One ​Tiny Lie – Egyetlen kis hazugság (Tíz apró lélegzet 2.) 90% 404 csillagozás

Livie története jobban tetszett, azonban ezt csillagok tekintetében nem tudom kifejezni. Nem vagyok túlságosan elragadtatva, de nem is volt annyira rossz.
Livie bekerül arra az egyetemre, amire mindig is vágyott. Nem egy bulizós jellem, de mégis ráerőltetik, főleg a nővére. Valamilyen szinten ráfért a lányra, másrészt pedig a falba tudtam volna verni ettől a fejem. Aki nem szereti az efajta szórakozást, az nem szereti, fogadjuk el…
Másrészt sokszor idegesítettek a kicsapongó gondolatai, mikor egy-egy párbeszéd úgy nézett ki, hogy akár 7 oldalon keresztül is folyt… és ebből Livie gondolata volt 5. A barátai párszor meg is jegyezték, hogy elkalandozik. Connorral se bánt szépen. Így eléggé unszimpatikus lett.
Ashton érdekes karakter, többet nyújtott, mint amit vártam. Nem gondoltam, hogy sikerül majd egy ennyire mély, szeretetteljes fiút kihozni belőle.
Na, és akkor jöjjön valami pozitív is, amiért megbékélek a négy csillaggal. Ebben a könyvben sokkal több rejlik, mint amit gondoltam. Komolyabb témák kerülnek a felszínre, a pályaválasztástól kezdve a családonbelüli erőszakig. Megérintette a lelkem, olvastatta is magát, az egyszer olvasós könyvek közé sorolnám. (Bár a fordításokon néha kikészültem.)

Nagy rejtèly számomra, hogy mièrt is bizonytalanodom el olyan könyvekkel kapcsolatban, amiket titkon már megjelenès előtt a szívembe zárok.
Olvasás közben is meginogtam egy pillanatra, mert az zakatolt a fejemben „ez nem egèszen nyújtja azt, amit remèltem”, aztán szèp lassan kiegèszítettem magamban, hogy „nem… talán többet is” :)
Nem egy rèszlete nagyon szíven talált. Nehèz szavakba önteni, mert vannak dolgok, amik az embernek hiába szívügyei ès szeretne másoknak segíteni, bátorság kell ahhoz, hogy nap mint nap szembesülnie kelljen általa a való világgal. Azt hiszem az önkèntes Livieben kicsit láttam magamat, pont a vívódása miatt. Azon túl, hogy komoly tèmák is felmerülnek ès pityeregtem (nem is keveset,) azèrt humorban is volt bőven rèszem. Ez a csapat! Imádom. Mindenkit. Egytől. Egyig.
Kacey ès Trent felőli visszaigazolás pedig kellett, sajnáltam, hogy nem lehettek jelen többet :))
Ami A fiút illeti. Bár mindenki rálelne egy ilyen figyelmes, gondoskodó ès melegszívű srácra, mint Ő.
Kètsègem sem volt afelől, hogy több van benne, mint azt elsőre bárki hitte ès abbèli hitemben sem inogtam meg egy percre sem, hogy vègül Livienek sikerül utat nyitnia felè. :)
Szerettem ezt a párost, hatalmas szív ès lèlek jellemzi őket.

