Az egyetem évei alatt egy amatőr rádióműsort csináltunk. Egyik nap lehozta egy ismerősöm a Painkiller albumot, hogy tegyünk be egy számot. Melyiket? – kérdeztem én. Akármelyiket, szólt a válasz, és tökéletesen igaza volt. Ezután alig vártam a következő Priest koncertet. Hát itt indult el a rajongás.
Ami a könyvet illeti, értem én, hogy KK az alapító tagja a zenekarnak, ergo talán hiteles forrás lehet a Judas történetét illetően, de ennek ellenére sem éreztem azt, hogy ő a Judas Priest, ahogy mondjuk Dickinson az Iron Maiden (egy része). Egy kicsit szürkének gondoltam, és hát Halford személyisége mellett ez érthető. De elkalandoztam. Szóval miután elhagyta KK a zenekart, gondolom elég sok frusztráció volt benne, és ezt most mind papírra vetette. Sajnos az jön le belőle, hogy ő mindig is keményen dolgozott a Priestért, általában elfogadta a többiek akaratát, minden albumot szeretett, mégha nem is lettek jó, nem ivott és drogozott sokat, csak a nőkben élte ki magát. Bezzeg mindenki más! Glenn Tipton már az elejétől fogva ekézi, és szerinte ő akarta irányítani a zenekart. Ebben biztosan van sok sértettség, ugyanakkor a saját JP koncertélményeim alapján én is gyakran gondoltam, hogy Tipton a „fő” gitáros, és KK meg ritkábban kerül reflektorfénybe. Hogy ez mennyire volt tudatos, mennyire valós a feszültség, talán sosem tudjuk meg. Esetleg a hamarosan megjelenő Halford életrajzból. Ennek ellenére szerintem KK sem tudja, mit mondjon a többiekről, mert hiába savazza néha őket, máskor meg azt írja, milyen jó volt együtt bulizni, zenélni, alkotni, stb. Halford is a visszatérésekor milyen jó arc volt, összeölelkeztek, mintha mi sem történt volna, aztán KK kilépése után már ő is egy aljas rohadék lett. És hát ezt kapja az Iron Maiden is, hogy mennyire gyökerek voltak (az első három albumuk idején), aztán valahol kiderül, hogy ja, persze, azóta már ittunk, és jó arcok. Az albumok készítéséről néha nem sok derül ki, így pl a Ripperes lemezekről. Sőt, szegény Rippernek sem jut több 5 oldalnál, épp csak annyi, hogy jött és ment, de semmi abból, hogy jó volt-e vele turnézni, inni, bármi. Pedig ugye most is együtt zenélnek. És az ominózus Painkillerről is alig esik szó. Egyszerűen felvették. Szóval érzek az egész szövegben egy kis álszentséget, meg nem kevés sértettséget. A végén Tipton játékára is tesz megjegyzést, bár akkor ugye még nem derült ki a Parkinson-kór, szóval talán ez is közrejátszhatott ebben. KK tehát amolyan gáncs nélküli rocksztárnak akarja láttatni magát, de mivel nem ismerjük a másik fél álláspontját, ezért amit ír, az vagy igaz, vagy csak félig az. Ettől függetlenül persze tényleg érdemes elolvasni, és közben betenni a Painkillert, vagy a British steelt.