semmi ​szín 13 csillagozás

kabai lóránt: semmi szín

Figyelem: ebben a könyvben elég sok a sötét gondolat, az egzisztenciális bizonytalanság, a kegyetlen önelemzés, a hitnélküliség! A szerző nem titkolja el, hogy a halál elkerülhetetlen, hogy a párkapcsolatok nem teljesen problémamentesek, hogy a minket körülvevő világ a pusztulásába rohan, és mindehhez olykor a káromkodásig keresetlen szavakat használ. Aki azonban ezeket a kényelmetlenségeket vállalja, az egyetlen kötetben kap romantikus költészetet (valódi holdnézéssel!), életes költészetet (sex and drugs and rock and rollt) és menő költészetet (provokatív, trendi, ironikus ötletfolyamok apokaliptikus háttér előtt). Ez persze mind kevés lenne: de kabai lóránt, a legfontosabb mai magyar költők egyike, olyan verseket ír, amikben élet-halál a tét. (Kemény István)

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2016
94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155618048

Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 2

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

dontpanic IP>!
kabai lóránt: semmi szín

Kavargó tudatfolyam ez a kötet, mondanám, hogy belső monológ, de valójában nem az, mert a monológnak van szerkezete, eleje, vége, esetleg még tételmondata. Itt szerkezet nem nagyon van, vagy ha van is, nagyon elbújtatva, amire most nem volt energiám figyelni, de hát nem is az olvasónak kell az ilyesmire figyelni. :)

Néha egy-egy sor, egy-egy szókapcsolat visszatér más versekben, kicsit megvariálva, ez az egyetlen, ami valamiféle strukturáltságra emlékeztet, de ez inkább csak a tudatalatti szorongások, rögeszmék beakadtságát jelezte nekem.

Én alapesetben vagyok annyira maradi, hogy szeretem, ha egy vers rímel, ne adj isten még valamiféle ritmusa is van, de itt ez nem hiányzott, sőt, amikor a második részben néha becsúszott egy-egy rím (bár az inkább ötletszerűen és strukturálatlanul), akkor inkább megzavart, kizökkentett.

Ahogy egyre jobban belejövök a kortárs lírakötetek olvasásába, úgy tapasztalom, hogy fontos, hogy egy kötet jókor kapjon el. Hogy a megfelelő lelkiállapotban legyek a befogadásához. Mert persze, intellektuálisan, tanulmányaim és eddigi olvasmányain alapján minden lelkiállapotban képes vagyok értőn befogadni a köteteket, meglátni bennük a kompozíciót, vagy annak tudatos hiányát, ha nagyon akarom, akkor tudok rá rezonálni értelmi szinten, de mostanában úgy vagyok vele, hogy inkább lelki szinten szeretnék rezonálni ezekre a kötetekre, mert mégis csak versekről van szó, amik állítólagosan a lélekből, lélekről szólnak. :)
Na most ennek a kötetnek az első felét ennek az évnek az egyik legrosszabb napja után olvastam, pocsék kedvvel és lelkiállapotban. Ez igazán szerencsés volt:), mert úgy éreztem, minden sora hozzám szólt. Komolyan. Az összes nyűgöm, bajom, szorongásom, félelmem, csalódásom ott volt a sorokban. Szóval megállapítottam, hogy ezt a kötetet boldogtalanul kell olvasni. :) Jóval később fejeztem be, és hogy, hogy nem, a második rész már nem is tetszett annyira, de hogy ez a kiegyensúlyozottabb lelkiállapotomnak vagy a versek minőségi változásának volt köszönhető, ezt már sosem tudjuk meg. :)

Na de, ami a lényeg: ez a kötet tényleg ilyen. Egy belső tudatfolyam csalódásokról, irracionális szorongásokról, lelki nyomorúságról, önsajnálatról és önutálatról. A beszélő még csak nem is tetteti, hogy másnak beszélne, a szerelmes, vagy bárki, aki fontos, ha olyan is, mintha beszélne, igazából csak rosszul veszi a levegőt. Itt nincs párbeszéd, de ez valahogy nem tragikus, mert nem is cél.
Amúgy jó. Mármint a kötet. Mindennek ellenére. Mert abban a nyomorult lelkiállapotomban egyszerűen csak jó volt, hogy valaki megért. Hogy kíméletlenül kimondja azt, ami fáj. És megerősített abban, amiben soha nem is kételkedtem, a művészet szükségességében. Mert van olyan mélypont, ahol tényleg csak a művészet ért meg. Szóval boldogtalanok, olvassátok. :)

