A ​64-es betegnapló (A Q-ügyosztály esetei 4.) 89% 443 csillagozás

Jó volt, de nem annyira, mint az eddigiek.
Újabb érdekes eset kerül Carl asztalára, ami egy csoportos eltűnés. A körülmények furcsák, szinte csak hideg nyomra bukkannak az elején. Így hát a nagyon is kedvelhető hármasunk elkezd nyomozni. Ahogy szépen göngyölítik fel az ügyet, egyre nagyobb izgalmakban lesz részünk, illetve egyre több személyről hullik le a lepel. Nehéz témát boncolgat, ugyanis Curt és tevékenysége igencsak undorító.
A nagyobb pörgést pótolta, hogy szegény Nete sorsa iszonyatosan gyomorforgató. Hiába tudtam mi fog vele történni, annyira drukkoltam végig, hogy élje túl az őt ért borzalmakat. A végével pedig igazán meg tudott lepni!
Szóval igen, az utolsó 50-70 oldal fenomenális, sok mindenért kárpótol. A sorozatot még mindig imádom, ugyan most kicsit megijedtem, hogy a továbbiakban tudja-e majd tartani a színvonalat.

A Carl-Assad-Rose trió immár kedvenc sorozatommá vált a skandinávok közt. A szerző támaválasztásai mindig jók, de most egy igazán társadalmi veszélyességűt választott, amelynek sajnos az Európában egyre jobbra tolódó hangulat – a széső-jobb előretörése tragikus aktualitást is ad Emberek, akik Istent akarnak játszani, vagy megtestesíteni őt és más emberek sorsáról, életéről döntést hozni, s célorientált közösséget alkotni a hatalom megszervezésére – oly veszélyes és elvetemült kisebbség, amelynek akaratát nem szabad szabadon érvényesülni engedni, s meg kell akadályozni hatalomra kerülését. E törekvés a nácismust testesíti meg, élesztené fel, amely nem e világra való. Nagyon tetszett a könyv, jó krimi! Tán az eddigi legjobb!

Ez a rész kicsit lassabban csordogált, de az alapsztori témája annyira kiakasztó, hogy az valami hihetetlen. Sajnos a való világban is tapasztalja az ember, hogy vannak akik Istennek képzelik magukat és ezáltal azt tehetnek a másik emberrel ami nekik tetszik és dönthetnek életről, halálról. Ahogy ebben a könyvben is. Hogy felsőbbrendűnek hiszik magukat egyesek és eldöntik, hogy xy pedig nem az és ne is hozzon gyereket a világra. És ők ettől tényleg úgy érzik hogy megvolt a napi jócselekedet….Nem tudtam sajnálni annak a baromnak a nejét sem, hiába spoiler
A könyv végén a csavarnál leesett az állam, holott utólag visszagondolva annyira egyértelműnek kellett volna lenni, de nem figyeltem eléggé.
Ez a sorozat még mindig nagyon jó, remélem a többi rész is tartani fogja a színvonalat.

Az egyik legjobb ebben a sorozatban, hogy minden rész nagyon komoly témákat feszeget és ez a rész most nagyon jól össze volt rakva.
Carl Morck nyomozónak és szíriai pártfogoltjának, Assadnak, régi és új bűncselekményeket kell megoldaniuk. Miközben versenyt futnak az idővel, a rendőrségi bürokráciával, valamint a bonyolult és fondorlatos bűnöző elmékkel kell még megküzdeniük.
A szerző olyan stílusban ír, ami fejleszti, építi a karaktereket, és az olvasót is arra készteti, hogy többet akarjon megtudni nagyjából mindenről. A kreatív metaforák és hasonlatok használata az egész könyvben kitűnő képet alakítanak ki az olvasó gondolataiban, de szerencsére, nem sokat az agyonhasznált klisékből.

Azt hiszem, hogy az egész sorozatból nekem ez ütötte a legnagyobbat. Nem maga a központi téma spoiler vagy a történetvezetés, ezek hozták a megszokott színvonalat, hanem a vége. Csak így néztem, hogy most akkor mi van?! Az egyik kedvenc krimisorozaton volt eddig is, de most azt hiszem, hogy szintet lépett. Ha belegondolok, hogy milyen beteg embereket vonultatott fel Jussi, és tényleg vannak ilyen beteg emberek, abba beleborzongok. Mert ebben a történetben tényleg mindenkinek lógott egy deszkája, ugyanúgy a gyilkosoknak, ahogyan az áldozatoknak. Rémisztő!

“Az utolsó mondatok hallatán néhányan mocorogni kezdtek. Ez akár azt is jelenthette, hogy lassan megértették. Ugyanakkor az aranyerük is fájhatott. Felelős államhivatalnokok esetén sohasem lehet tudni.”

