Éjjel-nappal ​Judas Priest 21 csillagozás

K. K. Downing: Éjjel-nappal Judas Priest

Noha ​az elmúlt másfél évtizedben egyre gyakrabban szolgáltatták új lemezek helyett legendás zenészek önéletrajzai az aktuális szenzációt a metálzene világában, a stílus alapegyütteséből, a Judas Priestből eddig még senki sem vállalkozott a memoárírásra. Ezt a hiányt pótolja Éjjel-nappal Judas Priest című kötetével a zenekar alapító gitárosa, K. K. Downing, és fel is nő az elvárásokhoz: könyve nyugodtan odatehető Ozzy Osbourne (Black Sabbath), Lemmy Kilmister (Motörhead) és Bruce Dickinson (Iron Maiden) önéletrajza mellé, amelyeket mostanra egytől egyig klasszikusként jegyez a közönség.

A könyv a heavy metal történetének egyik legnagyobb sikersztoriját dolgozza fel, ami egyáltalán nem egy gondtalannak beállított pályafutás felhőtlen krónikája. Fő vonzerejét éppen az őszinteség adja: a klasszikus lemezek mögött álló kreatív munkát, a telt házas arénakoncerteket, az autó- és házvásárlásokat, a mindenre hajlandó rajongókkal való találkozásokat éppúgy átélhetővé teszi, mint a… (tovább)

Eredeti cím: Heavy Duty: Days and Nights in Judas Priest

Eredeti megjelenés éve: 2018

>!
Trubadúr, Budapest, 2020
258 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634792420 · Fordította: Bus András
>!
Trubadúr, 2020
258 oldal · ISBN: 9789634794837 · Fordította: Bus András

Kedvencelte 1

Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 6


Kiemelt értékelések

Cukormalac P>!
K. K. Downing: Éjjel-nappal Judas Priest

Mellékszál, rögtön az elején: soha nem voltam Judas Priest-kedvelő. Az én szívem az Iron Maidenért dobog, ha már brit metal. Downingéknak két albumát szeretem, ezek pedig a Point of Entry és a Ram It Down, ami szerintem – hasonlóan egy népszerű édességhez – többet mond minden szónál.

Számomra főhősünk történetei maximum a gyermek- és kamaszkor, illetve a zenei szárnypróbálgatások viszonylatában – legfeljebb az 1980-as British Steel album megjelenéséig –, valamint a 2011-es kilépése körül (tehát az első 120 és az utolsó 17 oldalon) számítottak érdekesnek. Ami közben van (vagyis végeláthatatlan picsogástenger és nettó mártírkodás, plusz számomra totál érdektelen stúdiózások mindenféle csilliárdos üdülőhelyeken, a saját frusztrációk levezetése és önértékelési problémák kompenzálása különféle nőkkel, zenésztársak negatív színben való ábrázolása), gyakorlatilag semmit nem adott – ha átlapozom, akkor sem végzem be bután az életet.

A név szerint is említett szellemírónak hála – produkciós szempontból – mondjuk korrektül elővezetett, jól összeszedett, olvasmányos és gyorsan haladós az anyag, a szerzője pedig normálisnak tűnik, amikor éppen nem sarat dobál, de két nap múlva valószínűleg már el is felejtem, hogy miért akarok megfeledkezni róla.

>!
Trubadúr, Budapest, 2020
258 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634792420 · Fordította: Bus András
kicsiboszi P>!
K. K. Downing: Éjjel-nappal Judas Priest

