Vadhattyúk 93% 417 csillagozás

Bővebb értékelés a blogomon:
https://konyvelvono.blogspot.com/2020/11/jung-chang-vad…

Ez a gyönyörű borító első pillantásra szerelembe ejtett. Egy könyvvásáron történt még két éve. Megláttam és megszerettem, tudtam, hogy kell és muszáj megvennem. Aztán egy kellemes, enyhén meleg helységbe költözött és várta sorát, míg újra eszembe jut és olvasni kezdem. Így kezdődött hát ez a gyötrelmes „szerelmi történet”.Morbid ez a felvezetés, tudván, hogy a gyönyörű külső egy kegyetlen, sokszor fullasztóan fájdalmas történetet mesél el. A valóságot hűen ábrázolván, mégis három női sors bontakozik ki a lapokban.

Három generáció asszonyai keserű, sokszor rendkívül fájdalmas, igazságtalanságokkal, gyötrődéssel, mégis rendkívül erős személyiségekkel rendelkeznek. Mindhárom sors a maga röpke időszakában, megismeri az élet árnyoldalait, a társadalmi elvárások és a modern változások kereszttűzében kell élniük és harcolniuk az életükért, a „szerelmükért”, az elvekért, hogy egy elnyomástól megszabaduljanak. És ha ez nem lenne elég, az adott időszakokban, hol japán, hol orosz megszállást kell elviselniük, kitéve az elnyomó nép kegyetlenségeit, éhezést, erőszakok különböző formáit.
A kor későbbi időszaka pedig egy olyan eszme virágkora lesz, melyben a magánélet és az önálló gondolat bűn. Az emberek életét minden percben irányítani akaró hatalom még azt is megszabta, hogy az egységért és gyötrődés a mindennapi követelmény, semmi nem volt szent és akár a házas felek együtt hálását is bekorlátozta. Visszatérve eme három asszonyra, kötet három részre bontható evidensen….

Egy olyan könyvről, amelyik az 1001-es listára link is felkerült azt állítani, hogy nem szépirodalom, minden bizonnyal nagy merészség, én mégis azt gondolom, hogy a Vadhattyúk inkább dokumentumregény és tényirodalom – roppant jól megírva. A 20. századi Kína történelmét kegyetlen őszinteséggel tárja fel a szerző saját családja történetén keresztül. Három erős, jóllehet a mindenkori hatalomnak végletesen kiszolgáltatott lány/asszony sorsa elevenedik meg a történelmi események sodrában: egy ágyas (azaz hivatalosan elismert szerető), egy magas pozíciót betöltő pártfunkcionárius, meggyőződéses kommunista és egy Mao-hívő vörösgárdista, akik a sztereotip gondolkodás számára visszataszító figurák lehetnének, mégis egész életükkel, helytállásukkal tiszteletet ébresztenek.

A könyv nagy erénye, hogy az egyéni sorsokon keresztül láttatja a történelmi eseményeket és segít, hogy az olvasó megértse mi miért történhetett úgy, ahogyan történt abban a hatalmas országban. Hosszú évszázadok során a Kínában élő emberek lényegévé vált a megkérdőjelezhetetlen tekintélytisztelet, az alávetettség és a fegyelem. Könnyű dolga volt az elnyomó rendszereknek. spoiler A kommunista Kínában a modern nézetek, valójában megkövesedett középkori gondolkodás és viselkedés újfajta megnyilvánulásai voltak. Ha úgy tetszik, a téboly irányított mindent: a munkásoknak nem a termelésben, hanem a forradalomban kellett részt vállalni; a kulturális forradalom száműzte a kultúrát, hat évig semmilyen oktatás nem volt az országban.