Jussi Adler-Olsen a “Q-ügyosztály esetei” IV. részében is ott van a szeren és hozza azt a humorszintet, amit a korábbi részekben megszokhattunk. Pedig a téma igencsak komoly, hiszen két idősíkon ismerhetjük meg Nete történetét, akinek bosszúállását rá 23 évre kell spoiler Carlnak és csapatának kinyomoznia. A 64-es beteg, Nete, a Titkos Harc áldozataként szisztematikusan végigment mindenkin, aki az ő rossz sorsát alakította Sprogo-i szigeten, ahova őt anno “beutalták”.
Ez most egy olyan krimi, ahol már a könyv elején tudjuk ki az elkövető, így nem is inkább a nyomozás kap hangsúlyt, hanem a bosszú, az áldozatvállalás és persze megint van egy témája Olsennek (most éppen az irányított sterilizálás), ami elgondolkodtató, hiszen már Dan Brown-t is foglalkoztatta ez és megannyi más szerzőt is.
A könyv utolsó harmadában nagyon magas szintű feszültséget kelt az író, a végén a csavar is pazar, eddig nekem ez a kedvenc rész!

Ez egy nagyon beteg történet több száz nőről, akik felett egy társaság mond ítélet, hogy megszülhetik e, megtarthatják e gyermeküket vagy sem. Alkalmasak e anyának, képesek e felnevelni gyermekeiket. Méltók e a dán társadalomba. Legtöbb baba erőszakból fogant, vagy nagy rossz körülmények között él a család, és az így is megalázott helyzetben lévő lányokba, asszonyokba még nagyobbat rúgnak. Curt Wad istent játszva dönt a meg nem született gyermekek sorsa felett. Melyik alkalmas az életre és melyik nem.
off
A Q ügyosztály négy ember rejtélyes eltűnése után nyomoz. Látszólag nincs közöttük semmi összefüggés, de idővel ráakadnak a hiányzó láncszemre.
Ez volt az első olvasásom az írótól, és az első skandináv krimi is, amit olvastam. Eleinte a neveken, írásjeleken voltam fennakadva, majd a 3-4 idősíkban vesztem el. Majd belerázódtam és olvastatta magát. Izgalmas volt, bár a csavar nekem nem volt meglepő. A vége felé kezdtem sejteni a turpisságot. Később lehet fogok még olvasni ebből a sorozatból. Csak előtte még ezt megemésztem.

Tudom, tudom. Már a Palackpostánál is azt írtam, hogy a legjobb kötet a sorozatban, de kénytelen vagyok ezt is agyondicsérni, mert ez viszont úgy fel van építve és összepakolva, ahogy az kell. A vége felé még a szám elé is kaptam a kezem a fordulatnál, ami egyébként kitalálható lett volna, ha nem vagyok így lepunnyadva, de hiába, ebben a pusztulat melegben lassabban forognak a kerekek. *.* Egyértelműen érezhető a fejlődés a sorozaton, úgyhogy mostmár nem fogok megállni biztosan! :)

A fülszövegben az az érdekes, hogy nagyjából összefoglalja a könyv tartalmát, de a leglényegesebb dolgot, szálat, szereplőt teljes mértékben kihagyja: Nete Hermansent.
Itt egy újabb borzasztó sorsú szereplő, off szerintem akaratlanul is vonzom őket (nem baj, itt nálam jó helyen vannak, én meghallgatom és meg is értem őket). Az egész talán azzal kezdődött, hogy Nete anyja nagyon korán meghalt, így az apja és fiútestvérei között nevelkedett, akik kicsit sem szülőtípusok. Az apjuk (főleg) csúnyán beszélt otthon, a gyerek naná, hogy eltanulja. Aztán az iskolában is használja, mert otthon ez teljesen megszokott, honnan is tudhatná, hogy máshol nem az. Ezért tényleg nem lehet hibáztatni, de hát… ezek primitív idők voltak, vagy legalábbis ebben az esetben. (Erre a későbbiekben még visszatérek.)
Az unokatestvére jóvoltából pedig már nagyon korán (mondhatni, idő előtt) teherbe esett, ebből persze balhé lett. Itt érte el a mélypontot, senki nem hitt neki, mikor Curt Wadot erőszakkal vádolta, senki nem szerette, mindenki bántotta. Később Sprogøre vitték, a hozzá hasonlóan értelmi fogyatékosnak bélyegzett nők közé. Mert ezek ilyen primitív idők voltak, ha hiányzott a nevelés, akkor a gyerek aszociális, nem való emberek közé. Ha a lányt hazugsággal magukhoz édesgették a férfiak, majd teherbe ejtették (vagy „nőgyógyászat” és „abortusz” címszóval megerőszakolták), a lány ösztönlény és k**va (utóbbi esetben egy gonosz szuka, amiért hazudozik). Ha nem tanult meg olvasni, akkor hülye és szellemileg visszamaradott. Ennyi, ilyen egyszerű.
Szerencsére egy idő után jobbra fordult a sorsa, amikor Eric és Mariann magukhoz vették. Aztán tanult, és összeházasodott Andreasszal. Boldogan éltek, míg… Curt Wad nem rontott el mindent. Megint.
És Nete újra ott állt egyedül a világban úgy, hogy nincs senkije. Aztán ördögi bosszút forralt hat ember ellen, akik legjobban megkeserítették az életét. Meg kell mondjam, Nete baromi rafinált és okos, és a terve sem ingatag lábakon áll. (Ez a nő lenne visszamaradott? Kétlem…)
Én mindvégig zsigerből gyűlöltem a többieket, de különösen Curt Wadot, sajnáltam Netét, és szurkoltam, hogy kezdjen végre új életet. spoiler
A nyomozói csapat (akikről már nagyon régen olvastam a Palackpostában) egyszerűen szuper. Assad a kedvencem. Olyan viccesek a szólásokból adódó félreértései, meg a dromedáros mondásai. :D De Carlt is imádom. Meg ezt a könyvet is. Hiába szomorít el az egész… egyszerűen zseniális.