Az eleje kifejezetten tetszett, olvasmányosan mesélt a nehéz gyerekkoráról. Aztán ahogy beindult a karrier, az egész picsogás lett. Nem tudhatom, hogy volt valójában, de a könyv kétharmada csöpög a keserűségtől, hogy ő volt a legtökösebb, legmetálosabb, leg-legebb, és bezzeg a többiek, Glenn így, Glenn úgy, milyen manipulatív egocentrikus alak volt. Ahhoz képest együtt mentek ide-oda a szabadidejükben, szóval nekem elég fura ez a hideg-meleg viszony. A dobosokat épphogy megemlíti, mikor ki volt tag. Rob Halford is elég fura a szemszögéből, de általában mindenkit gyenge, teszetosza alaknak ír le. Egy idő után nagyon nem volt szimpatikus, a végére úgy éreztem, inkább csak valami sértettség szól belőle, amiért helyettesíteni tudták a bandában. Én mondjuk csípem Richie Faulknert, meg az újabb albumokat, és Rob érett hangja (amit szintén kritizál picit) különösen tetszik off. Az is milyen, hogy ki akart lépni a bandából, mert jajj, a többiek, de amikor Rob megelőzte, akkor ő milyen szemét volt amiért otthagyta a bandát. Éreztem némi önellentmondást is a történetben. Jó lenne, ha kiadnák Rob nemrég megjelent önéletrajzát, hogy összehasonlítsam a sztorit.
Hogy olyat is mondjak, ami nagyon tetszett: jó volt, hogy az együttes perbefogásával kezdett, majd visszaugrott az időben.

Daniel_Cserhalmi IP>!
K. K. Downing: Éjjel-nappal Judas Priest

Az egyetem évei alatt egy amatőr rádióműsort csináltunk. Egyik nap lehozta egy ismerősöm a Painkiller albumot, hogy tegyünk be egy számot. Melyiket? – kérdeztem én. Akármelyiket, szólt a válasz, és tökéletesen igaza volt. Ezután alig vártam a következő Priest koncertet. Hát itt indult el a rajongás.
Ami a könyvet illeti, értem én, hogy KK az alapító tagja a zenekarnak, ergo talán hiteles forrás lehet a Judas történetét illetően, de ennek ellenére sem éreztem azt, hogy ő a Judas Priest, ahogy mondjuk Dickinson az Iron Maiden (egy része). Egy kicsit szürkének gondoltam, és hát Halford személyisége mellett ez érthető. De elkalandoztam. Szóval miután elhagyta KK a zenekart, gondolom elég sok frusztráció volt benne, és ezt most mind papírra vetette. Sajnos az jön le belőle, hogy ő mindig is keményen dolgozott a Priestért, általában elfogadta a többiek akaratát, minden albumot szeretett, mégha nem is lettek jó, nem ivott és drogozott sokat, csak a nőkben élte ki magát. Bezzeg mindenki más! Glenn Tipton már az elejétől fogva ekézi, és szerinte ő akarta irányítani a zenekart. Ebben biztosan van sok sértettség, ugyanakkor a saját JP koncertélményeim alapján én is gyakran gondoltam, hogy Tipton a „fő” gitáros, és KK meg ritkábban kerül reflektorfénybe. Hogy ez mennyire volt tudatos, mennyire valós a feszültség, talán sosem tudjuk meg. Esetleg a hamarosan megjelenő Halford életrajzból. Ennek ellenére szerintem KK sem tudja, mit mondjon a többiekről, mert hiába savazza néha őket, máskor meg azt írja, milyen jó volt együtt bulizni, zenélni, alkotni, stb. Halford is a visszatérésekor milyen jó arc volt, összeölelkeztek, mintha mi sem történt volna, aztán KK kilépése után már ő is egy aljas rohadék lett. És hát ezt kapja az Iron Maiden is, hogy mennyire gyökerek voltak (az első három albumuk idején), aztán valahol kiderül, hogy ja, persze, azóta már ittunk, és jó arcok. Az albumok készítéséről néha nem sok derül ki, így pl a Ripperes lemezekről. Sőt, szegény Rippernek sem jut több 5 oldalnál, épp csak annyi, hogy jött és ment, de semmi abból, hogy jó volt-e vele turnézni, inni, bármi. Pedig ugye most is együtt zenélnek. És az ominózus Painkillerről is alig esik szó. Egyszerűen felvették. Szóval érzek az egész szövegben egy kis álszentséget, meg nem kevés sértettséget. A végén Tipton játékára is tesz megjegyzést, bár akkor ugye még nem derült ki a Parkinson-kór, szóval talán ez is közrejátszhatott ebben. KK tehát amolyan gáncs nélküli rocksztárnak akarja láttatni magát, de mivel nem ismerjük a másik fél álláspontját, ezért amit ír, az vagy igaz, vagy csak félig az. Ettől függetlenül persze tényleg érdemes elolvasni, és közben betenni a Painkillert, vagy a British steelt.

