Tremble ​– Remegés (Denazen 3.) 91% 106 csillagozás

Imádom, imádom, imádom! *-*
Nálam eddig az összes rész hatalmas kedvenc lett, és szerencsére most sem kellett csalódnom. Azután a szörnyű befejezés után, amit az előző részben kaptunk, végre megtudhatjuk, hogy megy főhőseink sora.
Dez még mindig a top-nak a top-ja. :D Egy csomó minden történt, ami összekuszálta az életét, ő mégis megy előre. Közben szétrúg pár popót, segít másoknak, és mindig kitart Kale mellett.
Nagyon izgalmas volt a cselekmény, több mindenen is lehetett izgulni. Ha nem kellett volna dolgozni mennem, szerintem még egy nap alatt is simán elovlastam volna.
Brandt-nek külön örültem, remélem az ő kis könyvét is elhozza nekünk a KMK.
Kale pedig, hát mit mondjak?! Mindegy mit csinálnak vele, ő mindig az az imádnivaló pasi marad, akit az első részben megismertünk. ^-^

UI: A borítókért külön csillag. Szerintem nagyon jól eltalálták a karaktereket, és tetszik, hogy odafigyelnek Dez külső megjelenésének részleteire.

Nem számít, hogy már túlkorosnak érzem magam ehhez a sorozathoz, mert összességében nagyon tetszett. Olyan, mintha egy X-Men tinédzser változatát olvasnám. Meglepően jó volt ez a része is a szériának. Gyors tempójú, akciódús, tele jó karakterekkel és majdnem onnan folytatódott, ahol a Toxic története véget ért. Annak külön örültem, hogy Dez újra magára talált és nem sajnáltatta magát. Szívesen olvasnám a folytatást is, de csalódottan vettem tudomásul, hogy angolul sincs megírva a folytatás. Állítólag nem is lesz. Azért ez eléggé lehangoló. Sőt, kiábrándító.

Nem tudom nem szeretni ezt a sorozatot! Régen olvastam az előző részt, mégis teljesen visszajött, hogy hogyan is fejeződött be a történet. Tulajdonképpen onnan is folytatódik. Kale a Denazennél van, Dez próbálja elméletben kiszabadítani, miközben egyre gyorsabban fogy az ideje és a leépülése megkezdődik. Mivel Dezről van szó, így tudjuk, hogy soha nem adja fel a reményt, ahogy a harcot sem, hogy Kale újra vele legyen és ott folytassák, ahol abbahagyták. Csakhogy akad itt némi probléma, amivel Dez nem számolt. Mit teszel, ha a szerelmed azt hiszi te vagy az ellenség és az a parancsa, hogy megöljön téged? Deznek van pár ötlete természetesen, és őrültnél őrültebb tervei, aminek kivitelezéstől senki sem tántoríthatja el, még Kale sem, még a közelgő halál sem. Mindezek garantálják a 0-24-es pörgést, az izgalmat és persze Kale csodás megszólalásait. Azért remélem lesz folytatás, és nem így ér véget a történet. Bár végül is bizonyos szempontból kaptam egy befejezést, de abszolút nem elégít ki, úgyhogy kérem a következő részt.

Még mindig nem tökéletes, de már majdnem. Na, talán most már kezdem megkedvelni Dezt. :) Elérte nálam. Ahogy Kalet kezeli, ahogy próbál neki segíteni, végre normálisan viselkedik. Most inkább voltam a történettel elakadva mint a szereplőkkel. Volt, hogy úgy éreztem annyi dolgot szeretett volna az író bepréselni, hogy néha maga is belezavarodott abba, hogy most akkor hogyan vigye tovább a szálat. Annyi minden maradt elvarratlanul, de semmi sincs rendesen megmagyarázva. spoiler Na, mindegy. Élvezetes olvasmány volt, végre egy kis frissítés. Remélem a folytatásra nem kell olyan sokat várnunk mint a harmadik részre.

