A ​cinóberösvény 4 csillagozás

…nincs a létezésnek olyan jelentős eseménye, amelyet születés előtti állapotunkban ne magunk akartunk volna.

„A világban, amelyben Isten meghalt.” Ebben leírtam ama különböző fázisokat, amelyeken a modern nihillizmus szükségszerűen átment, miután az emberi és emberfeletti között minden kapcsolat megszakadt. A morál elveszít minden magasabb igazolást. Az „autonóm” racionális morál által jelentett pótszertől eljutunk a társadalmi és hasznossági morálhoz, és lassanként minden valóságos princípium gyakorlati tagadásához. Ennek természetes kiegészítése a spirituális „traumatizálódás”: az, hogy az egész lét abszurddá és irracionálissá válik. Így jutunk el az utóbbi nemzedékek jelentős részét jellemző hangulathoz, és ennek anarchikus, őrjöngő és kétségbeesett megnyilvánulásaihoz. Számomra azonban ugyanilyen fontos volt az is, hogy megmutassam: a nihillizmus ott rejtőzik a „nyugati” és a „keleti” gazdasági mítosz (a ˝fellendülés˝ és marxizmus mítosza) mögött is. E mítoszok tényleges szerepe, hogy eltompító érzéstelenítők legyenek, amelyeket azért gyártanak, hogy elejét vegyék az általános exisztenciális válságnak a világban, amelyben Isten meghalt.

241-242. oldal, A munkástól a meglovagolni a tigrist-ig (Nemzetek Európája Kiadó, 2006)

Aki megragadja a kialvást mint kialvást, és miután megragadta a kialvást, a kialvást gondolja, a kialvásra gondol, a kialvásról gondolkozik, azt gondolja, hogy enyém a kialvás, és örül a kialvásnak, az – én mondom – nem ismeri a kialvást…

Azt mondják, a fasizmus tönkretette az olaszokat. Én az ellenkezőjét merném állítani, vagyis azt, hogy (eltekintve a háborús esetlegességekkel kapcsolatos dolgoktól) az olaszok tették tönkre a fasizmust. Úgy látszik, Olaszország nem tudott megfelelő és méltó emberanyagot biztosítani ahhoz, hogy – és itt nem csupán a kultúra területére utalok – a fasizmus esetleges magasabb lehetőségei kibontakozzanak, negatív lehetőségei pedig semlegesítődjenek.

127. oldal

Azonban ezen tapasztalatok visszahatásai kiélezték az említett válságot. Ebben a vonatkozásban egyes tradíciók a „kígyóharapásról” beszélnek. Ez ama intenzitás és abszolútum iránti igény, amelyet semmilyen normális tárgy nem elégít ki. Ebből ered egyfajta cipio dissolvi is, ama indíttatás, hogy szóródjak szét és vesszek el. A dolgok odáig jutottak, hogy az öngyilkosságot fontolgattam. Akkoriban körülbelül huszonhárom éves voltam. Ez a kétes értékű megoldást – amely (noha nagyon más háttér mellett) Weiningert és Michelstaedtert katasztrófába sodorta – sikerült elkerülnöm. Ezt egy olyan élménynek köszönhettem, amely a megvilágosodáshoz hasonlított. Ebben akkor volt részem, amikor az eredeti buddhizmus egyik szövegét olvastam (Majjhima-nikayo, I,1). Ez az a beszéd, amelyben Buddha – egyre erősödő crescendóban – megmutatja ama azonosulásokat, amelyeket a felébredés felé tartó „nemes ifjúnak” le kell metszenie. Ezek a saját testével, a saját érzelmeivel, az elemekkel, az istenséggel, a mindenséggel (és így tovább) való azonosulások, egyre feljebb, az abszolút transzcendencia felé. A sorozat utolsó tagja, amely a végső próbának felel meg, a „kialvás” ideája. A szöveg ezt mondja: „Aki megragadja a kialvást mint kialvást, és miután megragadta a kialvást, a kialvást gondolja, a kialvásra gondol, a kialvásról gondolkozik, azt gondolja, hogy enyém a kialvás, és örül a kialvásnak, az – én mondom – nem ismeri a kialvást.” Ez számomra váratlan fénysugár volt. Megéreztem, hogy a kilépésre, a feloldódásra törekvő indíttatás béklyó, a „tudatlanság”, amely szemben áll az igazi szabadsággal. Abban a pillanatban megváltoztam, és olyan szilárdság született meg bennem, amely képes ellenállni minden válságnak.