Juhász_Peti>!
K. K. Downing: Éjjel-nappal Judas Priest

Mindenképpen egy hiánypótló,de vegyes érzelmeket kiváltó könyvet tart kezében az olvasó. Jó,mert olyan zenekar berkeibe kapunk,igaz felszínes bepillantást,aki számos mostani felnőttre,vagy zenekarra volt/van hatással.Jó,mert a könyv feléig élményszerűen megismerhetjük azt a zenei miliőt,ami a hetvenes évektől uralta a brit világot. Jó,mert őszinte,nem is kérkedik,mégis megkapunk néhány sovány kulisszatitkot kiadókról,zenekari koncert utáni életről,problémákról,buktatókról,de most jön az érme másik oldala…
Rossz,mert ahogy beindul a r'n'r mókuskerék a J.Priest házatáján,valahogy kiveszik a kötet történetéből és gitárosunkból a tűz,a lélek,inkább csak egy turné,album,csajok gépies munka,száraz felsorolásból áll az életút,a dalok keletkezése körül csak karcogatjuk a felszínt. Hasonló a felépítés,mint a Metallica könyvnek. Rossz,mert végig valami sértődöttség érződik K.K részéről Glenn,és mások,pl az Iron Maiden irányába,miközben a másik fél verzióját nem ismerhetjük meg innen,valamint keserédes az egész életút. Rossz,mert egyáltalán nem riportszerű,de legalább van egy tisztességes kronológia. Összességben olvasmányos,de túlzottan píszí,rádásul a mű második felében többször unalmas önismétlő cselekményekbe csap át a sztori. Valahogy az jön le,hogy nincs egységes identitás a zenekarban,ahogy a könyvben sem. Száraz, bár nem átlagos önéletrajz, 12 egytucat rocksztárság feeling. Ettől függetlenül a Judas Priest számos albuma klasszikus és megkerülhetetlen. Rajongóknak erősen ajánlott,de kötelezőnek nem nevezném könyv. Számos jobb,szórakoztató önéletrajz akad magyarul,igaz,nem a J.Priest gitárosáról,aki egy magányos farkas,de nem alfahím,amit a végén az olvasó elé is tár…

