A ​harminckét bolond 76 csillagozás

Kácsor Zsolt: A harminckét bolond

Elvarázsolt regény egy mániás depressziós festőművészről, akiben a saját bolond nagyapja azért született újjá, hogy jóvátehesse a család bűneit.

Tartalomjegyzék

>!
Kalligram, Pozsony, 2017
266 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634680000
>!
Kalligram, Pozsony, 2017
242 oldal · ISBN: 9789634680437

Enciklopédia 10


Kedvencelte 8

Most olvassa 1

Várólistára tette 73

Kívánságlistára tette 47

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Kácsor Zsolt: A harminckét bolond

Egy fiatalember új környezetbe pottyan, aminek során alig valakiből valaki lesz (nevezhetjük ezt akár jellemfejlődésnek is) – hát ez annyira alapvető motívum az irodalomban, hogy szerintem az összes figyeltem összes kezén se tudnám megszámolni, hány regényben olvastam már. Ilyen esetekben az mentheti meg a fanyalgástól a szöveget, ha a kulisszák és a szereplők valami pluszt adnak neki, és esetleg az általános sémán is sikerül kicsit csavarintani az írónak. Kácsor főhősét, Flóriánt Marseille-be röpíti, ahol Pierre nevezetű nagybátyja veszi védőszárnyai alá – no most én nem tudom, Kácsor járt-e Marseille-ben, vagy sem, de én simán elhinném neki. Szóval a kulisszák több, mint rendben vannak. A szereplők meg aztán a több, mint rendbennél is rendbenebben vannak – a telivér nagybácsitól kezdve az utolsó sarki fűszeresig tele vannak élettel, pezsgéssel, faltól falig kitöltik a könyvet. És akkor a csavarintás.

Az író kockáztat, amikor ezt az intenzív dél-francia világot úgy a regény felénél kipaterolja a könyvből, és Flóriánt visszaküldi az akáclombos Magyarhonba – tartottam tőle, hogy nem tudja újra felépíteni azt a környezetet, amit a könyv első felében. A szerencse az, hogy nem is próbálja. Innentől kezdve ugyanis egyfelől Flóriánon van a hangsúly, akinek sajátos traumáival ismerkedhetünk, hogy aztán egy újabb röpke provence-i kirándulással lezárjuk a könyv első részét. Majd következik egy második világháborús szál Flórián nagypapájával – az csak az egyik, hogy Székely János óta én nem olvastam magyar szerzőtől izgalmasabb és hitelesebb háborús szöveget, mint ez. A másik pedig az, hogy ez a rész olyan magától értetődően kapcsolódik az első részhez, és rendel hozzá új olvasatokat, hogy azt tényleg csak bámulni lehet – megtudjuk például, hogy nemcsak az aranyórákat, de a traumákat is tovább lehet örökíteni apáról fiúra, és újra: apáról fiúra. Ami azért nem túl jó hír.

4 hozzászólás
n P>!
Kácsor Zsolt: A harminckét bolond

Olvasom egy cikkben, hogy Kácsor Zsolt el van keseredve, mert alig jön visszajelzés a könyvéről, pedig írná már a következőt. Úgy érzi, hogy szakadékba esett a könyve. Hogy miért nem olvassuk (itt a molyon se), nem tudom, de azt tudom, hogy jó könyv. Abban igaza van, ami a szakadékba esést illeti, hogy nagy lendülettel kezdtem bele én is, aztán folyton fékeznem kellett, meg kellett állni, hogy ne zuhanjak a szereplőkkel együtt a depresszió tátongó űrjébe. És itt most felemelem a kezemet és jelzem, hogy nem, nem úgy depresszív a történet, hogy elmegy az ember kedve az olvasásától, hanem, érzékeny humorral (írják, hogy rejtői humorral) könnyíti meg az egyébként igen tragikus sorsok leírását. Kácsor ért ehhez, és én ugyan nem olvastam még tőle mást, de fogok. Meg arra is biztatnám (mint olvasó), hogy írja csak meg azt a következő könyvet is. Nekem, mint olvasónak élmény volt a harminckét bolonddal lenni, neki meg mint írónak, hát legyen meg a kívánsága és olvassuk, írjuk meg milyen volt. Kalandos (mint a regény is) dolog ez az oda-vissza jelzés, de megéri.