Jung Chang nem egy „klasszikus”, a kommunizmus áldozatait magasztaló regényt írt, ahol az ártatlan, tiszta lelkű hőssel kíméletlenül elbánik a rendszer. Bár kíméletlenség és elbánás itt is van, nem is akármilyen. off A történet főszereplői mind magasan pozicionált, a hatalomból és a vele járó előnyökből jócskán részesedő emberek. Az anya és az apa szívvel-lélekkel, meggyőződéssel tolják (húzzák-vonják) azt a bizonyos szekeret, szolgálják a pártot, hirdetik a kommunizmus eszméjét. Igazi hívők, akik sokáig gondolkodás nélkül mindent elfogadnak és végrehajtanak, amit felülről parancsba kapnak. Számomra az apa volt a legambivalensebb figura. A könyvben látható képek alapján jó embernek képzeltem. Ám a meggyőződése elvakulttá tette, és visszataszító megnyilvánulásai voltak. Ugyanakkor minden cselekedetét egyfajta rendíthetetlen erkölcsiség irányította, amit nem biztos, hogy mi mindig értünk, mégis ez lesz az, ami révén már-már hőssé magasztosul. Az akkori Kínában a szeretet szinte ismeretlen, vagy legalábbis elhanyagolható fogalom volt. Ennek ellenére a történet szereplőit ez az érzés emeli a környezetük fölé. Ők minden hibájuk ellenére cselekvő módon szeretik egymást – ez pedig, a nagymama öröksége, aki szelíd, néma jelenlétével évekig óvja lányát és unokáit.

A Vadhattyúk elképesztően tömény, informatív alkotás. Szépirodalom vagy nem – mindenképpen megkerülhetetlen nagyregény.

Azon olvasók közé tartozom, akiknek fontos, hogy a könyv fizikai valóságában is nagyon szép kivitelezésű legyen, rögtön elsőre bele tudok szeretni egy-egy mutatós darabba. Az Európa Kiadó jóvoltából idén sokadszorra kiadott Vadhattyúk teljesen levett a lábamról: egyrészt a mérete miatt, mert én szeretek belemerülni egy-egy történetbe, nem foglalkozva az oldalak számával, másrészt pedig azért, mert igazán impozáns lett a borító, rajta a kínai írásjellel, a vadhattyúkkal, a virágzó cseresznyefával. Viszont hozzá kell tennem, hogy ezúttal ez a borító kicsit félre is vezetett, mert sokkal többet és főként komolyabbat kaptam Jung Changtól, mint amire elsőként, ilyen külsővel ettől a könyvtől vártam.

Kína három lánya. A narrátor főhős maga Jung Chang, aki nagyanyja, édesanyja és a saját történetén keresztül mutatja be a XX. századi kínai történelmet. Hű maradva a kronológiai sorrendhez, elsőként a század legelején született nagymama, Yu-fang életét ismerjük meg: hogyan lesz egy tábornok ágyasfelesége, majd egy sikeres orvos felesége. Ennek a szakasznak az értéke számomra abban rejlik, hogy bepillantást nyerhettem olyan kínai tradíciókba, amelyek a mi civilizációnkban nem hogy nem elterjedtek, de egyenesen meghökkentőek. S itt elsősorban a lábelkötözést említeném: Yu-fang lábát kétéves korában kötözték el, annak érdekében, hogy lábfeje ne nőjön nagyra, azt tartották ugyanis, hogy az apró láb rendkívül erotikus, s amikor egy lány férjhez ment, elsőként a lábát nézték meg, mert ha a mérete nem volt megfelelő, az szégyent jelentett a vőlegényre nézve. Emiatt aztán a nőknek szinte egész életükben hordaniuk kellett a pólyát, s többször el kellett törni a lábközépcsontjukat, hogy a növekedést megakadályozzák. A szokást 1917-ben betiltották, s szerencsére a család többi nőtagjának már nem kellett emiatt szenvednie.

Bao Qin, a főhős anyja még a Kuomintang (Nemzeti Párt) hatalma idején született s a regény ebben a szakaszában szinte észrevétlenül – letehetetlen – történelmi olvasókönyvvé transzformálódik: szemünk előtt alakul és terjed el a kommunizmus eszméje, mely oda vezet, hogy 1949-ben megalakul a Kínai Népköztársaság, élén Mao Ce-tunggal. Mao különböző „kampányokat” indított, például eltervezte, hogy acélt kell termelni minél többet, mindenáron, mindenkinek (ez volt a „Nagy Ugrás”). Emiatt sajnos nagyon hamar éhínség alakult ki, mert nem volt, aki az élelmiszert állítsa elő. „Mao rögeszméje volt akkoriban a menzai étkeztetés bevezetése a kommunákban. A reá jellemző magasröptű stílusban így definiálta a kommunizmust: „Közös menza, ingyenétkezés.” Fel sem ötlött benne hogy a menza nem termel élelmet: 1958-ban felszámolták az otthoni étkezést. A parasztoknak mind a kommuna étkezdéjében kellett eljárni. Kivonták a forgalomból a konyhai edényeket, például a vasserpenyőket, de néhol a pénzt is. Mindenkiről a kommuna vagy az állam gondoskodik majd. A parasztok munka után mind az étkezdébe vonultak, s annyit ettek, amennyit bírtak, amit soha azelőtt meg nem tehettek, még a legtermékenyebb vidékeken a legjobb években sem.Elfogyasztották és elpazarolták a vidék teljes élelmiszerkészletét.”