Presztek_Réka P>!
K. K. Downing: Éjjel-nappal Judas Priest

Először is: kisebbfajta művészet volt hozzájutnom a könyvhöz. A Libri oldalán volt egy dátum, a kiadónál facebookon láttam egy másikat, majd a koncerteseménynél volt, aki azt írta, hogy már el is olvasta. Az átvehetőségről szóló emailem pedig csak nem akar megérkezni. Végül írtam a Librinek, hogy mi a helyzet és kiderült, hogy felújítják azt az üzletet, ahova kértem az átvételt, azért nem kaptam emailt. Rendben, de attól függetlenül is írhattak volna, hogy ez van. Az előrendelés még 2018 végén történt, azóta ráadásul már egy még közelebbi boltba kérem az előrendeléseket. De végső soron egy szavam sincs, mert jól jöttem ki a helyzetből.
Mivel amúgyis életrajzi kihíváshoz olvastam, és a meglévő könyveim közül ez volt a legvékonyabb, így hát neki is álltam.
Ismeretlenebbül álltam neki, mint az eddigieknek (Ozzy, Steven Tyler, Bruce Dickinson), mert őket eleve nem is hallgatjuk annyit, és bár koncerten már jártunk (szintén 2018 Firenze), de ő akkor már nem volt tagja a zenekarnak (és már a másik gitáros sem).
Az is befolyásolt valamennyire, hogy az a faszi, aki az eseménynél írta, hogy már olvasta, és soha többet nem fogja hallgatni őket, mert….Mi lehet benne olyan? Eddig felszínre nem került csúnyaságok? Fröcskölődés? Vagy csak az igazság? Úgy is fogalmazott, hogy amíg a zenekar az X állítást nem cáfolja meg, addig azt ő érvényesnek veszi.Mivel nem vagyok képben a múlttal, meg a kapcsolatokkal, gőzöm nincs mire gondolhatott…
Annyira nem voltam képben, hogy pl számomra az teljesen újdonság volt, hogy az énekes meleg. (pedig állítólag a 90-es évek végén a nyilvánosság elé is kiállt vele, szóval még nyílt titoknak se lehet mondani. De hol voltam én még a 90-es évek végén? 10 évesen még nem ilyesmit hallgattam :D ).
Jól volt felépítve, a rettentően rossz gyerekkorral kezdődően, ami a későbbiekben sokmindent megmagyarázott. Állítása szerint azért lett, konfliktuskerülő és csordaszellemű, amivel teljességgel egyet lehet érteni. Sok olyan ötlete volt, ami nem ment át a többieken, de az idő végül őt igazolta (volna). Az jött le nekem az egészből, hogy a sikerek ide vagy oda, könnyedén ontották magukból a dalokat, de nem nagyon beszélgethettek egymással. Talán akkor nem lehetett volna a másik gitáros gyakorlatilag a főnök, hogy minden az ő kénye-kedve szerint történik. Az is egy üde színfolt volt, hogy ők a többi zenészhez képest gyakorlatilag ártatlanul éltek. Se rendőrségi ügyek (a hülye beperelést leszámítva), se hektoszám alkohol, se drogok. Ők így is tudtak nagyok lenni.

Thomas_Benko>!
K. K. Downing: Éjjel-nappal Judas Priest

Egy jó sztori attól az embertől a lényegében a Judas Priest egyharmada. Azaz az ő élete egyben a zenekar története is.
A könyv szerkezete, szövege egy komoly úriembert idéz, amilyennek sokan leírták már korábban is Mr. Downingot, tehát az egyébként is hiteles szöveg így még inkább azzá válik.
Nincs kertelés, minden benne van, csúcsok, mélypontok, meglátások, szépen, sorban. Annak is érdemes elolvasni, aki nem szereti a heavy metalt.

László_Főgler>!
K. K. Downing: Éjjel-nappal Judas Priest

A kb. 220 oldalas könyv első 100 és utolsó 20 oldala volt a legérdekesebb, azaz a gitáros (nehéz) gyerek- és ifjúkora és a zenekar története a klasszikus British Steel albumig (1980), majd kiválása és annak okai. A kettő között olyan dolgokról ír, amiket tulajdonképpen más is könnyen megírhatott volna, ha csak kicsit is beleássa magát a régi zenei sajtóba vagy a zenekarról már egyébként is megjelent kiadványokba. Na, jó, itt is azért voltak emlékezetes dolgok. Két dolog, ami meglepett: 1. A Priest legtöbb példányban eladott lemeze, a Screaming for Vengeance is csak 2,5 millió példányban kelt el, pedig 5-10 milliós eladásokra számítana az ember egy ilyen meghatározó metalzenekartól 2. K. K.-t mindvégig sokkal jobban érdekelte a zenekar image-e, mint a zenekar többi tagját, a logótól kezdve a színpadi ruhákig. Őszintén, bár elég röviden értékeli minden egyes albumukat, folyamatos elégedetlenségről adva tanúbizonyságot, hol maga a lemez, hol annak fogadtatása kapcsán. Aki kicsit is szereti a Priestet, annak kötelező, bár helyenként illúzióromboló, mégis könnyed olvasmány.

