Orbán ​Ottó – Színpompás ostrom 8 csillagozás

(életműinterjú)
Kabdebó Lóránt: Orbán Ottó – Színpompás ostrom

„Múltidézés? ​Kulcs a jelenhez is! Költészet, amely elvezet a valósághoz, és valóság, amely költészetet szült. Aki Magyarországot meg akarja ismerni, vegye kezébe Orbán Ottó összegyűjtött költeményeit” – írja bevezetőjében Kabdebó Lóránt, aki 1987–1988-ban készített tízrészes életműinterjút kortársával, Orbán Ottóval. Az „Egy szegény fiú” eszmélete lapjain egy sajátos 20. századi magyar élettörténetet ismerhetünk meg a negyvenes és ötvenes évek traumáitól kezdve a pályakezdés korszakán át a nyolcvanas évek alkotói jelenéig. Emlékképek, anekdoták, önelemzések – Orbán Ottó fekete humorával, vérbő, mégis empatikus iróniájával. Az életműinterjú, miközben a költő életének és pályájának meghatározó pillanataira és történéseire fókuszál, legkivált arra, miképpen lesznek-lehetnek az életrajzi mozzanatok Orbán Ottó költészetében poétikai motívumokká, egy nemzedék eszmélésének a krónikája is.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban rögzített anyag most olvasható először, Orbán Ottó nyolcvanadik… (tovább)

Róla szól: Orbán Ottó

>!
Magvető, Budapest, 2016
340 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631433852
>!
Magvető, Budapest, 2016
336 oldal · ISBN: 9789631434491

Enciklopédia 1


Várólistára tette 3

Kívánságlistára tette 7


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Kabdebó Lóránt: Orbán Ottó – Színpompás ostrom

Ez egy csodás sorozat, és eszem a szívét, aki újraélesztette. Ez a kötet egyrészt ugye hozza a kötelezőt: átfutunk a magyar XX. század második felén, némi történelem és sok-sok irodalom a korszak egyik legjelentősebb költőegyéniségének* szemszögéből. Ez idáig szimpla. De van valami, ami nagyon megkapó benne: a költő és a tény kapcsolata. Orbán Ottó számára nem a puszta események fontosak, hanem hogy ki az, aki az eseményeket átélte – ki az az ember, egykori önmaga, akire már csak homályosan emlékezik. Miért tette, amit tett, miért dönthetett úgy, ahogy, és hogyan jutott el végül oda, ahova. Ez egy hosszú monológ, az érzések patikamérlegre tétele és akkurátus élveboncolása, hajsza a motiváció után, végeredményben: kóborlás az emlékezet mocsaras tájain. (Mindezen elemeket még fel is erősíti O. O. betegsége.) Ilyen körülmények között a beszélgetőtárs, Kabdebó Lóránt kvázi külső meghajtóként funkcionál, aki túllendíti riportalanyát a holtpontokon, egyszer-egyszer pedig kisegíti a maga gabalyította hálóból – közben annyira kívül áll a beszélgetésen, amennyire az csak egy beszélgetés keretei között lehetséges.

Nem irodalom, nem történelem, még interjúkötetnek is csak félve nevezném. Nem tudom, mit kezd majd vele az, akit nem fűz Orbán Ottóhoz semmilyen viszony – alig hiszem, hogy tolerálni tudja majd a kutató-kereső elme néha körülményes-kacskaringós önvizsgálódásait a „mit-miért?”-ek erdejében. Mégis fontos, nagyon fontos dokumentum. Wittgenstein mondta volt, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. De Orbán Ottó szerint amiről nem lehet beszélni, azon el kell gondolkodni, hogy miért nem lehet róla beszélni. És ez is egy érvényes megközelítés.

* Hogy mást ne mondjak, ő írta a magyar irodalom talán legjobb politikai versét is. Tessék, itt van minden, ami a rendszerváltás óta történt: http://moly.hu/idezetek/98841 Úgy várom már, hogy ne legyen aktuális.

7 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Kabdebó Lóránt: Orbán Ottó – Színpompás ostrom

Szeretem Orbán Ottó verseit, nem mindet, de néhány versét nagyon. Például ezt spoiler és ezt spoiler. Ez az utóbbi vers egyébként központi szerepet játszik Orbán Ottó életében – akit érdekel, hogy miért, az olvassa el a könyvet. Aztán még azt is gondolom, hogy nagyon súlyos élete volt Orbán Ottónak – tragédiától tragédiáig ívelt, és közben találkozott egy csomó olyan emberrel – pl. 1945 után a Jó Pásztor intézetben, aztán az Újhold körének szélén, aztán a Belvárosi Kávéház társaságában spoiler is, akiknek az élete engem érdekel. Szóval nekem mindenképpen el kellett olvasnom ezt a könyvet. De aztán nem tetszett. Túl sok volt benne – nekem – Orbán Ottó, az alanyi költő. Bocsánat, de nekem ez sok. Ezért nem is értékelem, hogy ne rontsam az átlagát.
Azért még kíváncsi vagyok Orbán Ottó próza/esszé kötetére: Cédula a romokon, azt még el fogom olvasni.

