Világéletemben tudatos olvasó voltam, és ez a vonásom az utóbbi időkben még erősödött is: szinte soha nem vettem olyan könyvet a kezembe, aminek az írójáról ne tudtam volna már valamit. Azonban most eltértem ettől a szokásomtól, és egy olyan író olyan könyvét olvastam el, amiről az égegyadta világon semmit sem tudtam. És milyen jól tettem! A Mi, állatok a fiatal puerto ricói származású író, Justin Torres első kötete, ami összességében nagyon jó kritikákat kapott az Egyesült Államokban és az olvasók is imádták. Ez a részben önéletrajzi ihletésű történet nem tartalmaz semmi eredetit vagy újdonságot, számtalanszor olvashattunk már ilyet, hasonló előadásmódban, hasonló történetmenettel, a végkifejlete is kiszámítható – és mégis működik. Nem is akárhogy!
A narráció javarészben többes szám első személyű, a „Mi” három félig puerto ricói (apai részről), félig fehér amerikai (anyai részről) származású testvér életének egyes epizódjait meséli el. A fejezetek bár kronologikus sorrendben követik egymást, nem igazán kapcsolódnak egymáshoz, és ezek a többnyire alig néhány oldalnyi írások önmagukban is megállják a helyüket. Ezek a gyerekek bármiféle iránymutatás vagy nevelés nélkül nőnek fel, két étkezés között többnyire valami kisebb-nagyobb csínyt követnek el, hisz a szüleik maguk sem nevezhetők felnőtteknek (az anya 14, az apa 16 éves volt, mikor az első gyermekük született), ráadásul még saját kapcsolatukkal sem tudnak mit kezdeni, hol őrülten gyűlölik, hol őrülten szeretik egymást, különösebb átmenet nélkül.
Torres nyelvezete és írásmódja elég egyedi, az egyszerű, köznapi szavakból építkező történetbe néhol beiktat egy-egy líraibb szót vagy szókapcsolatot, ami különösen élvezetessé teszi a művet. Ez a jellegű kettősség másféle formában is megfigyelhető, ugyanis végig ingázik az erőszak és a szeretet, a humor és a komorság, a pátosz és a hétköznapiság között. Az egyik fejezetben az anyja arra kéri a végig névtelenül maradó narrátort, hogy bármi történjék is, örökre maradjon hat éves, mert szerinte ez az utolsó életkor, amikor még ártatlan az ember. A leírások nyomán, amelyek azért jócskán tartalmaznak kemény és kényes témákat – erőszak, pornó, szex –, mégis érezzük, hogy a narrátor igyekszik „ártatlan” maradni, valamilyen szinten mindig kirí a környezetéből, nem igazán hasonlít a testvéreihez és végig érezzük, hogy ő többre hivatott.
Nem igazán tudnám megmondani, hogy kinek ajánlanám ezt a kötetet, pontosabban azt nem, hogy kinek nem ajánlanám. Ugyanis az egyes kis történetek igazán remek olvasmányok, a nyelvezet magában is élvezetes, fontos témákat dolgoz fel és nagyon, nagyon mai. Remek kis könyv, olvassátok!
