A ​tizenkettek (A szabadulás 2.) 90% 414 csillagozás

„Amy tudta, hogy az egyetlen igazi emberi valóság: az maga az élet, s az élethez halál is kell.”

A trilógia első kötete után kíváncsian vártam, hogy vajon milyen lesz a folytatás, mert elég vegyes véleményeket olvastam róla. Ahogy belekezdtem az olvasásba, olyan érzésem volt, mintha hazaértem volna. Croninnak sikerült újfent lenyűgöznie, sőt ez a rész még a Szabadulásnál is jobban tetszett. A Tizenkettek az előző részhez hasonlóan több idősíkon játszódik. Részben visszaugrunk közvetlenül a vírus elszabadulásának idejére, majd aztán ott folytatódik a történet, ahol a Szabadulás végén félbemaradt. Egyszerűen fantasztikus, ahogy az író összekapcsolja a különböző idősíkok cselekményszálait, valamint az, hogy minden apró részletnek megvan a helye a történet egészére tekintve. Az első részhez képest a történet sokkal pörgősebb, és ezáltal izgalmasabb is. Fordulatokban sem volt hiány, de a legmeglepőbb talán a befejezés volt. Bár sok új információra derült fény a vírussal és a fertőzőtökkel kapcsolatban, ám nekem így is maradtak még bőven kérdéseim. :D
Rengeteg új karakterrel bővült a szereplők listája, úgyhogy nem volt már valami egyszerű fejben tartani ki kicsoda. Ehhez azonban akad segítség a kötet végén, amit én természetesen csak akkor vettem észre, amikor befejeztem a könyvet. :D Egyébként Cronin szerintem megpróbálta überelni George R. R. Martint, mert úgy hullottak a szereplők, mint a legyek. A karakterek közül még mindig Alicia a kedvencem, de Amy történetszálát is nagyon szerettem olvasni.
Továbbra is csak ajánlani tudom ezt a trilógiát, higgyétek el különleges élményben lesz részetek. ♥

Abszolút csillagos ötös! Nagyon megörültem az elején, hogy ismét visszakerülünk a vírus kiszabadulásának idejébe, megismerünk más történeteket (még ha fájón is végződik), nagyon tetszett a mezei jelenet spoiler. Amy kicsit visszaszorul ebben a kötetben, inkább Peter, Alicia és legfőképp Sara a főhősünk, emberi szinten pedig egy igaz disztópikus, emberi gonoszság által fenntartott telepre kerülünk, borzongató volt olvasni, hogy Lila szolgálói spoiler milyen véget értek… Néha megvallom, kicsit zavaros volt, főleg az idősíkok ugrálása, Guilder-ék szerepe és Wolfgast újbóli megjelenése, azt hiszem, ez egy olyan sorozat, amit egy idő után újra elolvas az ember és akkor is új dolgokra bukkan. Pörgős, véres, izgulós. A kétharmadánál egyébként úgy voltam vele, hogy no mi a fene, ebben a részben a tizenkettekből még senkit sem öltek meg, ha így haladunk, akkor hogy lesz ez megoldva, hiszen már csak egy rész van hátra… :-D

Még mindig a könyv hatása alatt vagyok. Az előző részét nem a múlt héten fejeztem be. Féltem is tőle, hogy majd nem fogom tudni, hogy ki kivel van, belekeveredek, mint Floki a lábtörlőbe. Megdöbbentem, hogy ahogy olvastam az oldalakat, folyamatosan elevenedtek meg az első rész eseményei akkor is, ha úgy éreztem, már elfelejtettem. Mert úgy tűnik, valóban maradandó nyomot hagyott bennem már akkor ez a történet. Ennél a résznél végig azt éreztem, hogy minden egyes mondat, oldal nagyon fontos. Végig izgalmas, pörgő volt a cselekmény. Minden szereplőért izgultam, átéltem a sorsukat. Újabb életek, sorsok bontakoztak ki előttem, újra el kellett engednem olyan karaktereket, akik belopták magukat a szívembe valamivel. A befejezése pedig felcukkolt, hogy igenis el kell olvasnom a történet befejezését is. Mert egyértelmű, hogy ez a történet még nem fejeződött be.