Jung Chang a Mao rendszer elején született, édesanyja és apja hithű, keményvonalas kommunista volt, magas pártfunkcionárius, akik vakon hittek az ideológiában, Maoban. Mint ahogy nagyon sokan. Maga Jung is gyakran mondogatta: „Milyen szerencsés, milyen hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy ebben a boldog korban, Mao Ce-tung idejében élhetek!” De Mao egyre képtelenebb dolgokat vezetett be: „A forgalomirányítással is komoly gondok voltak egy ideig. Elképzelhetetlenül ellenforradalminak tűnt ugyanis, hogy a piros „megáll”-t jelentsen. Hiszen természetszerűleg azt kéne jelentenie: „mehet”. De nekem, régi könyvbarátnak talán a legszívszorítóbb volt Mao „kulturális forradalmáról” olvasnom, amely tulajdonképpen a kultúra megsemmisítése volt. Mélyen átéltem, amikor Jung apjának – könnyek között – kellett elégetnie a könyveit, elképzeltem, hogy milyen érzés lenne, ha nekem kellene ugyanezt tennem…

Az írónő jelenleg Angliában él, könyve mai napig betiltott Kínában – annak ellenére, hogy 30 nyelvre lefordították és több millió példányát értékesítették. A 2012-es kiadás előszavában ezt írja: „Kínában, ahol most nyolcvanéves anyám él, az elmúlt húsz évben izgalmas változások zajlottak. A közelmúlt történelmének valósághű ábrázolása azonban továbbra is tabu. Nem tudom, hány évtizednek kell még eltelnie, hogy szülőhazámban a Vadhattyúk szabadon repülhessenek.”

Mindenkinek ajánlom, akit érdekelnek a kínai tradíciók, a kínaiak történelme, s akárcsak engem, őket is rabul ejti majd Jung Chung lehengerlő, megrendítő regénye. Nem fordul elő gyakran velem, hogy egy könyv ennyire megérintsen, de most a Vadhattyúk rámtelepedtek és bekúsznak talán az álmaimba is, s ha egyszer úgy döntenek, elmennek: hiányozni fognak…

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2015-12…

Vadhattyúk. Andersen meséje jut róla eszembe, meg a gyönyörű, kecses patyolatfehér madarak. A fehér borítón virágzó faág. Rózsaszínes-vörös, pehelykönnyű virágszirmok. Alcím: Kína három lánya. „Csajos” könyv, gondolom, még akkor is, ha huszadik századi kínai családtörténet.
Soha cím és borító nem csapott be ennyire. Nem, nem kell félreérteni, a könyvben nem csalódtam, sőt. Olyasmibe nyertem betekintést, ami jópár holokauszt- és gulág-könyv után is döbbent csendet keltett bennem. Mert ott visszhangzik benne a szolzsenyicini és orwelli világ, de valami több is, valami egyedi, mondhatnám sajátosan kínai, ha ismerném annyira a kínai kultúrát, hogy ilyen kijelentésekbe bocsátkozzam.
Az ember azt hinné, hogy már nem érhetik meglepetések a témában. Mekkorát téved… Nem olvastam még olyan emlékiratot, dokumentarista művet, de disztópiát sem, amely túlszárnyalta volna azt, amit ez a könyv leír, bemutat. Pedig semmi nyoma túlzásnak, hatásvadászatnak. Mindvégig viszonylag tárgyilagosnak, dokumentáltnak, visszafogottnak és őszintének érzed az elbeszélést. Mégis, szinte rémálomként bontakozik ki belőle a huszadik századi Kína, főként a Kuomintang, a Mao-évek, és a kulturális forradalom aberrációja. Iskolában lakó, sokszor hónapokig, évekig haza nem látogató tizenévesek, akik többezer kilométeres zarándoklásokra indulnak Pekingbe, vagy Mao szülőházához, éhségben, nyomorban, szardíniaként összeszorulva a vonatokban; családot, gyermeket, gyakran mellőző, csak és kizárólag a pártnak élő szülők, feleséget életveszélyben is magára hagyó férjek, gondolkodás nélkül kultúrát és embert pusztító vörösgárdisták – egyáltalán az ember (elkövető és elszenvedő ember) megalázásának és agymosásának olyan mértéke, amitől nemcsak képletesen, hanem konkrétan is összeszorul a gyomrod. És mindez nácizmus, fasizmus, Sztálin és mindenek után, a hatvanas, sőt hetvenes években. Bizonyára kell egy bizonyos történelmi múlt, gondolkodásmód és szokásrend mindehhez. Ugyanez a múlt biztosítja azonban a világosabb, pozitívabban emberi oldalát is a történetnek. A családcentrikus Kínát a párthoz fűző vakhit Kínája sem képes teljesen elpusztítani. Szét lehet zúzni szobrokat, el lehet égetni festményeket, könyveket, rommá lehet dúlni palotákat, múzeumokat – meg lehet semmisíteni a történelem tárgyi emlékeit, de a kézzel nem fogható értékek minden agymosás ellenére úgy-ahogy életben maradnak. Mint fuldoklónak az oxigén, olyan jólesett olvasni a szeretet, a másik ember és nem a párt és eszme iránt tanúsított önzetlenség, a megbocsátás, a felébredő lelkiismeret, a nyitás, a gondolkodás, a saját véleményért való kiállás történeteit. Azt, hogy még a leghűségesebb pártkatona is kételkedni kezd, mikor utolsó pénzeken összevásárolt könyvtárát megsemmisítik. Azt, hogy a lélek nem eladó.

