– Igazán örvendek. – A fiatalember meghajtotta magát, és ajkához emelte a lány kezét. – Reynir Torgul, tábori felcser. Szolgálatodra.
Ha nem érez minden porcikájában végtelen fásultságot, Calina a fejét csóválta volna a helyzet képtelenségén. Jól emlékezett a kapitány szókimondó megjegyzésére egy bizonyos Reynir szándékait illetően – és határozottan a szerencséjére vallott volna, hogy az első ember, aki barátsággal fogadja a Karvalyok között, rögvest hátsó szándékkal tegye… Önkéntelenül húzódott odébb, mire Reynir eleresztette, és mosolyogva mérte végig, mint aki remekül szórakozik.
– Ha nem csalatkozom, hallottál már rólam – szántott végig az ujjaival rőt haján. – Nem is nehéz kitalálni, mit.
Körbeintett a táboron.
– A nevükben fogom elnézésedet kérni, Calina. Bizonyára észrevetted már, mennyi itt a mosdatlan barom, aki azt hiszi, ha egy férfi képes tisztelettel szólni egy nőhöz, csakis alantas oka lehet rá. Örömmel megnyugtatnálak azzal, hogy feleség és három poronty vár haza, de – kecsesen megvonta a vállát – nekem sajnos még nem jutott ki a családalapítás örömeiből. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden utamba kerülő hölgyet ajánlatokkal ostromolnék, vagy hogy ne tudnám türtőztetni magam. Nyugodtan megkérdezheted a lányokat is – a szónál egy pillanatra elhúzta a száját –, ki az egyetlen ember a táborban, aki nem veszi igénybe a szolgálataikat, már persze a kapitányon kívül.