4 hozzászólás
gesztenye63>!
Kácsor Zsolt: A harminckét bolond

Még javában a bővérű Provence tengerpartján jártam, valahol a regény első harmadában, amikor valami mélyről jövő, de kellemes agytörzsi simogatásként tolultak fel bennem Vida Gábor veszteségregényének feledhetetlen képei, hangulata. Akkor már sejtettem, hogy Kácsor Zsolt könyve is betalál majd nálam. Prózájának nyers textúrájával közel sem annyira szívszaggatóan fájdalmas, vagy melankolikusan nosztalgikus, mint az említett Vida-mű, de mégis pont a még szükséges plasztikus részletességgel adagolja a fájdalmasan beteg 20. századi magyar nemzettudat veszteség-érzetét, a megalázottság, a bukott illúziók dögletes mocsarában történő kéjes megmártózás, tipikusan magyar hangulatát.
A szerző három, csodálatosan megfestett férfi karakterén keresztül ábrázolja egy évszázad nemzeti nyomorúságát, ahol nem kell túl sok az olvasónak, hogy rádöbbenjen, tulajdonképpen egy, azaz egy – szimbolikusan magyar – hős/antihős a regény vezéralakja: az öreg, háborútjárt Mazurka Flórián, az ifjú rendszerváltás-kori Flóri gyerek, és az ő szegény lesanyizott apja. Három generáció, különböző helyszíneken, sorsuk más és más borzalmaival, kiszolgáltatottságuk különböző színpadán, de mind ugyanazzal az eleve elrendelt egyéni és nemzeti tragédiával (vagy néhol talán csak drámával), a született vesztes megbélyegzettségével. Ezt a terhet, ezt a lelki abúzust bármely korban képtelenség lenne ép elmével hordani, cipelni egy életen át. Így nem lehet meglepő, hogy a vezető karakter(ek) személyisége meghasad, a mentális nyomás legyőzi a Mazurkákat, legyenek bár a Don-kanyar szívós túlélői, a gulyáskommunizmus többre-jobbra hivatott, kallódó „értelmiségi proli”-jai, vagy a századvégi kurzusváltó idők helykereső, de önmagukat soha nem találó művészemberei.
A zsenialitás határait feszegeti Kácsor Zsolt ebben a regényben. Közel száz évet mutat meg, egy család több generációjának életét ábrázolja viszonylag szűk keretben. S mindezt teszi úgy, hogy belefér még a számos szokatlan helyszín-, időpont- és szemszögváltás is, nem zavaróak az őrülettel társalkodó mágikus realista elemek, vagy a számos, különböző habitusú, élő-lélegző mellékszereplő harmonikus történetbe illesztése. Mindez együtt teljes egésszé kerekedik, az élek, a sorják finoman letompulnak.

Amennyiben családregényt akart írni Kácsor, akkor egy ritka-szép nyílt sisakos, őszinte megemlékezést kaptunk generációk kitárulkozó, egyenesen/tisztán ábrázolt veszteségeiről, hibáiról, bűneiről, és meg nem nyugvó lelkiismeretéről. Ha pedig félig, vagy egészen fikciós mű született, úgy vitathatatlanul a kortárs próza egyik megkerülhetetlen mesemondójával volt szerencsém randevúzni, egy kiemelkedő regény erejéig.
Csak néhány idézet, ami mellett nem tudtam szó nélkül elmenni:
https://moly.hu/idezetek/941966
https://moly.hu/idezetek/941967
https://moly.hu/idezetek/942830

Feltétlenül ajánlom.