4 hozzászólás
Babramorgó >!
kabai lóránt: semmi szín

Megszenvedtem ezzel a kötettel. Megszenvedtem, mert először az egész egy meghatározhatatlan, áttekinthetetlen, zavaros masszának tűnt, a szavak nem álltak össze sorokká, a sorok verssé, a versek valamiféle egységet mutató kötetté. Elolvastam kritikákat, értelmezéseket, értékeléseket -külön megemlíteném @_selene_ értékelését a Molyon-, de nem sokat segített. Aztán, egész pontosan a hajnali védettség című vers többedik olvasása után megtört a jég, megtaláltam Ariadné fonalának végét, és lassan feltérképeztem ezt a verseskönyvnek álcázott lírai labirintust.
Nem adja könnyen magát kabai lírája. Zavarbaejtően sorakoznak egymás mellett a sorok, első -sőt: sokadik- pillantásra is csak kusza szóhalmaz. Aktív közreműködésre van szükség a megértéshez, együtt kell dogozni, küszködni az alkotóval, mellette kell ülni az asztalnál, együtt lélegezve vele – de így sem fog sikerülni a befogadás azonnal. Fájdalmas líra, de épp ezért erőteljes és komoly, nagy művészet.
Nem emelnék ki egy verset sem, pláne nem idéznék egy sort sem – nem lenne értelme. Mindenki próbálkozzon meg maga a kötettel, mindenki próbáljon maga értelmezést, megértést találni – értékeléssel, idézéssel, további sorokkal ebben nem segíthetek, talán magam sem boldogultam vele igazán. A fél csillag levonás is az én értetlenségem tükrözi, amit hiánynak éltem meg a kötet kapcsán, talán csak az én hiányosságom, nem a költőé.

3 hozzászólás
virezma>!
kabai lóránt: semmi szín

Első kötetem a szerzőtől, és nem igazán tudom hova tenni. Alapbeállítása a filozofálás, amivel nem is lenne baj, vannak benne olyan sorok, amelyek kifejezetten megfognak, elgondolkodtatnak. Egészében viszont az a benyomásom a versekről, hogy se füle, se farka. Ehhez jön még az öncélú káromkodás, Isten emlegetése, integrálszámítás, kis- és dőlt betűvel való majomkodás.

kedvencem a sárga projekció

_selene_ IP>!
kabai lóránt: semmi szín

Kemény István szerint kabai lóránt olyan verseket ír, amelyekben „élet-halál a tét”. Ennek a kötetnek a mottója is lehetne akár, egyensúlyozás élet és halál mezsgyéjén, és örök a kérdés: hová hagyja magát átvergődni a lélek? Kérdések sorjáznak megválaszolatlanul, – a nyitva hagyott versképeken keresztül – próbálja megtalálni helyét az önmagát-önmagában elvesztő – és megtaláló – költő. A cím találó – a kötet prózaverseit valóban átlélegzi a „semmi” – a mindent átható színtelenség. Van valami megfoghatatlan, mégis sorsszerűen teljes ezekben az alkotásokban. – Ez pedig az egyedi hang, amely összefogja és a lelkekbe tereli a sok-sok elkeseredett, a tapasztalatai nyomán depresszívvé vált, néhol annyira odaillően káromkodó, mégis a mi olvasói valónkba kényszer nélkül belesimuló szóhullámokat. – Muszáj befogadni. Még akkor is, ha úgy érezzük, hogy „az egész élet egy szép nagy félreolvasás”.


Népszerű idézetek

Annamarie P>!

vágyaimtól súlytalanul lebegő kutya vagyok.