Nagyon örültem, hogy új könyv létére még nem vették ki a könyvtárból, én így gyorsan le is csaptam rá. Kiernan karaktere még mindig irritáló. Kale kicsit szarkasztikussá vált ebben a részben, de még mindig jó a karaktere. Dez képessége még mindig nagyon tetszik. Bárcsak a valóságban is lehetne néha alakot váltani. spoiler A vége miatt biztos olvasni fogom a következő könyvet.

Továbbra is nagyon szeretem ezt a sorozatot. Ebben a részben egyértelműen Dez brillírozott. Imádtam a beszólásait. A történet is kellő izgalommal töltött el. Az érzelmek is a helyén voltak. Pár történés kicsit kusza volt nekem, az utolsó akció pedig nyúlt, mint a rétestészta. Azonban hálás vagyok, hogy nem gyilkos a függővég, csak figyelemfelkeltős. Folytatom.

A Remegés immár a harmadik, megdönthetetlen bizonyítékokat tartalmazó akta a sorban, ami igazolja, hogy Jus Accardo követve a Denazen cég bevált módszerét, csak álcafoglalkozásként nevezi magát annak, amiként a világ is ismeri; vagyis írónak, mert valójában feltaláló, az olvasói közösség szemével nézve korszakalkotó zseni ezen belül. Na, és hogy mit is talált fel pontosan? A nyomtatott, papírformájú energiaitalt. Ami maximális fokozatú, lendületes tettre készséggé konvertálja a tétlenül ágyban döglődési elhatározást a legmakacsabb molyfajzatokban is. Na, és hogy ennek mi ennek az elsődleges oka? Dez Cross, aki, mint kiderült… nem csak egyvalakinek „pótolhatatlan”.
A Deznee eleven, szókimondó narrációjában való olvasás hasonló élmény volt, mint amikor valaki hosszas lélegzet-visszafojtás után újra teleszívja a tüdejét oxigénnel, olyan területek rázódtak fel bennem, amiknek a zsibbadtsága már fel sem tűnt, viszont ennek ellenére egyáltalán nem áll szándékomban titkolni, hogy a kötet kedvenccé avatásához a vártnál döcögősebb út vezetett – főként az előzményeihez viszonyítva. Ennél a sorozatnál elengedhetetlen, a cselekmény egészéhez képest változó befolyással bíró alapsablonná vált mostanra, hogy Dez dacolva minden nehézséggel, legjobb tudását bevetve, menet közben számtalan hátsó fertályt kiporolva, veszélyes embereket magára haragítva kihúzza Kale-t az aktuális pácból, amibe belekerült. A szóban forgó szál visszatéregetése ellen eddig összességében kényelmesen kezelhető szinten volt még úgy is kifogásom, hogy a magam részéről azt az alternatív folytatást tartottam volna az elejétől kezdve a legjobbnak, amiben Kale-t hagyják a Hatos-fétises gyűjtők karmai között, és keresnek helyette egy… életképesebb személyt. Ám a Remegést kezdve őszintén megijedtem Kale első (és sokadik) feltűnésekor, hogy az egész könyv csakis kizárólag az ő agymosásos, extrém tudatmódosulásos mizériája, annak elhárítása köré fog épülni, ezzel adva egy drámával és „szerelmi harccal” feltöltött, de lényegében csak a fontos események közötti töltelékként szolgáló kötetet. Talán, ha nem lenne ez a csavar az optimálisnál gyakrabban használt, előre borítékolhatóan pink kimenetelű, akkor valamivel barátságosabban fordultam volna felé… de egyöntetűen, a nemek leosztástól függetlenül nem szívlelem azokat a felállásokat, ahol az egyik fél kétségbeesett, csaholó pincsiként lohol a másik után, remélve, hogy hátha az hazaviszi és megtartja. A némi keserűséggel kísért „behangoló fejezetek” lecsengése után egy szempillantás alatt mélységesen el kellett szégyellnem magam, amiért ennyire lebecsültem mind Deznee-t, mind az írónőt, ugyanis az előbbi korántsem viselkedett mintaölebként, Jus pedig… a csalódottságom élesebb körvonalazódása előtt tudatosította bennem; mi még csak a kezdetet tapossuk. Ha nagyobb várakozás is előzte meg, mint ahogy azt a Denazen-regényeknél megszoktam, onnantól, hogy napvilágra került, Kale gondja csak a súlyosabb hatású krízisek egyik előfutára, rohamosan fellendült sztori. Egyre sokrétűbben és hatékonyabban kerültek kihasználásra a Hatosok adottságai, egyre több átvitt értelemben lévő medvecsapda kísérte a karakterek útját, egyre több veszedelmes titok került felszínre Denazen-t, a Felsőbbrendűség ellenszerét és Deznee családját illetően, ezzel arányosan pedig a tempó is úgy felpörgött, hogy már azt az érzetet keltette, a szereplőkkel együtt mozgásban vagyok. Mi lenne a címben ígért remegés? Az a felfoghatatlan kín, ami az ereimet összerándítja, majd elereszti újra és újra, amiért megint belekóstoltam az adrenalin mámorába, de bármennyire elszántan is kémlelem a horizontot, délibábként se látom a következő adagot. Úgyhogy… nemsoká véget ér úgyis a nyár, Miss Accardo, ideje felhagyni a henyéléssel, és munkához látni! Bízom benne, kegyed Stephen King rajongó, másként, ha így folytatja a tevékenységét, védtelenül fog szembekerülni a legveszedelmesebb Hatossal; a morcos olvasóval, aki nem kapja meg az egyik kedvenc sorozata folytatását.
Teljes értékelés a blogomon:
https://goodbye-agony.blogspot.com/2018/08/jus-accardo-…