giggs85>!
Kácsor Zsolt: A harminckét bolond

Korábban még nem olvastam semmit Kácsor Zsolttól, így némiképp meglepően ért az, amilyen humorral és jól megrajzolt karakterekkel volt képes életre kelteni a ’80-as évek végén Marseille-be érkező kicsit szerencsétlen, kicsit balfék fiú világát, amennyire jól kezelte a szálakat, hogy az olvasó néha jól kiszámított módon már előre tudja, hogy mi lesz a fordulat, máskor meg csak csodálkozzon rajta. Aztán jön a második rész, ami még az elsőnél is sokkal jobb, és olyan jó atmoszférájú háborús történetet kanyarít, hogy csak na. Az egyik legjobb ebben a témakörben, amit idehaza írtak. Kácsor úgy képes nemzeti vagy egyéni tragédiákról írni, hogy az olvasó sokszor nem is tudja, hogy sírjon vagy nevessen inkább; igazán egyedi hangja van. És akkor még nem is beszéltem az utalásokról és motívumokról, amik átszövik a regényt, és amelyek a történet előrehaladtávál más és más fényben mutatnak mindent.
A Harminckét bolondnak vitathatatlanul helye van a tavalyi év legjobb könyvei között.

1 hozzászólás
vargarockzsolt>!
Kácsor Zsolt: A harminckét bolond

Egy évvel ezelőtt, a könyv bemutatóján a szerző olvasott fel egy hosszabb részletet. Ez úgy maradt meg bennem, hogy egy talpig feketébe öltözött férfi, mint egy ószövetségi próféta, rendkívül szuggesztíven, drámai erővel szembesít egy háborús történettel – megrázó volt és emlékezetes.
Aztán egy éven keresztül el is kerültem a könyvet, gondolván meg lehet úszni, feladat volna, de nem hiányzik ez most nekem. Aztán mégis rászántam magam.

Ehhez képest a könyv első harmada rejtői vagy inkább Hamvas Béla Karneváljára* emlékeztető humorral megrajzolt, szórakoztató, vicces történet, ha. Hát igen, ott van ez a ha, ami azt jelenti, hogy ehhez el kellene tekinteni a kötetkezdő mottótól, amely egy Baudleaire vers utolsó két versszaka. Tóth Árpád 1920-ban így fordította – frissebb fordítást nem találtam:

Emlékezz! a mohó Idő megnyeri sorra
A játszmát, nincs csalás, csak veszthetsz! – ez a rend.
A nap száll; nő az éj; emlékezz! – odalent
Örök szomjú a mély; pereg a homokóra.

Pár perc s tovább kegyes Véletlened se vár,
S arád, a szent Erény, kin szűz maradt a párta,
S még a Bűnbánat is, (oh bús, utolsó csárda!)
Mind így szól: Vén bolond! halj meg, későre jár!»

Ez bizony nem sok jóval kecsegtet, és a humoros történetekre is baljós árnyat vetít.
Aztán a könyv további részében megkapjuk csőstül. Háború és őrület, ez a két kulcsfogalom amely meghatározza a történet menetét. Csak úgy mellesleg alapos leckét kapunk a 20. századi magyar történelemből is, egyéni nézőpontból de vitathatatlanul lényegre törően. Nincs túl sok ok a vidámságra. Végül a könyv egészen váratlanul zárul.
Zseniális, talán nem olvasóbarát módon megkomponált regény, ahol a részek felülírják az egészet. Szerencsére. Ugyanis az egész a szerző mentális betegségének, bipoláris tudatzavarának tükörképe. Egy családregénynél fel szokás tenni a kérdést: honnan jutunk hová? Mi változott, és mi volt az állandó a nemzedékváltások során? Hogyan idomultak a hősök a történelem változó körülményeihez? Kácsor regényében – már az idősíkok keverése miatt is – nincs fejlődés, a viszonylag elfogadható jelenből a szörnyű múltba jutunk. Ez a depresszió. Ugyanakkor a „mániás” időszakok nagyon eredetiek és elképesztően szuggesztívek. Vannak olyan szakaszai a regénynek, amelyek egyenesen felejthetetlenek.
Persze ez csak egy saját olvasat. Mások mást látnak-láthatnak a regény mögé. Az viszont biztos, hogy ez a könyv egy percig sem unalmas. Érdemes elolvasni, és én biztosan figyelni fogom Kácsor Zsolt további munkáit is.