Tökéletes íve van a történetnek, a cselekmény minden szálát tekintve. Csodás volt megélni ennek a szerelemnek a lépéseit, Ashton egy mély érzésű, sebzett lélek, akire nagyon ráfért már a szabadság. Mindig mindenhol nagyra tudom értékelni a szabadságvágyat, imádom, ha egy a karakterekben is megtalálom ezt. Hiába mutatott mást ez a fiú, de ott voltak a mondataiban, a cetlijeiben, a mozdulataiban, tetteiben minden, amibe Livie belekapaszkodhatott, és amiért érdemes volt küzdeni.
De emellett Livie végre követ el hibákat, ahogy éli az új életét, és dr. Stayner sajátságos terápiája segítségével eléri a belső változásokat, amire már nagyon szüksége volt. Nagyon nehéz szakmát választott, ez igazán mély elköteleződés és ebben biztosra kell menni, engem olvasóként is megviselt a kórházi önkéntes munka. Ez félelmetes volt.
A szerző javára legyen mondva, hogy jó adag humorral és szarkazmussal ellensúlyozta a lelkileg megterhelő részeket, időnként dőltem a röhögéstől pár poénon. Nagyon jól alakította a karaktereket, tetszett a történet minden mozzanata, végül is már az első rész alapján is felvettem a kedvencek polcára, most még inkább biztosította a helyét. A mellékszereplők is hatottak rám, a doki valami fenomenális figura, imádtam minden mondatát. Connort viszont egy picit sajnáltam, mert rendesnek tűnt, és Livie egy kissé felültette, de aztán a későbbiekben már nem sajnáltam annyira.
Nagyon szerettem ezt a történetet, igaz, hogy az epilógus már-már a szirupos kategóriába esik, de inkább emiatt nem is emelek szót. Néha ez is kell. Nagyon jó volt a végén találkozni a korábbi szereplőkkel, imádtam a gyönyörű tengerpartos-naplementés befejezést. Remélem sikerül a kiadónak a további két részt is megjelentetni, én nagyon várom.

Ez a kötet talán egy fokkal jobban tetszett, mint az előző kettő, de azt hiszem, nincsen köztük mérce, mindkettő fantasztikus volt.

Livie-től egy kicsit féltem, valamiért nem voltam abban biztos, hogy kedvelni fogom a karakterét, és vagy azért, mert rossz volt a megérzésem, vagy mert én is elsőéves vagyok, és kb. tudom, mit érezhetett bizonyos helyzetekben, de nagyon a szívemhez nőtt, szinte – SZINTE – egyhuzamban magamba szippantottam a történetét. Egy kicsit visszagondolva lehet, hogy volt olyan rész, ahol túlságosan is erőltetett volt az, hogy spoiler

Ashton. Ha kimondom gondolatban a nevét, bárgyú mosoly jelenik meg az arcomon, és most, hogy a történet végéhez érkeztem, a sóhaj, ami felszakad belőlem, olyan elégedett, mintha legalábbis az én személyes életem egyik szakaszának lett volna ilyen vége. Bár elég jól kiismerhettük ezt a srácot, úgy érzem, mintha maradtak volna rejtegetnivalói, vagy ilyen vakfoltjai. Bár ez inkább csak vészmadaras gondolat, mintsem valós tény.

Lehet, csak én vagyok így vele, de remélem, Dr. Stayner máshol is feltűnik majd, nagyon bírtam a fejét. :D

Ritka nehéz helyzetbe hozott ez a könyv, azon belül Livie karaktere és viselkedése. Ám először azt írom, ami biztos: A sztori az első oldaltól lekötött, K. A. Tucker könnyed stílusban, jó humorral ír. Nagyon olvastatta magát a sztori. Dr. Stayner elképesztően jópofa figura volt, nélküle fele ilyen jól sem szórakoztam volna. Könnyű volt kitalálni, hogy mire akarta rávezetni páciensét. Livie hatalmas szíve és érzékenysége tagadhatatlan volt.
És itt jön az én nagy DE-m! De nem volt szép amit Connor-ral tett. Bár egyáltalán nem bírtam a srácot és gondolatban Ashton pártját fogtam, nem viselkedett helyesen. Több őszinteséget vártam Tőle, az alkohol pedig még sosem oldott meg semmit! Az Ashton-t érintő részek megindítottak, párszor a sírás határán álltam. Végül jó szájízzel tettem le a könyvet és az sem kizárt, hogy folytatom a sorozatot.

” Menj, élj, és engedd meg magadnak, hogy hibákat véts!”

