A Remegés immár a harmadik, megdönthetetlen bizonyítékokat tartalmazó akta a sorban, ami igazolja, hogy Jus Accardo követve a Denazen cég bevált módszerét, csak álcafoglalkozásként nevezi magát annak, amiként a világ is ismeri; vagyis írónak, mert valójában feltaláló, az olvasói közösség szemével nézve korszakalkotó zseni ezen belül. Na, és hogy mit is talált fel pontosan? A nyomtatott, papírformájú energiaitalt. Ami maximális fokozatú, lendületes tettre készséggé konvertálja a tétlenül ágyban döglődési elhatározást a legmakacsabb molyfajzatokban is. Na, és hogy ennek mi ennek az elsődleges oka? Dez Cross, aki, mint kiderült… nem csak egyvalakinek „pótolhatatlan”.
A Deznee eleven, szókimondó narrációjában való olvasás hasonló élmény volt, mint amikor valaki hosszas lélegzet-visszafojtás után újra teleszívja a tüdejét oxigénnel, olyan területek rázódtak fel bennem, amiknek a zsibbadtsága már fel sem tűnt, viszont ennek ellenére egyáltalán nem áll szándékomban titkolni, hogy a kötet kedvenccé avatásához a vártnál döcögősebb út vezetett – főként az előzményeihez viszonyítva. Ennél a sorozatnál elengedhetetlen, a cselekmény egészéhez képest változó befolyással bíró alapsablonná vált mostanra, hogy Dez dacolva minden nehézséggel, legjobb tudását bevetve, menet közben számtalan hátsó fertályt kiporolva, veszélyes embereket magára haragítva kihúzza Kale-t az aktuális pácból, amibe belekerült. A szóban forgó szál visszatéregetése ellen eddig összességében kényelmesen kezelhető szinten volt még úgy is kifogásom, hogy a magam részéről azt az alternatív folytatást tartottam volna az elejétől kezdve a legjobbnak, amiben Kale-t hagyják a Hatos-fétises gyűjtők karmai között, és keresnek helyette egy… életképesebb személyt. Ám a Remegést kezdve őszintén megijedtem Kale első (és sokadik) feltűnésekor, hogy az egész könyv csakis kizárólag az ő agymosásos, extrém tudatmódosulásos mizériája, annak elhárítása köré fog épülni, ezzel adva egy drámával és „szerelmi harccal” feltöltött, de lényegében csak a fontos események közötti töltelékként szolgáló kötetet. Talán, ha nem lenne ez a csavar az optimálisnál gyakrabban használt, előre borítékolhatóan pink kimenetelű, akkor valamivel barátságosabban fordultam volna felé… de egyöntetűen, a nemek leosztástól függetlenül nem szívlelem azokat a felállásokat, ahol az egyik fél kétségbeesett, csaholó pincsiként lohol a másik után, remélve, hogy hátha az hazaviszi és megtartja. A némi keserűséggel kísért „behangoló fejezetek” lecsengése után egy szempillantás alatt mélységesen el kellett szégyellnem magam, amiért ennyire lebecsültem mind Deznee-t, mind az írónőt, ugyanis az előbbi korántsem viselkedett mintaölebként, Jus pedig… a csalódottságom élesebb körvonalazódása előtt tudatosította bennem; mi még csak a kezdetet tapossuk. Ha nagyobb várakozás is előzte meg, mint ahogy azt a Denazen-regényeknél megszoktam, onnantól, hogy napvilágra került, Kale gondja csak a súlyosabb hatású krízisek egyik előfutára, rohamosan fellendült sztori. Egyre sokrétűbben és hatékonyabban kerültek kihasználásra a Hatosok adottságai, egyre több átvitt értelemben lévő medvecsapda kísérte a karakterek útját, egyre több veszedelmes titok került felszínre Denazen-t, a Felsőbbrendűség ellenszerét és Deznee családját illetően, ezzel arányosan pedig a tempó is úgy felpörgött, hogy már azt az érzetet keltette, a szereplőkkel együtt mozgásban vagyok. Mi lenne a címben ígért remegés? Az a felfoghatatlan kín, ami az ereimet összerándítja, majd elereszti újra és újra, amiért megint belekóstoltam az adrenalin mámorába, de bármennyire elszántan is kémlelem a horizontot, délibábként se látom a következő adagot. Úgyhogy… nemsoká véget ér úgyis a nyár, Miss Accardo, ideje felhagyni a henyéléssel, és munkához látni! Bízom benne, kegyed Stephen King rajongó, másként, ha így folytatja a tevékenységét, védtelenül fog szembekerülni a legveszedelmesebb Hatossal; a morcos olvasóval, aki nem kapja meg az egyik kedvenc sorozata folytatását.
Teljes értékelés a blogomon:
https://goodbye-agony.blogspot.com/2018/08/jus-accardo-…