* A Mazurka Flórián név is – két főszereplőt, nagyapát, unokát is így hívnak – azonnal a Hamvas regényt juttatta az eszembe, ahol hasonló vicces nevek vannak, és ahol az egyik fontos mellékszereplőt Flóriánnak hívják.

Csabi>!
Kácsor Zsolt: A harminckét bolond

Azt hiszem, bele kell törődnöm, ha kortárs magyar irodalom olvasásra adtam a fejemet, akkor évente több családregénybe is bele fogok futni. De ha már, akkor legyen ilyen.
Kácsor regénye tulajdonképpen két kisregény erős összekötő kapoccsal, köztük egy remek novellával. Ez nem az a típusú 20. sz. regény, ami dédapától unokáig végigveszi a nemzedékeket, inkább két eseményre koncentrál. A könyv a szerző alteregójaként megjelenő Mazurka Flóriánnal kezdődik, aki a ’80-as évek végén még tizenévesen kikerül Marseilles-be Pierre nagybácsijához, és itt eltölt néhány évet. Ez a rész még erős hangsúlyt fektet Flórián apjára is, aki a vidéken ragadt, de magukat kiváló tehetségnek tartó, és ezáltal végtelenül frusztrált újságírók népes táborát gyarapította, és általa bepillantást nyújt a kor lehangoló valóságába.
A könyv második fele Flórián azonos nevű nagyapjával foglalkozik, középpontba állítva a Don-kanyarban tett nem magánjellegű látogatását.
A fent említett közbeékelt novella a két rész között van, Flórián életéből villant fel egy epizódot, aki festő növendékeket tanít, nagyrészt hiába.

Mindezekből úgy tűnik, hogy nagyon szét van ez a nem túl hosszú regény szaggatva, és lehet, hogy lesz, aki nem is tudja megemészteni a hirtelen időugrást, de maguk a részek annyira erősek önmagukban is, hogy ez csak pillanatnyi zavart okozott, legalább is nálam, az olvasásban.

A regény egyik erőssége Kácsor erőlködéstől mentes humora. Azok a figurák ott Marseille-ben, mintha egy Rejtő panoptikumból léptek volna elő: Pierre nagybácsi, nagyhangú tahó szállodatulajdonos, felesége, a tunya, elomló keblű szépség (MILF a fiatalabbak kedvéért), Siegfried, az egykori SS katona, aki franciául szapulja a németeket (meg magyarokat is), meg a többiek a mellékszerepekben, tragikomikus összképet alkotnak, és vadabbnál vadabb sztorikkal szórakoztatják az olvasót.
A 2. vh.-s részben tovább folytatódik ez a humorban pácolt keserűség, elsősorban Weres Iván, Mazurka barátja révén, aki nem hajlandó megadni magát a kegyetlen valóságnak, aztán a valóság mégis megérkezik az orosz tél és hadsereg képében, és innentől már kevés nevetnivaló akad.
A regény másik nagy erőssége, hogy Kácsor nem ad kegyelmet senkinek, nem áldoz be semmit a polkorrektség oltárán, olyanokat mond ki, amiket kevés író mer ebben az országban. Amiket Siegfried bácsi mond a magyar hadseregről, attól az összes fekete pólós pacákot vértolulásos agyi ödémával vinnék az intenzívre (kár, hogy nem olvassák…).

Fontos még megemlíteni a szövegben megjelenő mentális problémákat. Ebből az írónak is kijutott, ezért aztán nagy erővel tudja ezeket az agyi diszfunkcionalitások ábrázolni, pl. amikor Mazurka az orosz frontról szökik hazafelé Herr Fahrenheit és Paci Paripovics Paripov társaságában.

Valójában kevésbé nevezhető a könyv családregénynek a hasonló, általam olvasott könyvekhez képest, hisz erősen keveri a valóságot a fikcióval, ami néhol nyilvánvaló, máshol meg csak az író tudhatja, mit honnan merített. De az biztos, hogy egy pillanatra sem válik unalmassá.