Az első két részt szerettem, de ez most nem jött be. Sok(k) volt számomra. Lehet csak rosszkor került a kezembe.

Izgatottam vártam a történetet. Az előző részek már megnyertek, emiatt nem volt nehéz dolga ennek a kötetnek. Korábban megijedtem attól, hogy az amnézia is előkerül. Mivel összesen ennyit tudtam mielőtt elkezdtem ezt a kötetet. A szenvedés része emiatt nekem hosszú volt. Sőt igazából hatalmas hangsúlyt kapott ez az egész, több szempontból is. Izgalmat hozott és érzelmeket is bbőven, de az egyéb történések kicsit eltörpültek emiatt.
Dez és Kale párosa mindig a vihart szimbolizálta számomra. Hiszen semmi nem mehet zökkenőmentesen. Ez most sem volt másképp. A végén olyan érzésem volt, hogy felgyorsították az eseményeket és egyszerre jön minden, mert eddig az emlékezetvesztésen volt a fókusz, ami elvitte az oldalak nagy részét.
Amit most leginnkább szembetűnő volt számomra az eddigi bátorság és talpraesettség mellett, az Dez érzelmei. Az a hatalmasfokú megértés, megbocsátási hajlam és logikus gondolkodás, amit tanusított. Eddig is az egyik legjobb női karakternek tartottam, de a Remegés-ben annyira átjöttek a gondolatai, hogy sokakat hátrébb sorolt a képzeletbeli rangsorban. :D
Remélem a folytatás is megjelenik majd, amiben talán megtudhatjuk, hogy a Denazen megsemmisül-e végre és, hogy hogyan alakul tovább a szuper párosunk élete.

Érdekesen alakult ez a rész is. Lesz folytatása? Örültem neki, hogy Dez-nek egy nagyon erős oldalát ismerhettem meg. Az, ahogy kitartott Kale mellett és véghez vitte a lehetetlent, csak csodálni tudom érte. Szerintem nem sokan bíztak volna a szerelmükben, úgy ahogy ő bízott Kale-ben. spoiler Imádom őket együtt. Kiernan nem semmi figura, szerintem megérdemelte, amit kapott. Alex-et sajnáltam.