11. oldal exxx

virezma>!

ahol mások tovább mennek, ott állok meg én

19. oldal (gravitáció)

_selene_ IP>!

középszerű, tűrhető, primitív függvény vagyok,
aki szeretné, ha valaki egyszer ráköszönne;
felhőtlen borult ég fölöttem,
az egész élet egy szép nagy félreolvasás,
kósza csillagok bennem.

70. oldal, húgyos az égbolt

_selene_ IP>!

…sőt szinte szentimentálissá válok;
valószínűtlen egy románc ez,
a bennem érlelődő akarat új perspektívája,
miközben másokat csak elkábít a világ,
melynek kicsinyességét egyre világosabban látom.

16. oldal, sit down tragedy

_selene_ IP>!

időérzékelésünk egy kényelmes illúzió csupán;
olykor holmi testetlen vándornak vélem magam,
holott fázom – lebegek, emelkedem, megsokszorozódom;
minden egyes részem más és más tempóban létezik
– így jut eszembe minden; emlékezni kezdek,
minden veszteség ugyanaz a veszteség,
minden felejtés ugyanaz a felejtés.

34. oldal, madártávlat

_selene_ IP>!

„tudja, miért vagyok boldog ember?
mert nem kérdezek olyat,
amire jobb, ha nem tudom a választ”
– mondja az, aki világgá akart menni,
aztán maradt csendben itthon.

22-23. oldal, tanulj úszni

virezma>!

betűleves

talán nem kell mindig kimondani, ami egyértelmű,
meglehet, mégsem ugyanaz a veszteség minden veszteség
(egy végtelenül szentimentális kép tör rám,
szégyellem is magam miatta, talán meg kellene gyónnom;
szamárfüles emlék: a küszöb az árnyékom hívja hiába).
elképzelhető, hogy minden, ami jó, pusztán játék.
talán ennek tudható be az unalmas
arcvonások között ráncolódó fásultság;
összevegyül az esti hideg a nem oldódó szorongással.
talán magamra venném, ha megbántanának.
persze az én koromban az ember
már csak egy rakás voltból meg talánból áll.
de hát én semmit sem tudok.

39. oldal

_selene_ IP>!

nem nagyon tévedhetek abban sem,
hogy sosem is voltam a holdon.
ha már unom londont,
talán a plútóra kéne kilövetni magam,
komplexusaimnak és körülményeimnek
tökéletesen megfelelne egy nembolygó bolygó.
nyilván nem az örökkévalóságnak élek,
csak tisztességesen el akarom végezni a dolgomat.

25. oldal, maradok csend

_selene_ IP>!

migrén

kilépek a kapun, a szél kap belém, mint mindig –
olykor felnézek, a csillagokat nem térítette-e le
pályájukról a vihar, de azok szilárdan kitartanak.
az életünket feldúló őrület ellenére minden a helyén van
– és csak bámulom hátravetett fejjel a sötét eget,
még ha nincs is ott semmi, amitől megvilágosodhatnánk,
csak a halk csodálattal eltöltő, tűszúrásnyi pontok
– távoli és szilárd dicsfények az erőszakkal és veszteséggel,
butasággal és dölyfösséggel teli világban.
itt a köd, én pedig nemsokára otthon vagyok;
valahol mélyen van egy olyan gyanúm,
hogy mindannyian gyűlöljük magunkat,
de mindenki maga-maga választja meg,
hogyan kezeli vagy kompenzálja ezt
– egyik megoldásra sem lehet irigykedni.
lelkem rajta; a gyenge mindig vesztes,
nem érdekes, ivóvá lenni szükségszerű.
ennek is milyen jó vége lesz.

27. oldal, migrén


Hasonló könyvek címkék alapján

Romhányi József: Nagy szamárfül
Fodor Ákos: Addig is
Petri György: Összegyűjtött versek
Fodor Ákos: Buddha Weimarban
Röhrig Géza: Angyalvakond
Fodor Ákos: Gonghangok
Fodor Ákos: Még: mindig
Terék Anna: Háttal a napnak
Lelkünkből, szeretettel
Fodor Ákos: Dél után