Nem volt gond vele.

A könyvvel sem.
Jussi Adler – Olsen megint egy nagyon összetett, kerek történetet tett le az asztalra, és az emberi gonoszság újabb mélységeivel ismertetett meg, miközben Assad tábláján egyre szaporodtak a vörös-fehér csíkos fonalak.

Kieg.: off
Vannak dolgok, amiket nem értek. Például azt, hogy ugye Carl ugye úgy áll a munkához, hogy más is egészen nyugodtan odaférjen, de amikor meg csinál valamit, akkor az összeáll, nem mondhatni, hogy egy here, csak úgy az idő 90%-ban :P Mellette Rose és Assad már-már adat-varázslók, mindenkiről megtudnak mindent. El nem tudom képzelni, hogy amíg nem velük dolgozott, addig hogy oldott meg ügyeket. Esetleg Hardy-ban látok szikrát, de amúgy nem, tényleg nem értem.
A másik, amitől a hajam kihullik, amellett, hogy tényleg nagyon klassz a sorozat és az alábbi dolog nem azért áll elő, mert Jussi időnként elfelejti hogy kell értelmesen írni, de csak engem tesz a sírba az az óvodás szintű párbeszéd, amit ez a három időnként levág egymással? Mintha be lennének szívva, elbeszélnek egymás mellett, és kb. minden in medias res kezdődik, komolyan olyan érzés, hogy fejben lemegy a diskurzus fele és aztán hirtelen hangot is kap a szereplő. De ami a legfurább, hogy ez a másik felet soha nem zavarja vagy döbbenti meg, naná, hogy nem, mert az is a maga verzióját fújja. Szóval értem én, hogy ez szándékos, és hozzájuk tartozik, mint a kávéhoz a tejhab, de én ilyenkor, még így a negyedik résznél is lejövök az agyamról.

És akkor a történetről… Egy paraszthajszállal, de lelökte a trónról a Fácángyilkosokat. Oldalanként nyílt ki a bicska a zsebemben – ez jó, mármint az olvasási időt megduplázta, hogy ilyenkor csak néztem magam elé és szaporodtak a ráncaim, de inkább ez, mint hogy szénné unjam magam. Unalomról itt szó sem eshet, bár végig tudjuk, hogy ki áll az eltűnések mögött és az sem titok, hogy Wad miben mesterkedik a felszínen és titokban is, mégis izgalmas tud maradni. Egy kicsit olyan, mintha lassítva néznél egy tömegkatasztrófát, amit nem tudsz megakadályozni, de elfordulni sem tőle. Az aktuális ügy szépen végigvezet egy élet kisiklásának minden egyes stációján, majd a válaszlépésben is egyre árnyalódik a kép. Ugyanakkor lassan, de csorognak az infók a hosszúlejáratú ügyben is, illetve egyre többen próbálnak Carl alá vágni. Magánéleti szinten is előrébb jutunk, egyre jobban furdal a kíváncsiság, hogy akkor mi is a helyzet Assaddal.
Az a vicc, hogy egy ennyire komor témát kapunk, mint a kényszer abortusz, nemi erőszak, gyerekbántalmazás, fajelmélet, ugyanakkor meg tud nevettetni, Carl és b.neje kis csatái, Assad küzdelme a dán nyelvvel, Cata pedig egészen bizarr átalakulást produkált a tanfolyama után :D

Gondolom itt már nem igazán hezitálnak a népek, hogy olvassák vagy ne olvassák, de ha valaki éppen a negyedik rész alatt próbálja végleg eldönteni, hogy belekezdjen-e, akkor a válaszom igen, mielőbb, mert nagyon jó!