Nagyon kíváncsi voltam Livie történetére, hiszen az első részben nagyon a szívemhez nőtt. Nem tudtam mire számítsak, így csak hagytam, hogy sodródjak az árral és csak úgy faltam a lapokat. Ha lehet ilyet mondani, előfordulhat, hogy nekem jobban tetszett, mint Kacey története. Érdekes volt átélni Livie útkeresését és bizonytalanságát, talán az ilyen momentumok is a felnőtté váláshoz tartoznak. Mikor tudjuk pontosan mik akarunk lenni, amikor eltervezünk mindent a jövőnkkel kapcsolatban, majd odajutunk, hogy felléphetünk az első lépcsőfokra, amely elvisz a célunkig és egyszerűen csak elbizonytalanodunk…kétségbe vonunk mindent, még saját magunkat is. Ez a könyv életszagú volt, bemutatta, milyen veszélyes, mikor annyira ragaszkodunk az előttünk kikövezett úthoz, hogy maga a gondolat, hogy letérjünk, rettegéssel tölt el. Livie céltudatos és okos lány, mégis a döntések, amiket hozott nem a sajátjai. A nővére észreveszi ezt és noszogatja, hogy merjen saját maga lenni és a saját álmai után menjen, ne azok után, amit a szüleik akartak szánni neki. Ezt elég jól példázza az is, hogy Livie fejét egyszerre két férfi is elcsavarja, akik nem is lehetnének különbözőbbek. Az egyikük a könnyű életet szimbolizálja, a nyugalmat, a stabil anyagi hátteret, míg a másikuk a kalandot, izgalmat és a fényt az alagút végén. A könyv magáról az útkeresésről szól és arról, hogy Livie meglelje a választ, hogy ki is ő valójában. Ebben pedig Ashton a mankója, a segítőkeze. És egek, én annyira imádtam őket együtt. Szerettem minden közös pillanatukat, rengetegszer mosolyt csaltak az arcomra.

Ashton egy nagymenő az egyetemen, mégis rendkívül zárkózott, még a hozzá legközelebb állók sem tudnak semmi személyeset róla. Ez elég izgalmas karakterré varázsolta a szememben, nagyon vártam, hogy a vastag jégpáncélja mögé engedjen és megtudjuk milyen titkokat őrizget is valójában. A vége nagyon szomorú volt, igazán megsajnáltam Livie-t, mikor megtudta mit is tett Ashton, amikor a lány “felszabadította”. Pont emiatt volt nagy meglepetés a vége… Az tény, hogy az epilógusban eltudtam volna viselni többet Ashton és Livie kapcsolatából, de így is minden tökéletes volt és mosollyal az arcomon csuktam be a könyvet. Egy újabb gyöngyszem az írónőtől, amit megszerettem.

„– Hogyan jön rá az ember, hogyan is élje az életét? […]
– Jó sok kudarcba fulladt próbálkozással, Livie. Ez az egyetlen mód, amit ismerek.”

Úgy adódott, hogy a sorozat előző részét, a Tíz apró lélegzetet nem olvastam, így nem tudhatom, hogy ahhoz viszonyítva jobbra vagy rosszabbra számíthattam volna, mikor nekivágtam a folytatásnak. E tapasztalat híján csak annyi marad nekem, hogy az Egyetlen kis hazugságot mérlegre tegyem a műfajának többi képviselőjével – ámbár ezt talán jobb lenne, ha mellőzném…
…Oké, ez kissé túl szőrösszívű kijelentés – még részemről is. Nem beszélünk katasztrófáról, hála a jó istennek meg minden mennynek és pokolnak. A szerző írásstílusa gördülékeny, kifejezetten szerethető, s el ne felejtsem, hogy mulattató is, és persze meg ne feledkezzek olyan komoly felvetülő témákról, mint a lelki egészség vagy a gyász. De akárhogy is, a new adult, romantikus műfajon vezető ösvény tele van akadályokkal, buktatókkal, amelyeket K. A. Tucker ahelyett, hogy egy kecses szökkenéssel átugrott volna, elkezdte maga előtt tolni valamennyit, így kész klisé-halmot tornyozva fel a történetük végére. Akadt minden, a tragikus sorstól kezdve a szerelmi háromszögön át egy kiadós insta love-ig… ez pedig az én gyomromat erősen megfeküdte, de afelé hajlok, hogy ebben már több van az én megváltozott ízlésemből, mint ennek a tipikus NA könyvnek a hibáiból. A műfaj rajongóinak nyugodtan ajánlom a figyelmébe… aki viszont érettebb olvasmányok irányába húz, annak bőven kihagyható szerintem.