6 hozzászólás
eme>!
Kácsor Zsolt: A harminckét bolond

Bár kevés idei könyvet olvastam még, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy számomra ez a kötet a legemlékezetesebbek közt fog maradni. Sok szempontból a Vida könyvéhez érzem közelinek, nemcsak önéletrajzi-családtörténeti vonatkozásaiban, hanem elsősorban szókimondásában, abban, ahogy illúziómentesen közelít kényes kérdésekhez, ahogy álcázó, hamis leplek nélkül mutatja fel a valóságot.
A regény három generáció, Mazurka Flórián 1. (a nagyapa), Mazurka Flórián 2. (az unoka) és Mazurka Sándor (az apa) sorsát követi nyomon a negyvenes évek elejétől napjainkig. Három elbeszélő, három nézőpont, három fontos helyszín – Franciaország, Magyarország és a Don-kanyar – és három (?) örökség körül épül fel a történet, amely remek humorával és iróniájával, jó tempót diktálva viszi magával az olvasót egy lassan inkább nemnevetőssé tevő őrült „kalandba”.

A regény első felében Mazurka Flórián 2. történetének vagyunk tanúi, amely során nemcsak a nyolcvanas évek magyar állapotairól kapunk egy kis ízelítőt, hanem elsősorban a nyugati világról, a külső nézőpontról, amelyből kommunizmus és Don-kanyar, magyar-orosz viszony, de még a nemzeti kincs, a téliszalámi is kissé másként fest, mint a vasfüggönyön innen. Pierre bácsi, ötvenhatos izé, a család szemefénye, reménye és büszkesége vendégségében Flórián egy sor rendkívül eredeti karakterrel ismerkedik meg, köztük Sigfried bácsival, a volt frontkatonával és légióssal, aki mindenkinek megmondja a magáét, legyen az német, magyar, vagy amit akartok. És jól teszi, de még mennyire. Itt találkozik Flórián a bevándorlók és menekültek több képviselőjével is, meg persze előítéletekkel, megbélyegzésekkel, és nem csak a többségiek részéről, sőt. Itt ismeri meg az emigránslét mindennapjait, az otthon fogalmának összetettségét, miközben az elején boldogan és önfeledten próbálja elhitetni magával a hazugságot, hogy itt van otthon, ahol előtte még sosem járt.

Az otthontól való elszakadás, az otthonkeresés, az otthontól vagy épp haza való menekülés egyik központi motívuma a regénynek (az identitáskereséssel párhuzamosan) – mindkét Flórián szembesül ezzel egy adott ponton, míg az apa, a firkászéletű, léha, literátus ember, bár „otthon” marad, már ha otthonnak lehet nevezni az idegenek által kisajátított hazát és létet, maga is elveszíti a lába alól a talajt, és tehetetlenül gabalyodik bele az önáltatások szövevényébe. De Flórián 2. sem nagyon tud mit kezdeni magával Magyarországra visszatérve – mintha jégtáblán sodródna, egyenesen bele az egyre súlyosbodó depresszióba, amely mélyén poszttraumás stressz lapul, mint háborús szindróma… És egy történet Flórián 1. háborús tapasztalatairól meg a Don-kanyarról, amelyet Kácsor úgy láttat, ahogy kevesen szoktak (ha egyálalán) – magyar hadseregről, hazafias lelkesedésről és kiábrándulásról, veszteségekről, hibákról, felesleges és értelmetlen áldozatokról és atrocitásokról, lelkesítő szép beszédekről, sej-haj, nem nagyon illendő így beszélni.
Ha a franciaországi rész nagyon jó érzékkel megragadott atmoszférája és remek portréi nem győzték volna meg addig az olvasót (dehogynem), akkor ez a rész nagy eséllyel megteszi – olyan elemi erővel ragadja meg az elbeszélő Herr Halál birodalmát, a háborús nyomor és káosz mindennapjait, vonja kétségbe a hőskultusz létjogosultáságát, rajzolja meg a lélek és elme bomlását, a Herr Fahrenheit és Paci Paripovics Paripov társaságában való szürreális menetelést.

