan nem maradt benne mind! Nem mintha a maiak közül mindenkinek meg lehetne jósolni az örök hírnevet, persze. :) Meg az is biztos, hogy a negyven évvel ezelőtt reprezentatívnak ítélt darabok között is akad maradandó érték.

Továbbiak a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/23/kahana_moz…

Érdekes válogatás. Nagyon vegyes. Egy fiatal ország novellistái mutatkoznak be benne, egy országé, amely a történetek megírásakor még nem is létezett. A Szovjetunó részeként a nagy birodalom peremvidékének számított. A moldovai irodalom nincs túlreprezentálva a magyar könyvpiacon. Ezen a válogatáson kívül, csak egyetlen író novelláskötete található az antikvárium.hu oldalán. (Ő egyébként négy novellával képviselteti magát ebben a kötetben is.) Nem nagy tehát a választék. Ráadásul a cím is elavult: A mai jelen esetben ötvennél is több évet jelent. A kötet 1971-ben jelent meg, a művek tehát ennél jóval korábbiak. Nem csoda hát, hogy a szocreál jegyében születtek.

Kevés kivétellel mindegyik a jobb és szebb élet eljövetelét hirdeti. Azok is, amelyek szövege, hangulata alapján a tragédia vetül előre. Az egyik balladai hangvételű történet csendes megbékéléssel zárul; másutt a társadalmi előítéleteit levetkőző anya, örömmel fogadja lánya hajdani szerelmét, akit épp ő űzött el. Egy polgári kényelmet kedvelő asszonyka meg kiakad, mert férje megsérti az úttörők tizenkét pontját: elfogad egy kosár almát a betegétől!!!

De igazságtalan lennék, ha csak a negatívumokat sorolnám. Valóban volt néhány írás, amit olvasva nem értettem, mi is akar ez lenni, de többségét mégis élvezettel olvastam. Élveztem az írók hangulatteremtését, a falusi életképek, zsánerképek a mi népi íróink stílusára emlékeztettek. Elidőztem volna egyik-másik faluban szívesen. Reméltem, hogy valami jó sül ki belőlük, ám hiányzott az igazi konfliktus, és a befejezés többségüknél csapni való. Ha akarom felfoghatom úgy is, hogy a kincstári optimizmust mindig körüllengi valami szomorúság, de inkább érzem azt, hogy a témanélküliség, a minden áron pozitív vég igénye köti meg az alkotók kezét.

Kínomban pontoztam a novellákat, és átlagot számítottam. Ez a 3,5 nem is olyan kevés Mert voltak köztük jók is.
Kedvenceim:

Ana Lupan: A Kakukk-kút
Az arcát vesztő ember kicsit abszurd története. A Nagy vállalat Nagy embere húsz év után hazalátogat a falujába, és szembesül azzal, hogy elvesztette az arcát. identitását Visszatérve a városba, visszaszerzi az arcát, de rájön, pont úgy néz ki, mint bárki más egyéniségét is.

Ion Druce: Pihenés
Történet az idős parasztasszonyról, akit a szövetkezet pihenni küld az üdülőbe. Én ismertem ilyen néniket. Mindenki szerette őket. De láttam azt is, hogy megszokott környezetükből kiszakítva mennyire elesetté váltak. Ők hamarabb elmenekültek volna az üdülőből. Kedves történet, halvány szatírával.

Harmadiknak említem szintén Ion Druce írását a Szép siratóasszonyt, és felhívnám a figyelmet @Timár_Krisztina kiváló elemzésére:
http://moly.hu/hozzaszolasok/6450597.

„Mai” moldován elbeszélők. Maradjunk annyiban, hogy úgy 50 éve voltak ezek az elbeszélők maiak. Ennek megfelelően is kell hozzájuk állni.

Nem volt ez rossz, nem mondom, de annyira jó sem. Volt pár novella, amik felépítésügyileg, írástechnikailag elég jól sikerültek, ezeket megfigyelő szempontból is érdemes volt elolvasni.

Témáját tekintve viszont elég erőteljesen érződött a kiadás és a keletkezés időpontja. Először megijedtem, hogy csak katonai témájú írások lesznek a könyvben, de szerencsére ezeket felváltották a paraszti világ képei, illetve a szerelem, mint örökös téma. Utóbbiból számomra egyértelműen kiemelkedik Ion Podoleanu: Szemernyi boldogság című novellája.

Nem bántam, hogy elolvastam, mert megbizonyosodhattam, hogy ez az ország is termel ki magából jó írókat. De ennél többet sajnos nem adott.

