Így ​veszíted el 74% 90 csillagozás

A végére csak kiderült, hogy ez egy terápiás írás – vagy legalábbis annak van álcázva –, amely a legkevésbé szól a szerelemről, talán ha egy százalék, a többi a szexről, kit, mikor hogyan, ő meg a bátyja. Sok mindent nem tudok róla írni, végül is el lehetett olvasni, nem volt nagyon rossz, de igazából jó se. Olvastam, olvastam, és arra gondoltam, hogy már nincsenek olyan könyvek amelyek lázba tudnának hozni, amit nem tudok letenni? Vajon bennem van a hiba, vagy a könyvekben?

Meg vagyok őrülve a jó címekért. Sokszor elég megpillantanom egy könyv címét, és rögtön azt a könyvet akarom olvasni, anélkül hogy bármi mást tudnék róla. Ezzel a könyvvel is így voltam: a címe – és a csodásan visszafogott, finoman melankolikus, nagyvárosi-szerelmes hangulatú borítója – azonnali vágyat keltett bennem. Az ilyesféle hirtelen vágyódások alapján elolvasott könyvek általában mindig tetszeni is szoktak (gondolom, nem is véletlenül adódnak a hirtelen vágyódások, és az meg milyen jó, amikor ugyanolyan hirtelen ki is elégíthetem ezeket). Szóval, ez is tetszett.

Ez egy összefüggő novellákból összeálló regény(féleség), amelynek középpontjában egy Amerikában élő „tipikus” (?) dominikai bevándorló család áll. A főszereplő (és egy kivételével az összes történet hol E/1-ben, hol E/2-ben [igen!] beszélő narrátora) Yunior, a fiatalabbik fiú a családban, s a történetek legfőképpen az ő szerelmi-érzelmi ügyeiről szólnak. Van egy-két olyan történet is, ahol a hangsúly más szereplőkön van, de még ezekben a novellákban is inkább arról van szó, hogy a narrátor hogyan élte meg mások kapcsolatát. (Meg amúgy is, mondtam már [legutóbb úgy két nappal ezelőtt], hogy bírom az összevissza-narrációkat, az E/2-t meg különösen.)

Nem néztem nagyon utána a kötet hátterének, de azt láttam, hogy sok benne szereplő novella korábban önállóan is megjelent a New Yorkerben és máshol. Az biztos, hogy ezek a történetek külön-külön is megállják a helyüket, de a hatásuk egymás után olvasva (egymásra rakódva) érződik igazán: úgy az egyes novellák külön-melankóliája összeadódik valami nagy, bonyolult, sokszor megmagyarázhatatlan sóvárgásokkal teli közös-melankóliává. A novellák dühös-szomorú hangulata azonban mégsem olyan súlyos, hogy teljes búskomorságba süllyesszen – hiszen a könyv a mindenféle elveszítések (szerelmek, barátnők, testvérek, házastársak, országok vagy otthonok hűtlenség, önzés, kiábrándulás, elhidegülés, másra-vágyás vagy halál általi elveszítése) mellett mindarról is szól, ami az elveszítés előtt és után történik: például a vad vagy gyengéd vagy szenvedélyes szerelmeskedésekről, szerelmi játékokról és játszmákról (vagy a „hivatalos” barátnővel, vagy valaki mással); a másik megnyerése-elnyerése előtti vágyról és felajzottságról; vagy éppen a felnőtté válás és a kapcsolatok utáni újrakezdés bonyodalmairól – vagyis bőven van a könyvben elevenség és (szexuális) izgalom is, nemcsak búvalbéleltség.

S bár nem ez a leghangsúlyosabb, a sok megcsalós-elhagyós történet hátterében mindig ott van a bevándorlólét sokféle feszültsége és nehézsége is, ami nem is meglepő, hiszen a szerző is dominikai-amerikai, és nem kell túl sokat olvasgatni róla a neten ahhoz, hogy a könyvben fel lehessen fedezni az önéletrajzi ihletettséget, de itt azért mégsem a bevándorlólét meg az önéletrajziság a lényeg – ezek a novellák simán jók, ahogy vannak: érzelmesek, érzékiek, szenvedélyesek, szomorúak, nagyon erőteljesek és átélhetőek.