Nem könnyű megemészteni az olvasottakat, az ember még napokig vissza-visszatér hozzájuk gondolatban. Összevet és morfondírozik magában, párhuzamokat von, eltéréseket konstatál, és újra meg újra elképed azon, hogy mire is vagyunk képesek (negatív és pozitív értelemben egyaránt)…

„Úszni az őrület árjával – ez volt a legkönnyebb választás.”

Hosszú volt, tömény, sok helyen száraz, mégis magával ragadott. Valójában nem családregény, hanem dokumentarista írás. Kemény tényfeltáró történelmi szöveg. Az élet Kínában sosem volt egy könnyed sétagalopp, de hogy ezt az állapotot Mao és a megalomániája fokozni tudta, minek is nevezzem nyomdafestéket tűrő szavakkal?

Aki nem úszott az árral, az többnyire borzalmas véget ért. Milliókról beszélünk. Több millió kínai emberről, akiket vagy az éhezés vitt el, vagy a hosszú évekig tartó kíméletlen kényszermunka, vagy éppen a vérengző, brutális „kulturális forradalom” áldozataivá váltak: fanatizált társaik verték, kínozták halálra őket. (Számomra ez a legmegdöbbentőbb: egy tíz éven át tartó, esztelen, korlátlan, tömegek nincstelenítésével és elpusztításával járó agresszió-hullámot kulturális forradalomként emlegetni.)

Mao diktatúrájának majdnem 30 éve alatt a régi Kína szinte minden hagyománya, írásos emléke, történelmi épülete jóformán teljesen megsemmisült. Az ország népességének nagy része tanulatlan, a jogaitól és a külvilágból érkező hírektől megfosztott, szigorú és érthetetlen szabályok közé kényszerített analfabéta lett. Életük egyetlen értelmévé egy követhetetlen és borzalmas ideológia vált. Gyűlölet, terror, félelem és bizonytalanság – ez jutott a kínai népnek.

Erről szól a Vadhattyúk. Egy végletekig elfajult diktatúráról. Döbbenetes olvasmány, az elejétől a végéig. Azt nem mondom, hogy könnyű. Nem csak a témája teszi nehézzé, de a távolságtartó, legtöbbször tényekre szorítkozó nyelvezete is. Mégis érdemes olvasni. Jó tudni, mire képes az ember. Nem megnyugtató, de nem árt tisztában lenni vele: ilyen volt, ilyen van, és ilyen lesz is még. Az emberiség ritkán tanul saját történelméből.