Bár a regény két fő egysége (amelyek akár önállóan is megállnának a lábukon) első látásra mintha viszonylag lazán kötődne egymáshoz, valójában jól kidolgozott utalásrendszer és motívumhálózat révén kapcsolódik össze. A nagyapa (a vége fele az apa szempontjából láttatott) történetében találhatóak a kulcsok, melyek segítségével hozzáférhetőbbé válnak a Flórián 2. életét meghatározó férfialakok, magyarázatot találnak a viszonyok, a lázadások-dacolások, a megalkuvások, az összefércelt életek válságai és traumái. Még a gyerekjátékok, a fogócska és bújócska is más értelmet nyernek…

Ez a regény végeredményben a fiak örökségéről szól – örökségről, melyet nem csak arany(órá)ban mérnek, mely néha csak van, anélkül, hogy valóban tudnál róla, felismernéd. Örökségről, melyet talán nem is akarsz, amelyhez nincs közöd, vagy legalábbis így gondolod, de amely elől nem menekülhetsz, mert hirtelen, orvul tör rád, mint szörnyeteg, mely vonyít odabent és lassan utánunk ered. Előbb-utóbb szembe kell nézni, meg kell birkózni vele.

Harminckét bolond – harminckét közömbös, tehetségtelen tanítvány; a kassai bombázás harminckét áldozata; a 32. gyalogezred majdani „hős” katonái; harminckét fog, amivel, még épen, a frontra indulsz; harminckét megzsírozott és emésztésre váró kártyalap egy olyan világban, ahol minden a lapjárástól függ (jószerencse, semmi más)… Bolondok mind, akik mentek, akik küldték őket, akik meghaltak, akik túlélték, akik megörökölték…. Őrület.
Az ember meg csak néz maga elé döbbent képpel, akár Vilmos bácsi az intézetben, ujjai hiányát felfedezve. „Nahát, nahát”.

3 hozzászólás
szadrienn P>!
Kácsor Zsolt: A harminckét bolond

Szikrázó dél-franciaországi napsütésbe burkolt keserves magyar nyomorúság. Súlyos, néhol kifejezetten depresszív és kilátástalan regény, ahol lépten-nyomon egymástól élesen különböző hangulati rétegek találkoztak és torlódtak össze, és mindegyik egyformán hiteles, erős atmoszférát teremtett.
Provence fűszerei és a horizonton kirajzolódó távoli, hívogató tenger együtt volt jelen az otthon hagyott kétszobás lakótelepi panel állandóan felsajgó sivárságával, a hozzá fűződő megemészthetetlen emlékek sokaságával. Egy távolba szakadt kamaszfiú a múlt állandó csalódásainak és kiábrándulásainak felidézésével próbál megküzdeni a gyenge és megalkuvó apai mintával, a szakmai és magánéleti kudarcok elől alkoholizmusba, majd öngyilkosságba menekülő szülő súlyos örökségével. Miközben lélekben az alig elviselhető magyar valósággal harcol, ott pezseg körülötte az életörömet sugárzó Marseille, a helyi kedves vagy éppenséggel veszélyes múltú csibészekkel barátkozik, próbál beilleszkedni nagybátyja családjába.
Mielőtt tökéletesen belehelyezkedhetnénk ebbe a miliőbe, egy hirtelen váltással újra Magyarországra jutunk, először a jelenbe, majd a negyvenes évekbe, amikor a főszereplő nagyapja éppen a Don-kanyarba indul. És ez a Don-kanyar felejthetetlen. A történelmi hűség mellé megkapjuk a kisember kiszolgáltatottságát, a kínkeserves fekete humort, a mentális széthullást, a kitörő őrületet, ami aztán családi átokként száll nagyapáról unokára, erős kapocsként fűzve össze a különböző szereplőket és az időben egymástól távoleső részeket. A harminckét bolond mély nyomokat hagyó, összetett családregény kudarcról, veszteségről, nemzedékeken átívelő traumákról, és mindezek bátor felvállalásáról és feldolgozásáról.