A teljes értékelés elérhető a blogomon:
https://www.niitaabellvilaga.hu/2019/02/justin-cronin-t…

„Az eksztázis élményt kiváltó A szabadulás című regény után A tizenkettek méltó folytatás. Noha voltak vele problémáim, amiket nem tudok maximálisan megbocsátani (nem, akkor sem tudok túllépni az első párszáz oldaltöltésen, ami pont annyira lényeges, mint amennyire felesleges), még mindig azt kell mondanom, hogy ez a pasi aztán tud valamit. Ha zombi/vámpír támadás történne, én tuti addig mennék, míg oda nem érnék hozzá, mert nála van a túlélés kulcsa. Ebben biztos vagyok. Nem hiába rajongok ennyire ezért a sorozatért!
Egyáltalán nem mézesmázos. Végtére háborús övezetben vagyunk, nem érünk rá a mély érzelmek felszínre hozására! Nem, itt menni kell előre, élre törni, akár a saját életünk árán is. Fondorlatosnak kell lenni. S a legfontosabb: nem szabad feladni. De azért emellett mégis emberekről beszélünk, akiknek fontos a különböző kapcsolatok építése, hiszen a saját lelki nyugalmuk és meggyőződésük nélkül nincs erő, mely előrefele hajtaná őket ebben a zord világban. Minimális romantika, melytől még egyáltalán nem lesz romantikus, ám mégis megmutatja, hogy nem egy rideg, pusztulásra ítélendő világban járunk. Megmutatja, hogy miért érdemes küzdeni.
Azt hiszem, Justin Cronin nevével bármit el tudnak nekem ezentúl adni. Tehetséges, jó képzelőerővel rendelkező író, akinek fontos a történet határozott felépítése és a különböző taktikai lépések és összefüggések felvázolása.
Szóval, ide nekem a harmadik résszel is, hogy láthassam, kik fognak végül győzedelmeskedni: a fertőződöttek vagy az emberek. Válaszokra van szükségem! Válaszokra!”

Trónok harca egy másik időben. Az eleje nekem – szokás szerint – félelmetes volt és egy darabig nem értettem, hogy miért volt erre szükség – mármint ilyen hosszú felvezetésre, amikor a múltkor már eljutottunk valahova –, de aztán ahogy minden a helyére került, hát ejha, remekül lettek kuszálva, aztán meg elvarrva a szálak… és most jó lenne nem rögtön folytatni, hogy mi is lesz még itt.

Fogalmam sincs, mi történt velem, de amikor 2 évvel ezelőtt megláttam a könyvesboltban az első rész (A szabadulás) borítóját, azonnal beleszerettem, anélkül tettem a kosaramba, hogy elolvastam volna a fülszövegét, mert megbabonázott, és egyszerűen tudtam, hogy kell nekem. Életem egyik legjobb könyves döntésének tartom! Az első rész 900 oldalas, fantasztikus élménye, és egy hihetetlenül falhozcsapós befejezés után majdnem két évet vártam arra, hogy megtudjam, mi történt az én drága szereplőimmel. És most végre, végre elolvashattam! Már az első soroknál visszatértek az emlékek, minden fájdalom, minden érzés, ami úgy hiányzott. Cronin nem hazudtolta meg önmagát, még az első 20 oldalnál sem tartottam, de ő már gyomron rúgott, és fel is mosta velem a padlót. Ahogy újra belerázódtam Amy és a többiek történetébe, sok új szereplőt ismertem meg, és ismét rádöbbentem, hogy a karakterek milyen erősek, részletesek. Mindenkinek megvan a maga egyedi története, más-más módon dolgozzák fel a világvégét, a kilátástalanságot és a veszteségeiket, ahogy mindenkinek mást jelent maga a szabadulás is. Danny, a kissé együgyű buszvezető, aki jámbor, jószívű, a légynek sem tudna ártani, de akkor is felszáll az iskolabuszra, és megy a gyerekekért, amikor már város sincs, iskola sincs, sőt utak is alig. Kittridge, a volt katona, aki erőt és fáradságot nem kímélve próbálja irtani a fertőzötteket, és segít a menekülőknek, ahogy csak tud. April, aki anyatigrisként védelmezi kisöccsét, miközben ő maga is kislány még, és miután megtudtam a vezetéknevét, újra rádöbbentem, hogy az író szövevényes agytekervényeiben még mindig rengeteg a lehetőség. Lila, aki a maga sajátos módján próbálja kímélni magát, a múltjába kapaszkodik, miközben jövője már nem lehet. De ott van Grey is, a Tizenkettek és még jópáran, akiknek a viselkedését nem tudtam kategorizálni, néha pozitív, néha negatív jellemeknek tűntek, míg végül aztán szép lassan minden apró kis mozaikkocka a helyére került, ahogy Cronin megálmodta. És azt kell mondjam, ha ő álmodik, akkor nekünk, olvasóknak végünk van… az álmai ugyanis ütősek, bővelkednek a meglepetésekben, és egy percre sem engedik el az agyad… a könyv során olyan szereplők tértek vissza, akikre már nem is mertem számítani, és leesett állal, hatalmas örömmel sírtam el magam, annyira jó volt újra olvasni róluk. De ha Cronin ad valamit, azt máshonnan el is veszi, így ismét búcsút kellett vennem néhány kedvencemtől, bármennyire nehezemre esett… ráadásul nem kímélte őket, a szívem szakadt meg a borzalmak során, amiket velük együtt éltem át.
Fordulatos, izgalmas, letehetetlen és egyben zseniális alkotás lett a Tizenkettek, az utolsó fejezetek természetesen nem hagynak kétséget afelől, hogy a harmadik részért is a falat fogom kaparni… ebben csak egy rossz van, mégpedig az, hogy ha jól tudom, az író még el sem kezdte írni… úgyhogy nincs más hátra, mint felkészülni lelkiekben egy hosszú, nagyon hosszú várakozásra, hogy a kedvenc sorozatom méltó befejezést kapjon. Most pedig… most pedig kell egy kis szünet, nem tudok új könyvbe kezdeni, amíg ilyen erős hatással van rám ez a könyv… adok egy kis időt magamnak.

