Tanulmányok ​a mágikus idealizmusról 3 csillagozás

Tény, hogy ahelyett, hogy mi gondoljuk aktívan a gondolatot, inkább azt kellene mondani, hogy általában a gondolat az, ami minket gondol: elmélyült megfigyelés által kiderül az – és nem csupán az asszociációk öntudatlan játéka esetében, valamint abban, amit Ribot az „érzelmek logikájának” hívott, de nem is csupán a logikus gondolat és az ésszerű evidencia esetében –, hogy az Én lényegében passzív módon viselkedik. Mármost, ha igaz az idealizmus előfeltevése, miszerint mindannak, ami létezik, tisztán ideális valósága van, világos, hogy az Én, amely eljutna addig, hogy saját gondolkozását birtokba veszi és szabad akarat szerint uralni tudja, ugyanazon mértékben ura lenne minden egyéb meghatározottságnak is, amelyekben tapasztalását megéli.

Nagy vonalakban fogalmazva, a kultúra bevett formáival való elégedetlenség és az individualista és aktivista jellegek hangsúlyozása a dogmatikus és egyetemes elemmel szemben manapság éppen annyira általános, mint amennyire jelzésértékű jelenség. Lássuk részletesebben, mely pontokban ismerhető fel egyaránt világosan a fentebb kifejtett transzcendentális szituáció: a transzcendentális vallásosság hanyatlásában, az úgynevezett „Istenek Alkonyában”, és azon túl a modernizmus és az „immanens vallásosság” születésében; a tudomány lényegileg sokkal inkább önkényes, szubjektív és eredeti, semmint a megszokott felfogás szerinti ábrázoló, objektív és szükségszerű természetének bemutatásában; az örök, egyszer és mindenkorra, illetve mindenki számára érvényes, az emberi kibontakozásra tekintettel nem lévő, közömbös Ráció és Igazság eszményének az intuicionizmus, a pragmatizmus, a relativizmus és bizonyos értelemben az újhegelianizmus által is végrehajtott romba döntésben; a művészeten belül minden hagyomány tagadásában, a romantikus és individualisztikus igény jelentkezésében a szimbolizmustól és az impresszionizmustól a dadaizmusig […] terjedő és módfelett jelentős és komplex irányzategyüttesen át; végül a társadalmi téren át, az anarchisztikus, sőt, ha belső pszichológiai alapjukat nézzük, még a szocialisztikus és kommunisztikus jelenségekben is; más szavakkal ezekben mutatkozik meg az Én szembekerülése és eltávolodása a maga valóságának korpuszán belül, illetve a viszonylagos bomlasztó lendület, amelyen a reális Én önmagához való felnövekedésének igénye villan át – az Individuális értéke.

53. oldal, I. A kortárs szellem problémája és az idealizmus felülmúlása 5. (Persica Kiadó, 2017)

[…] azt mondani, hogy egy dolog nem általam okozott, nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy valami más által okozott. […] Márpedig a realizmus pontosan ezt teszi: azt nevezi valami más valóságának, ami egyszerűen önmagam negációja.

55. oldal, I. A kortárs szellem problémája és az idealizmus felülmúlása 6. (Persica Kiadó, 2017)

Az Én … bensőleg kategóriák olyan halmazából van formálva, ami felé a világa általában gravitál, és ami a tükröződés világa számára kiváltképpen a principium individuationist nyújtja. Ahogyan a kasmíri iskola fogalmaz: … az, ami a külsőben megjelenik, csak azért jelenik meg, mert [kongruens módon] létezik a belsőben. E kategóriákat nem intellektualisztikusan, hanem aktív módon kell felfogni, mintegy kívánságok, rejtett és homályos akaratok stb. dinamikus hatalmainak korpuszaként.

Nos, aki képes hűvösen és tárgyilagosan fontolóra venni, annak számára minden idők hiedelmei közt egy sem tűnik annyira abszurdnak és alaptalannak, mint ami speciálisan a modern kori Európában, nagyrészt a kereszténységnek köszönhetően gyökerezett meg, és aminek folyományaképpen szokás feltételezni, hogy a halhatatlanság az embert természeténél fogva megillető valami, és hogy élete folyására való tekintet nélkül bárki élvezheti azt. Az emberi tapasztalásban – amiben nincs semmi, aminek elérése ne hódítás és építés útján lenne lehetséges, amiben bármilyen stabilitás csakis erőfeszítés, kitartó akarat, az elemi erők zaklatott váltakozása felett erőt vevő fájdalmas teremtés gyümölcse lehet – éppen a halhatatlanság, e legfőbb érték lenne egyedüli kivételként az, amely bármiféle érdem vagy bárminemű aktivitás nélkül és azt megelőzően lenne adott az ember számára, egyfajta természetfeletti adományként, tényszerűen, dologként. E felfogással, amelynek kényelmes volta igazán hízelgő a tömegek széteső élete és a gyávaság számára, minden idők legmagasabb bölcsessége áll szemben: a taoizmustól az egyiptomi tanításokig, a védikus és buddhista álláspontoktól a görögökig, a Prédikátor könyvétől a sztoicizmusig és Szent Pálig, a babiloni hiedelmektől a gnosztikusokig (nem beszélve minden korok miszteriozófiájáról és ezotériájáról) többé-kevésbé nyíltan végigvonul a koncepció, hogy a halhatatlanság kevesek kiváltságos adománya, akik ahhoz nagyságuk által fel tudtak emelkedni, és hatalmuk által fel tudták magukat építeni benne; a gyengék, a véletlen és az idegen erők által mozgatott céltalanok fénytelen és formátlan tömege nem rendelkezik halhatatlansággal, ahogyan a mondottaknak megfelelően abszolút tudással sem: széthulló árnyak, helyük a sötétség és a Hádés feledése, jelentéktelenségüknél fogva sorsuk a mindig másmilyen, mégis mindig ugyanolyan újraszületések kereke, vagy pedig szétoldódás az univerzális erőkben, másként fogalmazva a megkülönböztetettség nélküli létesülésben.