balagesh I>!
Kácsor Zsolt: A harminckét bolond

Olyan jó volt csak úgy könnyedén, felelőtlenül haladni előre a szövegben. Semmi előzetes tudásom nem volt ugyanis a tartalomról. És nagyon lehetett falni az oldalakat.
Gyakori olvasói javaslat, hogy a sorrend máshogy lett volna jobb: itt a három rész sorrendje tökéletes. Teljesen elkapott a talán legszemélyesebb első rész. A későszoci gyermekkor és a kalandos marseilles-i disszidenslét elbeszélésének könnyed hangvétele az előző generációk becsomagolt nyomorával szembenállva valamiféle életörömöt mutatott, egy szebb jövőt ígért. Hogy nem lesz mindenkiből a csórikák egyike. Akikkel, legyenek bármilyen jók, eszesek, talpraesettek, éljenek horthysta, kommunista vagy éppen kapitalista rendszerben, előbb-utóbb elbánik az élet.
De aztán persze…
Ha már okoskodó olvasót említettem, legyek én is az: ahogy a mozifilmek tesztközönsége miatt átírják a befejezést, úgy másítanám meg az első rész zárófejezetét. Említhetném a kidolgozás problémáját, a generációkon átnyúló összekapcsolódás aránytalanságát (elemekben sok, egészében meg mégsem), de igazából szimplán a boldogságigényem nem elégült ki. Szerettem volna, ha a sokadíziglen nem győz.*
Az egész művön azonban rajta van a zsenialitás nyoma. Ennyire kis könyvben, háborút és különféle rendszereket háttérként, környezetként kezelve, a három generáción átívelő történetet bemutatni egészen parádés. Talán a kipécézett fejezetet leszámítva semmiféle erőltetettség nincs benne, de még azzal együtt sem lehet túlzsúfoltnak vagy éppen elnagyoltnak nevezni. Igazából ezt csak elrontani lehetne még az előzetesen egyértelműen javításnak tűnő belenyúlással is.
És ott vannak a karakterek**! Vagy 20-30 olyan figura bukkan fel, aki nagyon életszerű, nagyon tipikus. Nagyon gazdaságosan keveri ki a szerző ezeket a markáns alakokat. A főszereplő két testvéren lehet a legjobban megvizsgálni, hogy miképpen tudja élettel megtölteni a sztereotipikus figurákat, illetve a különféle sztereotípiák vegyítésével miképpen áll elő a könnyedén elképzelhető hús-vér ember.
Most látom, végül olyasmit írtam, mint @János_testvér (csak én éppen ugyanazért mintha elégedettebb lennék): önálló novellákra, sőt regényekre elég ötlet vonul itt végig, és szinte esik szét az egész, de aztán mégsem, úgyhogy legyen kegyes a múzsa ehhez az emberhez, és írjon még sok ilyet!***

* Kevéssé számít a szememben a rész zárógesztusa. Túl nehéz élet előzi meg, és mentes az igazi felszabadulástól. Több benne a keserűség. És nem oldódik fel a rossz, csupán az elbeszélő visszaönti, visszatestálja az idősebbekre.
** Csak nagyon csillagozva: a karakterek szó helyett mennyivel aranyosabb a ’karatkerek’.
*** Nem fog tudni, vagy kidolgozottabb lesz, vagy rosszabb arányú. De valószínűleg azok is jó kis olvasnivalók lesznek, na.

pepege>!
Kácsor Zsolt: A harminckét bolond

Örök hálám Kácsor Zsoltnak. Végre egy új, „üde” színfolt a kortárs magyar irodalomban.
Muszáj még olvasnom tőle…


Népszerű idézetek

Goofry>!

[…] a mai világ csak szórakozni akar, nézzél csak bele a tévéműsorokba, tele van hülyékkel, akik a tévé előtt bambuló hülyéknek beszélnek hülyeségeket.

83. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hülyeség · szórakozás · televízió
3 hozzászólás
n P>!