19. oldal

Miután átmentem a fronton, Észak-Olaszországba utaztam, és rögtön azután Bécsbe, ahova már régóta hívtak. Ebben a városban ugyan más körben, de hasonlóképpen próbáltak dolgozni, mint Rómában. De röviddel azelőtt, hogy az oroszok elfoglalták volna a várost, egy bombatámadás során megsérült a gerincem. Először azt hitték, hogy sérülésem halálos, de később kiderült, hogy csupán alsó végtagjaim részleges megbénulásával járt.
Be voltam zárva egy kórházba. Igazság szerint ez az egész eset kapcsolatba volt azzal a szabállyal, amelyet már egy ideje felállítottam a magam számára. Ez azt jelentette, hogy nem kerültem el, sőt kerestem a veszélyes helyzeteket. Ez a sors csendes faggatása volt. Ez volt például amögött is, hogy annak idején a magas hegyekben sok veszélyes csúcsot megmásztam. Még inkább tartottam magamat ehhez a szabályhoz akkor, az egész világ összeomlásának küszöbén, amikor el kellett döntenem, hogy mit csináljak a jövőben. Mindazonáltal, ami velem történt, az nehezen értelmezhető válasz. Semmi sem változott meg. Csak egy pusztán fizikai akadályba ütköztem. Ez – eltekintve a gyakorlati kényelmetlenségektől és a profán életben fellépő bizonyos korlátozottságoktól – kevéssé érintett. Spirituális és intellektuális tevékenységemet semmiképpen sem akadályozta meg vagy módosította. Legbensőbb meggyőződéseim közé tartozik az írásaimban gyakran kifejtett ama tradicionális tanítás, miszerint nincs a létezésnek olyan jelentős eseménye, amelyet születés előtti állapotunkban ne magunk akartunk volna. Nem tudom megtenni, hogy ezt a tanítást ne alkalmazzam erre az esetlegességre is. Hogy visszaemlékezzem arra, miért akartam – vagyis, hogy megragadjam, létezésem egésze szempontjából mi ennek az eseménynek a legmélyebb értelme –: ez volt tehát az egyetlen fontos dolog. Sokkal fontosabb, mint az, hogy „talpra álljak”. Erre nem fektettem különös hangsúlyt. (Egyébként ha egy nagyobb megvilágosodás következtében egy ilyen „emlék” felmerült volna vagy felmerülne, minden bizonnyal megnyílt volna vagy megnyílva annak a lehetősége is, hogy – ha akartam volna, vagy akarnám – magát a fizikai akadályt is megszüntessem) De ebben a vonatkozásban a köd még nem oszlott el. Eközben nyugodtan megbékéltem a helyzettel, és olykor – nem minden humor nélkül – azt gondoltam, hogy az istenek kicsit erősen sújtottak le rám, amiért tréfáltam velük.