>!
dacecc P
Kabdebó Lóránt: Orbán Ottó – Színpompás ostrom

Orbán és Kabdebó párosa összeszokott csapatként megy végig előbbi életének fontos állomásain. A kérdezőnek nincs nehéz dolga, mert Orbán nagy lendülettel mesél, sokszor szinte csak ő szólal meg egy-egy beszélgetés során, és lelkiismeretesen igyekszik minden fontosnak ítélt részletet elmondani az életéről, útjáról a költészet felé, olyannyira, hogy szinte minden beszélgetés kiegészítésekkel kezdődik a megelőző alkalmon el nem mondott tényekkel. Többek között beszél háborús árvaként szerzett tapasztalatairól, a szerelmeiről, Nemes Nagyékkal való kapcsolatáról, majd az abból kialakuló ellentéteiről is. Jó olvasni ezeket a történeteket, annak ellenére, hogy nekem néha nagyon megtervezettnek tűnt egy-egy beszélgetés, hiányzott belőle egy kicsit a spontaneitás, a cikázó emlékek sorolása, ami a Réz Pálos interjúkönyvet is annyira izgalmassá tette. Persze ez nem igazi kritika a részemről, hiszen alapvetően más a két karakter, és így is rendkívül élvezetes kötet lett a Színpompás ostrom.

3 hozzászólás
>!
kfg
Kabdebó Lóránt: Orbán Ottó – Színpompás ostrom

egyrészt nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire örülök a tények és tanúk sorozat újraélesztésének.

másrészt ezt a könyvet meg nem tudtam letenni.

nem nagyon ismerem orbán ottót, viszont amit ismerek tőle, azt többnyire szeretem. úgyhogy kifejezett érdeklődéssel vettem kézbe, s gyakorlatilag ültő helyben olvastam el.

ami benne volt, az nagyon tetszett is – a gyerekkor, félzsidóként, munkaszolgálatban elpusztult apával, keresztény, ezért nem üldözött anyával, aki házasságával kikerült a társadalmi környezetéből (felfelé), ezért férje haltával jó ideig légüres társadalmi térben lebegett. gaudiopolis, a visszailleszkedés a családba, a gyökértelenség, az irodalmi kezdemények, a belvárosi kávéház, „háború” az újholddal és nemes nagy ágnessel, a magyarságra való ránézés külföldről, megannyi érdekes kép és gondolatmenet.

viszont egyrészt a beszélgetések majd 20 évesek – arra számított az ember, hogy nem tart ki napjainkig, de még orbán ottó haláláig sem. az viszont némi csalódást keltett, hogy gyakorlatilag a hatvanas évekkel lezárul a visszatekintés, számomra kicsit önkényesen.

a kiegészítésként közölt narancsos interjú meg teljesen más fajsúlyú volt, bár értem a hiánypótló célt, talán célszerűbb lett volna inkább egy tanulmánnyal kiegészíteni az interjút – bár az tán műfajidegen lett volna.

nem tudom.

viszont ez nem változtat azon, hogy ami benne volt, azt élveztem.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Egy vitánk alkalmával, hogy az irodalom, az mesterség-e vagy sem, [mostohaapám] azt találta mondani nekem: Petőfi legalább meghalt a segesvári csatában, de mit csináltál te?

96. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Petőfi Sándor
5 hozzászólás
>!
dacecc P

Az ismeretségek nagy része, az valahogy így kezdődött. Ilyen alkalomszerűen. Először is a legtöbbünknek nem volt olyan lakása, ahol huzamosan kedve lett volna az embernek tartózkodni, vagy dolgozni. De nem csak erről volt szó, nem csak a lakáskörülményekről. Valami, ami ma már annyira természetesnek látszik, hogy nem is számolunk azzal, hogy hogy volt egy olyan korszak, mikor nem volt tévé. És nem volt ez a rágógumiként rágható látvány, nem volt, ami elzüllessze az embert, odaragassza a karosszékhez. És ha az ember nagyon magára unt, vagy nagyon a világra unt – ami gyakran előfordult ebben az időben sokakkal –, akkor nem lehetett annyit moziba menni, meg nem is volt annyira jó moziműsor. Szóval igazából a legolcsóbb kikapcsolódás, és nemcsak kikapcsolódás, hanem valamilyen módon szellemi felüdülés is, a fecsegés, a beszélgetés, a társalgás, szóval a társasági élet volt. És ennek a legkézenfekvőbb színterei bizonyos eszpresszók voltak, amiknek külön profiljuk volt. Voltak randevúzni való eszpresszók, voltak irodalmi fecsegésre való eszpresszók. Egyik ismeretség hozta a másikat.

190-191. oldal

>!
dacecc P

Mind a két tanulsága, úgy mondhatom, az idegklinikai kalandnak, egyfelé mutatott. Azt mutatta, hogy a gyógyszer, a tabletta nem segít, és azt is mutatta, hogy tulajdonképpen ebben az értelemben a szerelem is csak gyógyszer. Hogy szerelmes lehet az ember, és ha szerencséje van, akkor az meg is történhet vele. De valami helyett szerelmesnek lenni, a megoldást abban keresni, titokban áthárítani valakire azt a terhet, amit az embernek magának kell viselnie – ez nem megy.

158. oldal

>!
remenant

Ebben a szörnyűséges költeményben viszont van néhány sor, amit, amikor utoljára, mikor még volt elég pléh a képemen, hogy bele merjek nézni egyáltalán ebbe a szövegbe, és ne ájuljak el attól…

Ez megvan neked?

Elfelejtettem mondani, lett egy diákújságunk, amiben később meg is jelent. Sőt az egyik számnak a nyitó oldalán, mint vezető anyag. Engem a rubeola fog el, amikor rágondolok.

63. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Bozók Ferenc: Kortársalgó
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek
Faludy György: A század vallomásai
Lukácsy András: Elmés játékok, játékos elmék
Faludy György: Dobos az éjszakában
Fenyő D. György: Poétai iskola
Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha
Nemes Nagy Ágnes: Metszetek
Valachi Anna (szerk.): A szépség koldusa
Valachi Anna: József Attila