Amikor a történelmet és földrajzot tanító Chignon tanár úr megtudta, hogy a szocialista Magyarországról jövök, rám nézett a hatalmas barna gombszemeivel, s azt kérdezte széles mosollyal: „ó, Florian, ön tehát egyenesen a nagy Georg Lukács hazájából érkezett?”. Alighanem látta az értetlen képemen, hogy fogalmam sincs a nagy Georg Lukácsról, ezért némi töprengés után azt kérdezte, hogy hallottam-e már Ferenc Puskásról. Hát persze, vágtam rá, mire megint elmosolyodott, s azt válaszolta: „magyarként föltétlenül tudnia kell róla, hogy a nagy Lukács legalább akkora zseni volt, mint a nagy Puskás, csak más pályán focizott.”

96. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Puskás Ferenc
n P>!

A bőröm kézzel varrott, igényes darab, méret után szabták. Ez az én bőröm. Nekem kell viselnem, de kényelmetlenül fészkelődöm benne. Itt feszít, amott bő, emitt szűk. Ilyen egy negyvenkét éves firkászéletű, léha, literátus ember a magyarok országából. Ilyen a bőre. Helyezkedj el benne Flóri, s nyugodj bele végre a szereposztásba. A szöveged rendesen tanuld meg, ne fészkelődj, ne akarj, ne beszélj. Csak akkor beszélj, ha kérdeznek. Ha pofán vernek, kussolj. Végy példát a halottaidról. Na, lám mily dicső, rendes holtak ők. A lassú Mazurkák. Pofán verettek, s azóta kussolnak csöndben.

152. oldal

szadrienn P>!

S körülötte milyen reménytelenül szépséges a provence-i táj! A hófehérre aszalódott sziklák közé szőlőültetvények ékelődnek, és az ősziesen erjedt levegőben elvadult kakukkfű illata száll.

157. oldal

szadrienn P>!

Büszkén verte a mellét, nézd, Florian, nézd, Siegfried megjárta az orosz frontot, de nem halt bele, szolgált a légióban, és túlélte, de aztán Marseille-ben elkövetkezett maga a rettenet… Uramisten, micsoda, néztem rá elhűlve, mire röhögve hátba vert, azt válaszolta, hogy a világháború és a légió után beállt a bácsikádhoz recepciósnak, de nem gondolta, hogy ilyen kemény lesz.

71. oldal

Chöpp >!

Az egyetemen úgy tekintettem magamra, mintha életnagyságú bioapplikáció lettem volna, akit a hallgatók óra elején letöltenek az okostelefonjukra, majd az óra végén ráböknek a kényszerleállítás gombra.

144. oldal

Kapcsolódó szócikkek: tanár
2 hozzászólás
szadrienn P>!

Akkor engedett föl valamelyest, amikor a mindennapi provence-i életről tanultunk, amelynek része volt az eredeti marseille-i pastis, és része volt az olívaolaj, a levendula, a bor, a sült bárány, továbbá az összes provence-i fűszernövény a része volt, az óráink a Paradis utcában tehát nem csak arról szóltak, hogy száraz nyelvtant bifláztattak velünk, hanem elmagyarázták, hogy miként készül az eredeti marseille-i pastis, az olívaolaj, a bor, mi a titka a sült bárányhúsnak és a provence-i fűszercsokornak.

69. oldal

robinson P>!

Nem tudom, minek képzelték magukat. Mindegyik azt hitte magáról, hogy istenáldotta, ritka tehetség, akit szántszándékkal, aljasul elnyomnak a kommunisták. Pedig csak alkoholisták voltak, akik lelki nyomorukat a rendszerre fogták.

31. oldal

eme>!

Egy egész életen át nem tehetsz úgy, mintha nem lenne közöd a saját életedhez.

146. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Tapodi Brigitta: A hajtű
Lontai Léna: Könnyező liliomok
Fábián Janka: Emma évszázada
Bauer Barbara: Porlik, mint a szikla
Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató
Kovács Krisztián: Hiányzó történetek
Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell?
Bauer Barbara: Vörös posztó
Gárdos Péter: Hét mocskos nap
László Boglárka: A Bánlaky-örökség