Szerintem az, hogy ezt a könyvet értettem és értékeltem, nagyrészt az elmúlt évek olyan sorozatainak köszönhető, amik társadalomkritikusan, mégis szórakoztatóan reflektálnak az Egyesült Államokban élő latin-amerikai kisebbség helyzetére – ilyen például az Orange is the New Black, vagy a One Day at a Time, mindkettő elérhető a Netflixen.
Egy-két évad ezekből, és máris nem idegen Junot Díaz kifejezésmódja, szóhasználata, belső vagy külső konfliktusai, csajozási szokásai, és talán még többet értünk meg a családjuk működéséről is.
Voltaképpen érthető, valahogy úgy érzem, nekünk Közép-Európában az egész Karib-térség gyakran kimerül néhány nyári slágerben és last minute all inclusive repülőutakban, ha a kultúra globalizációjának valahol plusz pontot kell adnom, akkor azt itt teszem, hogy közel tudja hozni, érthetővé tudja tenni a távoli helyek hétköznapi jelenségeit.
Ez egy nagyon jó novelláskötet, de nem árt hozzá minimális, akár tényleg sorozatokból összeszedhető előkép, még jobbá teszi az élményt.

Vannak könyvek, amelyek akkor érintik meg igazán a lelkedet, miután már egy ideje elolvastad őket, becsuktad, végigsimítottad a borítóját és visszatoltad szépen, óvatosan a könyvespolcra a helyére, ahol aztán csendesen várhatja, hogy valaki újra belelapozzon és megismerje a sorait.
De hiába végeztél vele, hiába gondoltad, hogy ennek is vége – néha a könyveknek olyan erős a hangja, hogy akkor is meghallod, ha már nem is számítasz rá. Egyszerűen teszed a dolgod és egyszer csak ott van: belopódzik a gondolataidba, lassan szivárogva eljut a tudatodig, elhatalmasodik az érzéseiden, beköltözik a mindennapjaidba. És akkor már tudod: ez ismét egy olyan könyv, aminek soha sincs vége. Mert az igazán értékes könyvek örökké tartanak…
Számomra ilyen volt ez a könyv…Miért?
Mert Diaz történetei sokrétű mondanivalójával, a bevándorlói szókincs és az irodalmi ékesszólás keveredésével, karaktereinek erős, érzékletes jellemfejlődésével, novellánkénti nyelvi és stílusváltásával méltán érdemelte ki a Sunday Times novelladíját, melyet irodalmi körökben a műfaj legértékesebbjének tartanak.
Yunior – egy kivétellel a novellák állandó szereplője – az orrunk előtt válik felnőtté, novelláról novellára bontakoztatva ki személyiségének egy-egy újabb rétegét, a könyv végére megalkotva, felépítve belőle saját, felnőtt önmagát.
Fájó, szívfacsaró folyamat ez, rengeteg veszteséggel, csalódással, keserű tapasztalattal. Mégis a könyv végére érve tele van a szívünk ismét a jövőbe vetett hittel , bizalommal és a boldogság reményével.

Az ABC-s kihíváshoz olvastam, de egyébként is várólistás volt nálam. Nem volt igazán az én könyvem, novellát nem is nagyon szeretek olvasni. Érdekes volt a stílus, de nem ragadott magával.