„Even on the darkest night, my friend, life will have its way…”

Bővebb értékelés @MFKata blogján http://mfkata-about.blogspot.hu/2013/12/lanore-justin-c… :)

Nem tudom egy tökéletesen megírt thriller, hogy lehet annyira szép, hogy az ember teljesen megakad a mondat gyönyörűségén és elolvassa még vagy négyszer egymás után… Most teljesen oda vagyok ezért a trilógiáért.

Szavaim sincsenek mennyire elképesztően jó volt!

„Most van az éjnek rémjáró szaka, Minden sír ásít, s maga a pokol dögvészt lehell ki” (Hamlet, dán királyfi)

Ez a rész, tele előzménnyel az első részhez képest, újabb poklot mutat meg, miközben régi és új szereplőink a démonaikkal küzdenek. Minden rosszat átélnek, amit ember csak átélhet. Elképesztően jó volt a történetvezetés, a cselekmények, az információk, amikhez hozzájutottunk. Szerettem, hogy a szereplőink: Peter, Amy, Alicia…stb. időben öregedtek annyit, ahogy telt az idő. Megint történtek olyan dolgok, amiktől felállt a hátamon a szőr és annyira együttéreztem a szereplőkkel… le sem bírtam tenni a könyvet. Mindenkinek ajánlom, mert olyan sokrétű, és annyi kérget lehámoz az emberről, hogy akár önmagunkkal is szembenézhetünk utána. Én mit tettem volna?
Igazi vérfagyasztó remekmű, egy nagy ívű eposz. Én még soha nem olvastam ilyen nagy jelentőségű történetet, mert mindent elmond rólunk emberekről. Meghatározó mű.

Ahogyan A szabadulás számomra A KÖNYV, úgy A tizenkettek A második könyv. Mindent megkaptam tőle, amit egy trilógia második részétől megkaphattam. Fantasyelemeket, kalandot, rejtélyt, szeretetet, szerelmet, összetartozást, összeesküvést, csatát, magyarázatokat a kérdéseimre, de nem mindre! Úgy érzem, a befejező rész is tartogat még meglepetéseket. Az író tökéletesen tudta az idegeimet tépni a szereplők és színhelyek váltogatásával, néha az öklöm rágtam, hogy megtudjam, mi fog a következő oldalon történni, és mi lesz kedvenc túlélőimmel, miközben nem egy gyorsan olvasós könyv. Agyalgatós. Egyetlen hibáját tudom felróni a könyvnek: nem mindig voltam tisztában azzal, hogy most csak helyszínt váltottunk, vagy az időben is ugrottunk e.
Könnyeim érted hullottak, Tifty…

Par botor pillanatig azt hittem, hogy nem lesz kepes hozni az elozo resz szinvonalat. Orulok, hogy vegul meg sem igy lett. Sok minden a helyere billent, de megis megmaradt a kello izgalom es az a legkor, ami miatt keptelenseg letenni.
Megismerkedhettunk par uj karakterrel, akiknek a jelenletevel viszonylag hamar megbaratkoztam, bar morcos voltam, hogy Amy-ek ilyen sokat varattak magukra. Es hiaba, hogy kaptunk par valaszt, par szepen kibontott szalat, meg mindig halom kerdes maradt, nem is beszelve Amy-rol… Kivancsian varom a folytatast!