Mai moldován elbeszélők – mondja a könyv címe, és nem a cím tehet róla, ha én „későn futottam” és így már csak a füle jutott. Így a „mai”-t fejben máris le kellett fordítanom 1971-re.
Rögtön az első elbeszélések háborús témájúak, tisztára, mint a 70-es évek szovjet írásai. De ez nem véletlen, hiszen ezek a novellák azon kívül (belül/felül), hogy moldovánok, szovjetek is. Erről legjobban az eredeti nyelvű tartalomjegyzék árulkodik: román moldován nevek és címek, cirill betűvel. (Rögtön az jutott eszembe, milyen szerencsénk van, milyen kevés hibázott ahhoz, hogy „bekebeleződjünk”, és a magyarból is cirill betűs nyelv legyen!) Aztán az is furcsa volt, ahogy a moldován neveket visszaírták magyarra.
Az elbeszéléseket a korabeli szovjet elbeszélésekhez tudom legjobban hasonlítani, a különbség az, hogy ezekben itt sokkal több a szomorúság, még a hurrá-optimizmust és a vidékfejlődést is felülírja. A háborús témán kívül voltak erősen szocreál beütésű írások is. A legérdekesebbek persze az emberábrázolások, a napi élet apró kis részletei.
A cirill betűs moldován írás nem hagyott nyugodni, és hosszasan böngésztem a Wikipédiát, ismerkedtem Moldovával, Transznisztriával, Moldvával, a moldován és román nyelvvel. Szegény moldávok/moldovánok, nekik sem jutott egyszerű sors. Nem csoda, ha szomorúak.

Már a népnév, illetve elnevezés is érdekes. Erről maguk a moldávok – vagy moldovánok – is vitázt(n)ak eleget. (Vigyázat!!!!! Moldva, Moldova és Moldávia nem ugyanazt jelenti!!!!!!) Mindegy. A történelem viharai gondoskodtak róla, hogy legyen egy „másik” Románia is Európában a többség által ismert „igazi” Románia mellett.
Ez a sokáig szláv – értsd: szovjet-orosz – befolyás alatt álló terület az élet minden terén magán viseli ezeknek az évtizedeknek a nyomát. Az irodalom sem mentes ettől. Ez a „moldován” válogatás ebbe a kb. 1944-től 1970-ig terjedő időszakba enged betekintést. Az eleje, a nagy honvédő háború eseményei inkább oroszos hatást mutatnak, de már az is eléggé kevert ahhoz, hogy érezzük a sajátos helyi moldován(román) ízt a történetekben. Később aztán egyértelműen a helyi dolgok kerülnek túlsúlyba, még akkor is, ha a helyi párt- és üzemi vezetők – és családjuk – életébe nyerünk bepillantást. Az itt bemutatott 13 író közül kiemelném Jon Druce-t (román, eredeti átírásban Ion Druță-t). Nekem az ő novellái tetszettek a legjobban, különösen a Pihenés – ma is érvényes képek maradtak meg bennem! ;) Egyébként hét évvel később, 1978-ban önálló kötete is megjelent Magyarországon A szép siratóasszony címmel. Ez a címadó novella benne is van ebben a könyvben.
A lényeg: érdekes válogatás Európának ebből a kevésbé ismert részéről, ami román is meg nem is, meg szovjet-orosz is meg nem is – legalábbis abban az időben…

Ami a moldován irodalmat illeti, én – valószínűleg sokakhoz hasonlóan – ezzel a kötettel veszítettem el az érintetlenségemet. Mondjuk megérinteni ez is csak épphogy tudott, de erre még visszatérünk.
Ha rangsort kéne felállítanom könyvekből, amelyeket a lehető legkisebb valószínűséggel találok meg az én vagy feleségem szüleinek könyvespolcán, ez a könyv előkelő helyen szerepelne ezen a listán. És tévednék. Ez a könyv ugyanis ott volt az egyik polcon. Máig nem értem, mit keresett ott, hogy került oda, és miért nem került le onnan, bár tény, hogy a polcon szerepelő többi könyv közé beillik. Ezeket sem értem, mit keresnek ott.
A rövid bevezetőből már talán kitűnt (ha a csillagozásból nem lett volna elég egyértelmű), hogy a könyv nem került be a kedvenceim közé. További összehasonlítási alapok híján a hasonló macedón válogatással tudom összemérni, amelyet ugyancsak idén olvastam, és ebből az összehasonlításból sem jön ki jól. Pedig időben és egyéb körülményekben is meglehetősen közelinek látom a két kötetet. Ennek ellenére a macedón kötet kellemes meglepetés volt, a moldován kötet pedig csak azért nem okozott igazán csalódást, mert nem is voltak különösebb elvárásaim vele szemben. Míg a macedón köteten nem éreztem, hogy a válogatás egyik fő szempontja a rendszerkonformság volt, itt sokszor igen. A partizántörténetektől már a szlovák irodalomórákon megcsömörlöttem, de a többi történet sem volt általában kellően átütő. Kivételek persze mindig akadnak. Valószínűleg nem véletlen, hogy a kötet szerzői közül, mint erre felhívták a figyelmemet, Jon Drucetől egész kötet olvasható magyarul.
Azt nem tudom megítélni, hogy ez a válogatás mennyire reprezentatív, ami az 50-70-es évek moldován irodalmát illeti. Amennyiben igen, kár. Amennyiben nem, és csak a válogatás szempontjai avultak el – hála Istennek – ennyire, akkor is kár.