A mágikus idealizmusnak a modern gnoszeológia vívmányaira való tekintettel megállapított alapelvei egyikeként láttuk, hogy a megismerésből annyiban származhat abszolút bizonyosságú rendszer, amennyiben a gondolkozást már nem a dolgokat leképező, hanem magukat a dolgokat megalkotó funkcióként fogjuk fel – vagyis többé nem passzív reprodukcióként –, amely energiájával a megismerés tárgyát és a megismerést ugyanazon pontban hozza létre. Ez az elmélet többé-kevésbé ismeretes Vico óta, aki e nevezetes tételben rögzítette: verum et factum convertuntur – tehát ami igaz (vagyis feltétel nélkül bizonyos), és ami tény – avagy az Én valamely aktivitásának szándékolt eredménye –, azok kölcsönösen azonosak: nincs ugyanis másutt abszolút tudás, mint ott, ahol a tudás önmagából veszi tulajdon tárgyát.*

* Végül is már Aristotelésnél is ezt az álláspontot találni: Metafizika, XII, 1075a, 1. (Az olasz kiadás szerkesztője)

Ahogyan Spinoza éleslátóan megjegyezte (Breve trattato, i. m. XXVI., 93. o.), nem a szenvedélyek elnyomásával jutunk Isten ismeretére, hanem Isten megismerésével tűnnek el reálisan a szenvedélyek. A negatívat a pozitív állításával, nem pedig a negatív opponálásával tagadni – ez az autorealizáció egyik alapvető maximája.

A MÁGIKUS KIBONTAKOZÁS LÉNYEGE

ὅτι Ἐγὼ εἶπα Θεοί ἐστε
[Amint már mondtam néktek: Istenek vagytok]
Jn 10,34

A mágikus idealizmust lényegileg gyakorlati jellege különbözteti meg a többi idealizmustól: alapvető igénye nem az, hogy a világ egyik intellektuális felfogását egy másikkal helyettesítse, hanem az, hogy az egyénben új „dimenziót” és új életmélységet teremtsen. Természetesen nem esik az elmélet és a gyakorlat absztrakt szembeállításának hibájába; már az elméleti és a voltaképpeni megismerői aktivitást – így tehát azt az egyedüli formát, amely az olvasó számára megnyilatkozik – a teremtő aktivitás valamely lépcsőfokaként szemléli, fenntartva azonban, hogy e grádus csupán vázlatot, gesztusszerű kezdetet jelent azon mélyebb megvalósítási fázishoz képest, amely a szó voltaképpeni értelmében mágikus vagy gyakorlati, és az előbbinek ebben kell folytatódnia és kiteljesednie. A jelen doktrína lényege, hogy az ontológia és a gnoszeológia „létfogalmát” a „lennie kell” értelmében alapozza újra, valamint hogy megerősítse az értékítéleti aktivitást – amin belül maga az elméleti ítélet is átalakul –, mígnem az létítéletté, kozmikus módon teremtő hitaktussá lesz. Aki tehát nem tudja a mágikus idealizmus princípiumait saját belsejében ható erőkre, ama mély igényekre visszavezetni, amelyek őt konkrét és élő megvalósítás felé ösztökélik, az a szóban forgó idealizmust a legócskább retorikával öli meg. Valójában itt az van üdvözölve, aki ténylegesen képes magának azt mondani: "Ha nem léteznék mágia, akkor nekem, még ma, meg kell teremtenem magamnak."*

* Nagyon kifejező a következő indiai anekdota. Egy tanítvány megkérdezte szellemi mesterét, akivel együtt fürdött, hogy mikor lesz végre képes a Brahmant realizálni. A mester, egyedüli válaszként, tanítványa fejét a víz alá merítette, és úgy tartotta addig, mígnem az, úgy érezve, hogy megfullad, kiszabadult és kiemelkedett; ekkor azt mondta: „Benned a Brahman megvalósításának vágya csak akkor lehet kielégítve, amikor olyan intenzív és mély lesz, mint ami arra késztetett, hogy az anyagi életet fenntartsd.” A mágikus kibontakozás egészére érvényes ez: amíg a realizációs akarat és vágy mentális árnyak maradnak, amíg nem válnak olyan intenzívvé, mint az egész lényt átjáró, a szervezet mélyén ható homályos és irracionális hatalom, addig nincs milyen konkrét eredményre várni. Jogosan jegyzi meg Jacobi, hogy az ember nem lehet eszmék vagy okoskodások révén megjavítani, ahhoz megszervezettnek kell lennie, és így kell fejlődnie.