JD regényét nagyon szerettem, sőt kedvenceltem. Ez a kötet pedig jobb is szerintem, mint a Fulladás, a másik novellása. Ahogy olvastam, egyre jobb lett, ez egy ilyen kötetszerkesztés :)
Nem tudom, miért éppen ezt a dominikai-amerikai írót kultiváljuk ennyire hazánkban, hogy mindene le van fordítva és megjelenik, de nekem eléggé átjött a nyilvánvalóakon kívül az is, hogyan hat a „szigeti” származás a szövegre. Szigeten születni/élni/ az egy különszám, egyébként erről vannak kutatási eredmények is, nem csak fake brit kutatóktól, hanem rendesek, hogy az egy erős hatás, ami a kontinensre költözők nyűgjeit még ilyen lelki teherrel is erősíti. Némelyikükét pedig könnyíti :) Mondjuk kontraszt volt ezzel az Invierno c. novella, ahol a hideg télre városi kislakásba hirtelen bezárt emberek közösség utáni vágyódását mutatta be, Az is nagyon tetszett. Nehéz egyébként azonosulni a novellákkal, kell hozzá egy jó adag empátia, ebben nem sokat segít szerintem az E/2 szöveg magyar olvasóknak, bár lehet, hogy ez volt pont a célja eredetileg a narrációnak, de nekem nehéz volt a szigetről származó színesbőrű migráns fiatalember helyébe képzelni magamat, azért adva vannak az alap fícsöreim nekem is, ebből egy sem vagyok, hiába állok hozzá empatikusan és jóindulatúan. Ezzel együtt a kötet egyre jobb lett, a Flaca, a Pura és Miss Lora is meg van csillagozva, mint nagyon jó. A Flaca az egy rövid szöveg, ámde nagyon szép. Tényleg. A másik kettő olyan téma, hogy jajistenem. Talán a Miss Lora volt ebből a kedvenc.

masculino
recto
borrar
vulgar
divertido
enamorado
simple
triste
miserable
franco
trágico
sucio
enojado
casi perfecto

Vigyázat, felnőtt tartalom vagy csúnya szó vagy mi.

This is some good shit.
Amikor elkezdtem, az első egy-két sztorinál még azt éreztem, hogy ha kizárólag ez a pina-fasz duma lesz végig, akkor azért elég hamar meg fogom unni, hiába elég vicces, meg spanyol nyelvlecke ide vagy oda. De aztán jöttek a gyerek- és kamaszkorról szóló fejezetek, és ott hátteret nyert a figura, és érthetővé vált ez az érzelmileg kapaszkodni/kapcsolódni képtelen, valahol az anális fázisban leragadt, infantilis személyiség (szaknyelven macsó). Ahogy a bevándorlólétet (mindenkinek van egy otthon hagyott gyereke, uramisten, ez valami elképzelhetetlen számomra) vagy a családon vagy kapcsolatokon belüli feszültségeket, elfojtásokat ábrázolja, az valami mesteri, de ne ilyen skandináv nyomasztásra gondolj, hanem az egész nagyon fanyar és ironikus és mégis rohadtul szívettépő egyszerre. A fordítás általában jó, néhol remek, mégis bezavart, szerintem őt érdemes lehet eredetiben fogyasztani.

Ezek vagyunk, mind keresünk valamit és reméljük megtaláljuk, szeretni akarunk és szeretve lenni, mert az jó nekünk. Ha pedig elveszítjük, mert nem vigyázunk, mert velünk is megesik, mert nincs mindig boldog vég, ez nem olyan, mint a hollywoodi filmekben, ahol elsétálunk a naplementébe, ez itt a valóság, mert ilyenek vagyunk, teszünk dolgokat és szembenézünk a következményekkel.És vállaljuk tetteinket, még ha bele is pusztulunk, és hibát hibára halmozunk, és megpróbáljuk kijavítani, de nem mindent lehet.
De az élet megy tovább.

És mégsem tudok neki 5 csillagot adni, mert képtelen voltam olvasni, mert vártam, hogy megfogjanak, és berántsanak maguk közé a lapok, és ugyan együttéreztem Yuniorral, talán egy érzékelten alak vagyok, amiért szomorúan nyugtázom, hogyan vesztette el őt. Pedig talán kiabálnom, és átkozódnom kellett volna. De egyikre sem voltam képes.

Néha fel-felbukkannak olyan könyvek, amelyek nem nyerik el maradéktalanul a tetszésemet, mégis nehéz szó nélkül elmenni mellettük. Motoszkál az emberben valami, amiről úgy érzi, figyelemfelhívás céljából mégis csak közlésre érdemes, ellenkező esetben lehet, hogy mások is szó és olvasás nélkül mennek el mellette.
http://hangulatokk.blogspot.hu/2018/02/junot-diaz-igy-v…