borító: 4
tartalom: 4
stílus: 4
szereplők: 3
élmény: 4
mondanivaló: 4

Mindig mosolygok ezen a „mai” jelzőn, mert igazán régi, 1971-es ez a kiadás, jó lenne a kortárs műveket is megismerni. Itt az elején még II. világháborús történetek szerepeltek, természetesen szívszorítóan. Kicsit más nézőpontúak, látásúak ezek a szerzők, mint itt Közép- Európában, de ez a másság most jólesett. A kisemberek oldaláról közelítik meg az írók a gondokat, örömöket. Sok a vidéki novella. A kedvencem a Mese a diófáról volt, nagyon szép és megható, ahogy az egész életútját végigkíséri a narrátornak a diófával való viszony.
Tetszett, hogy nem egy témát járnak körül a szerzők, változatos válogatás volt.

Nem változtatta meg az életemet, ami azt illeti. Pavel Bocu 3 novellája volt szerintem magasan a legjobb, és még talán a maga nemében A szemernyi boldogság. Jócskán van benne olyan, ami nem üti meg a mércét, iskolás, amatőr, demagóg, propaganda. Némelyik meg olyan volt, mint egy verbális szocialista realista festmény (például Az aranyfülű cica is). Hát ez egy ilyen korszak volt, mikor ez kijött, és a moldovánok még szövetséges szocialista köztársaság voltak. Szerintem Sarkadi háborús novellái vagy Szép Ernő klasszisokkal jobbak.

(Ezt a Bradbury kihívásra írtam különben „útközben”, de most, hogy befejeztem se tudok többet mondani.)

Könyvtárból kölcsönzött példányt olvastam, és mikor kihoztam a könyvtáros hölgy megjegyezte, hogy előttem még senki sem kölcsönözte ki ezt a könyvet, és a kölcsönzésemmel most megmentem a leselejtezéstől.
A történetek nagy része gyorsan felejthető, kevéssé hat az olvasóra. A kötet befejezése után újra átlapozva ezt a kis könyvecskét, bizonyos történeteket már alig tudtam felidézni.
A legtöbb novella túl összecsapottnak tűnik, a végére mintha kifulladtak volna, és nagyon hirtelen lezárást kaptak. Annyi boldogtalanság, szomorúság van ebben a kötetben, még az a néhány boldog befejezés sem makulátlan, és hagy némi keserűséget maga után. Ami nem is lehet véletlen, talán a korabeli hangulatot tükrözik.
Néhány elbeszélés, ami valamilyen úton-módon jobban megmaradt:
     – Állomás az isten háta mögött : Elsőként ez a történet maradt meg. A néniről, aki segít a katonán, ételt, meleget biztosít számára, fiaként gondoskodik róla.
     – A vízhordó : Ez tetszett a legjobban. Pár oldalas kis szösszenet szintén az önzetlen gondoskodás egy formájáról, melynek még a vége is jól sikerült.
     – A Kakukk-kút : Talán ennek van a legkomolyabb mondanivalója. A városból szülőfalujába visszatérő férfi elveszíti arcát. A városban hiába keresi az arcát, nem kaphatja vissza, de rájön, felesleges is, mert mást egyáltalán nem érdekel.
     – Pókháló : Ami jelen esetben drótkerítés egy koncentrációs táborban. Ennek sincs boldog vége.
     – A kasza : A legfőbb tanulság: Sose felejtsük el, honnan is indultunk! Témája hasonló A Kakukk-kút témájához.

A szerkesztői utószó szerint modern írások voltak ezek a maguk idején (nem „haladó szelleműek” – ez ugyebár egészen mást jelentett a szocialista retorikában ;)), én mégis sematikusnak éreztem a nagy többségüket. Főleg a kötet első felében rengeteg a hős munkás, a hős paraszt, meg a hős háborús hős. Vadászni kell azokra a történetekre, amelyekben valóban egyedi karakterek, mélyebb mondanivalót sugalló helyzetek jelennek meg.