Teljes értékelésemet a könyvről a blogomon olvashatjátok: https://neverletmegobyviranna.blogspot.com/2018/11/k-tu…

K. A. Tucker mindig képes elérni, hogy az egyik pillanatban nevessek, míg a másikban már pityeregjek. Nagyon szerettem a „felnőtt” Livie történetét is. És annyira jó volt ismét velük, az előző részekben megismert szereplőkkel együtt lenni, olvasni róluk.
Nagyon szorítok, hogy a sorozat többi részét is elhozza nekünk a KMK, mert hatalmas kedvenc már most.

Ez a könyv… hatalmas nagy érzelmi hullámvasút volt számomra, több okból is kifolyólag.
A legtöbb jelenet alatt bamba mosollyal olvastam a sorokat, és sokszor kuncogtam, mind a részeg Livie vagy a nagyon is ellenállhatatlanul perverz Ashton szövegein, szócsatáin.
Élveztem, mert nagyon jól átjött a kémia, a feszültség, az, hogy tiltott kapcsolatról volt szó.
Beszélhetünk szerelmi háromszögről, amit én utalok, de itt… nem igazán éreztem annak. Nem volt valódi.
Livie kedves és eltévedt, megfelelni akaró lány, akinek kellett dr, Stayner, a Princeton, Reagen és a vodkabombák.
Ashton… fáj érte a szívem és a kezdetben olyan pofátlan, csalfa és szexi pasi a végére egy sok-sok rétegből álló gondterhelt férfi lett, akinek nagyon kellett Livie.
A gyermekonkológiás részeken mindig sírtam. Istenem mintha megint a húgomnal lettem volna, ahol azt a sok kicsi és nagyobb gyereket láttam. A hathónapos csecsemőtől kezdve a 18 évesig egyaránt.
Innen is hatalmas tisztelettel, csodálattal, valamint hálával tartozom, tartozunk azoknak a doktoroknak, nővéreknek, gondozóknak, önkénteseknek, akik az ilyen beteg gyermekek gyógyulásáért esetleg hospice szolgáltatásában részt vesznek! Nem mindenki bírná ki, és bár sokszor törnek össze ők is a halálesetekkor, fontos, hogy tudják milyen nagy szerepük is van a beteg gyerekek és családjaik életében!
A könyv kedvenc lett a hibái ellenére is.
Romantikus, vicces, erotikus, sírós és igen… elgondolkodtató. Szerettem nagyon! ♥️

A történet két megtört szívű fiatalról szól, akiket egymás mellé sodor az élet. Livie és Ashton.. Egyiküknek se volt felhőtlen az élete, a gyermekkora. Dr. Stayner egy igazi zseni, nagyon bírtam őt a történetben, jófej volt és képes volt a legmegfelelőbb módon hozzáállni az emberekhez, hogy segíteni tudjon nekik megoldani a problémájukat. Nem is tudom, miért húztam ilyen sokáig ennek a második résznek az elolvasását, de egyszerűen úgy, ahogy volt, zseniális volt ez a történet, nekem nagyon tetszett, jól lett felépítve, a karakterek szerethetőek, a cselekménybe teljes mértékig bele tudtam élni magamat. Az ikreket, Ericet és Derricket nagyon aranyosnak tartottam, nagyon örültem neki, mikor a végén olvashattam, hogy az ő életük is rendeződött.