Valamikor a távoli jövőbe terveztem én ennek a könyvnek az elolvasását., de ifjabbik fiam egyik barátjától váratlanul kölcsönkaptam, minek következtében mulasztáson kaptam magam, mert ezt nem elodázni kellett volna, hanem már rég elolvasni. Lehet olvasni egzotikumként, családtörténetként, izgalmas regényként, vagy szubjektív, ám mindig objektivitásra törekvő kordokumentumként. Elbűvöl és elrémít egyszerre. Kína mindig is rejtélyes volt az európai ember számára, s némileg még ma is az. Idegen világok esetén hajlamosak vagyunk minden számunkra érthetetlent az egymástól gyökeresen eltérő kultúrákkal magyarázni. Egy pontig ez teljes mértékben jogos, ám ha már valamelyest – akár vakvezető kutyával is – de elbotorkálunk az idegen kultúrában, akkor felfedezhetjük, hogy a titok egy része általunk is jól ismert mechanizmusok logikájából következik. Csak néha a mi nézőpontunkból ez a logika is egészen szélsőségesen nyilvánul meg.
Bár korábban is igyekeztem Kína huszadik századi történelmét megismerni, ez volt az első könyv, melyet kínai szerző tollából olvastam, s rögtön kiderült, hogy belülről is ugyanaz tűnik szélsőségesnek, ami kívülről. Nincs is közöttünk áthidalhatatlan szakadék!
Bár a huszadik század majd minden ország, nép sorsán letörölhetetlen nyomokat hagyott, Kína joggal pályázhatna a felismerhetetlenül megváltozott ország címére. Az egykori hadurak elmaradott, manuális mezőgazdaságon alapuló szétszabdalt birodalma atomhatalommá, a világ műhelyévé és potenciális pénzügyi nagyhatalommá alakult, miközben szétforgácsolódott, és megszállták, átélt gyilkos polgárháborút, a forradalom győzelme után megszűnt a korrupció és az éhínség, hogy rövid időn belül a győztes mindent kockára téve éhhalálba és káoszba taszítsa az országot. Mindezt a puszta hatalomért. A Nagy Ugrás, vagy a Kulturális Forradalom persze kínai specialitás, de tegyük szívünkre a kezünket, máshol nem láttunk már politikusokat, akik bármi áron meg akarják szerezni, vagy őrizni a hatalmat?. Nem is Mao érzéketlensége lepett meg, hiszen ez egy politikusnál alapfeltétel – legfeljebb a többségnél mi szerencsére ezt nem tapasztaljuk meg – hanem a tét határtalansága. Kínaiak millióinak életét dobta a rulettasztalra. Ő nyert, a kínaiak veszítettek.
Viszont ez a könyv segített pontosabban meghatározni magát Maot, akit eddig szimpla sztálinistának tekintettem. Jung Chang említi egyik fivérét, aki katonai szolgálata alatt megpróbál belépni a kommunista pártba, s ezért elkezd Marxot olvasni. A szerencsétlen! A többségében analfabéta, primitív katonák és párttagok bőszen nekiesnek, amiért megjátssza magát és kérkedik írástudásával. Korábban is gyakran említésre kerül, hogy az új hatalom funkcionáriusai és közkatonái jórészt írástudatlan parasztokból kerültek ki. Maga a Kulturális Forradalom is kísérlet volt a totális primitívség megvalósítására. Mao vörös könyvecskéjét lehetett olvasni, mást nem. Marxot sem. Még akkor sem ha a kommunista pártba akart valaki belépni. És ez rávilágít a Sztálin és Mao közötti alapvető különbségre. Sztálin úgy volt antimarxista, hogy mélységesen hitt benne: ő kommunista, sőt ő „A KOMMUNISTA”. Mao viszont egy tehetséges parasztvezér volt, aki előnyösnek vélte a kommunizmust, ezért éppúgy belebújt, mint később országos divattá vált zubbonyába, s viselte, míg el nem koptatta. Persze a ruhatár is hamar kiüresedett, nem volt mibe átöltöznie.
De ennek a könyvnek a középpontjában szerencsére nem az utolsó, habár alighanem a legsikeresebb parasztvezér áll, hanem az áldozatai, Jung Chang és családja, pártfunkcionárius szülei, és sokat szenvedett nagyanyja. Nagy történelmi tablók többnyire látványosak, de hűvösek, mintha máris lakat alatt virítanának egy múzeumi vitrinben. A Vadhattyúk csakugyan látványos, ám ha valaki ezt hűvösnek nevezi, annak jóvátehetetlenül tönkre mentek az érzékelői. A szenvedélyeknek valóságos tárháza ez a könyv. S ha valaki az erkölcsi tökélyre törekszik, az mementóként jó ha megismerkedik Jung Chang édesapjával, aki szinte egy kommunista szent. Mennyire hiányzott egy kis bocsánatos bűn ebből az emberből, hogy szeretni is lehessen, ne csak tisztelni!