Leonardo_da_Vinci>!
K. K. Downing: Éjjel-nappal Judas Priest

Kifejezetten jól megírt önéletrajz volt, nem tudnék rá 5 csillagnál kevesebbet adni. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy végig ott volt benne a morcosbácsi-érzés, és az olyasmiket azért kifejezetten röhejes volt olvasni, amikor egy 2018-as könyvben arról panaszkodik az idős K. K., hogy 1978-ban Glenn Tipton nem hagyta őt eleget szólózni. :D

Még aznap, amikor befejeztem ezt a könyvet, el is kezdtem olvasni Rob Halford önéletrajzát, és így közvetlenül egymás után olvasva eléggé megdobta a Priest-élményt, hogy két nézőpontból is megismerhettem ugyanazt a történetet. A kiemelt zenekari sztorik között úgy 98%-os az átfedés, és külön érdekes volt mindkét nézőpontból megismerni a 90-es évek eseményeit, amikor ugye Downing és Halford teljesen külön utakon jártak. Azt némileg túlzásnak éreztem, hogy K. K. folyamatosan hangoztatta, mennyire ő volt a zenekar agya, motorja, legélesebb kése, de hát nem voltam ott, nem dönthetem el, mennyi igaz ebből. Az ő nézőpontjából nyilván ez az ő igazsága – de közben minimum furcsa, hogy Halford a maga könyvében sokkal inkább Glenn Tiptont emeli ki, mint dalszerzőzsenit, Downing nagyon kevésszer kerül szóba nála (az meg az ő személyes igazsága, ez van).

Sosem voltam Judas Priest rajongó, de kifejezetten szeretem a klasszikus, old school heavy metalt, így különösen érdekes volt ez a könyv, az pedig csak tovább emelt az élvezeti faktoron, hogy ahogy szóba került egy-egy album vagy dal, azokat olvasás közben kikerestem a Spotify-on – így egyből megvolt a könyv saját soundtrack-je, és hangról hangra értettem is, miről van szó.

Jó könyv volt, rengeteg sztorival és érdekes információval, kicsit furcsán lezárva (értsd: az utolsó oldalakon mindenkire panaszkodom, aztán egy bekezdésben dobok nekik egy érzelmes búcsúcsókot). Tényleg érdemes utána elolvasni Rob Halford Vallomását is.


Népszerű idézetek

kicsiboszi P>!

Aki olyan szerencsés, hogy stabil, szerető családban nőtt fel, annak remek dolga van. Elméletben ezzel fel is készült az életre. Ha viszont valakinek problémás a családi háttere, az gyógyíthatatlan sebeket okoz.

kicsiboszi P>!

Sajnos az elektromos gitárral ellentétben – ami kicsit nagyobb anyagi ráfordítással, de semmivel sem nagyobb hozzáértéssel vagy ügyességgel bedugható az erősítőbe, föltekerhető tízes hangerőre, és ezzel megteremti az illúziót, hogy egész jól szól, amit játszunk rajta – az akusztikus gitár elég lelombozó karrierindító eszköz a rocksztárnak készülő kezdő kezében.

Juhász_Peti>!

Hatvanévesen már amúgy sem jelentett akkora élvezetet a turnézás. Nem voltak gruppik,és nem voltak bulik sem. A hotelszobák kezdtek olyanok lenni,mint a börtöncellák.

239. oldal

Juhász_Peti>!

Fix haditervünk nem volt a jövőre,csak épp akadt egy-két dolog,amit nem lehetett megkerülni azon a turnén. Ilyen volt pl.a rendszeres alkalmi szex és az MTV.

155. oldal

Juhász_Peti>!