Kedvenc. Háromszor.

Aztakutyamindenségit!
Csillagos ötös, pedig mindenre számítottam, csak erre nem. Azt gondoltam ez egy szép kínai klasszikus, erre kapok az arcomba egy annyira fájdalmas családregényt a legvéresebb Mao korabeli időszakról, ami felért egy hónapokig tartó veréssel, gyomrosokkal, jobb- meg balegyenesekkel… és most reggel a végére érve potyogtak a könnyeim a metrón spoiler.

Brutálisan jól leírja azokat a kegyetlenségeket, amiket művelt a kommunizmus a néppel, egy embertelen, tökéletesen agymosó, ostoba és kegyetlen bosszúiról híres rezsim alatt, sok millió ártatlan ember halálát okozva, még azokét is, akik pedig hittek benne és minden erejükkel harcoltak érte, mint Jung Chang apja, aki először nagyon (ellenszenvesen) kemény pártfunkcionárius, majd lassan meglátva a rendszer hibáit maga is az üldözések hatókörébe kerülve, átalakul, de ekkor sem enged az igazából és haláláig kitart, bármennyire is igyekeznek megtörni. Az anyja és nagyanyja pedig másképp, de ugyanolyan csodálatra méltó jelenség.
Elképzelhetetlen számunkra, hogy lehetett ilyen körülmények között élni, könyvek: http://moly.hu/idezetek/34956 szeretet http://moly.hu/idezetek/82218 őszinteség és az igazság legkisebb nyoma nélkül. http://moly.hu/idezetek/513465
Bár a régi kor sem volt fenékig tejfel főleg a nők számára ld. lábelkötés http://moly.hu/idezetek/375715 Mao mégis alul tudott mindent múlni, ha a hatalmának védelméről volt szó.
Mindez nagyon tárgyilagosan, de olyan szépen és olvasmányosan megírva, hogy még sokáig fog bennem visszhangozni ez a rémálomba oltott reménységregény.
Mert, ami a legjobban tetszett, hogy ebben a reménytelen korban és minden borzalom ellenére is, meg lehetett maradni embernek, bár csak nagyon óvatosan és vigyázva, nehogy rajtakapjanak bármily gyengeségen, amit egyből fel is használnak ellened, ezek a momentumok tartottak a felszínen, különben elmerültem volna az örök reménytelenség mocsarában. http://moly.hu/idezetek/82217 http://moly.hu/idezetek/82215
A stílusa is nagyon jó, csodálatos, mert annak ellenére, hogy szenvedés és keserűség volt az osztályrésze, történetei sosem voltak lehangolóak, sem elviselhetetlenek. Mesélőjük lelkiereje inkább felemelővé tette őket.

Mindenkinek ajánlom, aki azt hiszi, hogy szar az élete, na ezt olvasd el és megtudod mi az a szenvedés! :P

„Konfuciusz mondta: Jiang-xin pi-xin „Tedd a szíved helyére az enyémet”. – A szenttől vett idézet segítségével hatni valakinek a jobb ösztöneire, gyakorta többet ér, mint az egyenes válasz."

Immáron véget ért egy igazán fájdalmas és kínokkal teli képzeletbeli utazás. Több (valós) szereplőn keresztül ismerhetjük meg Kína XX. századi történelmét – sajnos valódi párbeszédek nélkül, pusztán elmesélés alapján. Megrázó a hihetetlenül éles valóság, a megkérdőjelezhetetlen igazság, a gyűlöletteljes fegyelem és a kínok megannyi formája…Testi-lelki egyaránt jött vegyesen…Nem a korszakot pontozom, nem a történteket, hanem az előadásmódot. Véleményem szerint olykor vontatott volt a történet, hiányoztak a jelen idejű elmesélések. Plusz pont jár viszont az állandó kronológiai idejű betájolásnak és az írónő bátorságának, hogy le merte írni ezeket a sorokat.

Nagyívű kínai családregény, amelyben végigjárjuk a 20. századi Kínát három nő és családjuk sorsán keresztül. Benne van a század minden kegyetlensége, brutalitása, kulturális forradalma, Mao-imidzse, történelmi eseményei és rengeteg kulturális információ is.
Igényes, jól felépített, izgalmas könyv, amelyből rengeteg információt nyerhetünk Kína ezen időszakáról. Meglepett a stílusa a könyvnek, mert bizony ez nem egy fércmunka, hanem komoly írói munkát tett le az asztalra Jung Chang.