A csaj két csecsemőt tartott a kezében takarókba csavarva. Alig pár hetesek a kicsik. Aláírnátok az újszölötteimet?
Na,jó – mondtam magamban – most már tényleg mindent láttam!
Nem írhatunk alá csecsemőket! – mondta Rob. Mind egyetértettünk vele.
Eljutottunk a csöcsöktől a csecsemőkig – hát ilyen volt a Fuel for Life turné.

170-171. oldal

NB14>!

Ez persze csak az én magánvéleményem, de szerintem a fickó bűnbaknak használta a kiadónkat, amikor annak ellenére is kiszabta ezt a bírságot, hogy a céget semmi nem kötelezte a szalag őrzésére. Egyszerűen vissza akart szerezni némi pénzt – de hát ez van, valakinek valamikor muszáj csengetni, és a Sonyt nem is nagyon izgatta a dolog. Jelentéktelennek tűnt az a 40 ezer dollár azokhoz a csillagászati összegekhez képest, amiket akkor próbáltak volna behajtani rajtuk az ügyvédek, ha bűnösnek találnak minket.
Mondjuk azt még ma sem tudom eldönteni, hogy pontosan miben is találhattak volna bűnösnek minket. Ha arra a megállapításra jutnak, hogy szándékosan helyeztünk el rejtett üzeneteket a zenénkben, mivel vádolták volna meg a zenekart?
Gyilkossággal?
Emberöléssel?
Ki tudja?

NB14>!

A bíróságtól kapott hivatalos tanúvallomásokat alaposabban is elolvasva nem volt nehéz észrevenni, hogy nagyon ügyesen voltak megfogalmazva, és arra hegyezték ki őket, hogy együttérzést ébresszenek az emberben. Kicsit jobban belegondolva pedig az is világossá vált, hogy mi a valódi céljuk azoknak, akik be akarják mocskolni vagy akár be akarják tiltani a rockzenét, rengeteg időt és energiát ölve a dologba. Mint oly sokszor az ilyen esetekben, az egészet a pénz mozgatta.
Gondoljunk csak bele. Tinédzserek seregei költöttek el egy csomó pénzt sörre, pólókra, benzinre, lemezekre és koncertjegyekre, ezek az összegek pedig kerülhettek volna máshová is – mondjuk az egyházhoz. Nem véletlen, hogy éppen az USA azon területein ütköztünk a legnagyobb ellenállásba, ahol a szervezett vallás a legerősebb. Ha így nézzük a dolgot, azt látjuk, hogy valójában az amerikai fiatalság pénzéért folyt a versengés, és ezért kezdték el terjeszteni, hogy árt a kiskorúaknak a zenénk, mert fel akarták állítani a frontvonalakat a küzdelemhez. Őrültségnek hangzik, de tényleg erre ment ki a játék.

NB14>!

A turné végén viszont megfogadtam, hogy a mi előzenekarainkkal sosem leszünk hajlandóak így viselkedni, és ehhez tartottam is magam mindvégig, amíg az együttes tagja voltam. Hatalmas balhét rendeztem volna, ha bármikor odajön hozzánk valamelyik nyitóbandánk, és panaszt tesz valamire. Véletlenül sem akartam ilyesmibe keveredni – mi mindig is büszkék voltunk rá, hogy jól bánunk az előzenekarainkkal.


Hasonló könyvek címkék alapján

Neil Strauss: Mötley Crüe – The Dirt
Christian „Flake” Lorenz: Villanycigány
Rex Brown – Mark Eglinton: A Pantera igaz története
Tóth Júlia Éva: Borikönyv
Presser Gábor: Presser könyve
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám
Justin Bieber: Az első lépés az öröklét felé: az én történetem
Al Jourgensen – Jon Wiederhorn: Ministry
Joel McIver: To Live Is To Die
Szentesi Zöldi László – Rudán József: Rudán Joe