197-198. oldal

Ami az absztrakt művészetet illeti, ez végül konvencionális és akadémikus lett. Volt egy rövid szünet; de a Második Világháború után könnyű és gyakran kommercializálódó produktumként bukkant fel és terjedt el. Ekkorra már teljesen értéktelenné vált. Nem mint új művészeti irány, hanem mint egy adott exisztenciális helyzet jele, mindenekfelett pedig mint a transzcendencia felé irányuló törekvés. Számomra viszont csak ez volt a lényeges. Pedig – ha rejtve is – magában Tristan Tzarában élt valamilyen törekvés a transzcendencia irányában. Őrzök egy képeslapot, amelyet 1921. szeptember 3-án az osztrák Tirolból küldött nekem. Ennek szimbolizmusa figyelemre méltó. Egy völgyet ábrázol, kerítéssel, a háttérben gleccserekkel. A templomtorony hegyére, a kereszt fölé Tzara – szinte rózsakeresztes módon – egy kinyílott virágot rajzolt, és a háttér legmagasabb csúcsára egy kezet, amelynek mutatóujja az ég felé irányul.

26-27. oldal

Ebben a könyvben [A szexus metafizikája] is azt a vezérlő elvet érvényesítettem, hogy – a rasszelmélet kiigazításában is segítségemre levő tradicionális módszerrel és tradicionális antropológiával összhangban – az alacsonyabbat a magasabból magyarázzam meg; nem pedig fordítva, ahogyan azt szinte az egész modern gondolkodás tenni szokta. A szcientista evolucionizmus – amely az ember állatvilágból való származásának előfeltevéséből indul ki – a szexus és az eros jelenségeit lényegében biológiai alapon igyekszik magyarázni. Ezekben a jelenségekben ama fizikai és biológiai impulzusok többé-kevésbé szublimált emberi megjelenési formáját pillantja meg, amelyek lényegében a fajfenntartást szolgálják. Én az ellentétes utat követtem. Szerintem az ember különbözik mindattól, ami állati vagy természeti, és csak akkor tartozik látszólag ehhez a síkhoz, ha elveszíti saját természetét.

222. oldal

Mint különböző barátaim és a velem kapcsolatot tartó politikai személyiségek szemében, július 25-e az én szememben is leleplezte mindazt a következetlenséget és silányságot, ami – különösen az emberi szubsztanciát illetően – a fasizmus kulisszái mögött megbújt. És miközben az olasz nép nagy része – amely korábban a Palazzo Venezia előtt őrjöngő „óceáni” tömeggyűlések résztvevője volt – arra készült, hogy könnyedén átálljon a másik oldalra, néhány jobb elem számára – mivel sajnos a háború kimenetele immár nem lehetett kétséges – az volt a kérdés, hogy a jövőben és egy más világban hogyan és milyen új formában lehetne az igazi jobboldal néhány érvényes elemét megmenteni.

195. oldal

Még mindig ugyanebben a periódusban a Longanesi kiadó megbízásából németből többek között lefordítottam Oswald Spengler híres, hatalmas munkáját, a Der Untergang des Abendlandest [A Nyugat alkonya]. Ez alkalmat adott arra, hogy az olasz kiadás bevezetésében felvázoljam e mű – amelytől a maga idejében az egész világ visszhangzott – jelentős vonásait és korlátait. Spengler azok közé a szerzők közé tartozik, akik visszautasították az előző korszak „haladó” és „történeti” agyrémeit, és akik számot vetettek ama korszak hanyatló jellegével, amelyben élünk. Nem volt azonban olyan megfelelő vonatkoztatási pontjuk, amelyet a tradicionális jellegű princípiumokban találhatunk meg. Ennek az lett a következménye, hogy ők is az utóbbi idők torz eszméire építettek. Ebben a bevezetésben Spengler egyik legnagyobb érdemeként emeltem ki, hogy a horizontok figyelemre méltó tágításával és gazdagításával hozzájárult a lineáris és evolutív történelemszemlélet meghaladásához. Szemléletének negatívuma viszont az, hogy a pluralizmust – és ezzel a történelmi relativizmust – tanította. Számára nem létezik az egyes számban álló „civilizáció”, hanem csak sok különálló civilizáció, amelyek között semmiféle folyamatosság sincs. Ezek mindegyike zárt egység; mindegyiküknek – mint a biológiai organizmusoknak – megvan a maguk születése, ifjúsága, érettsége és elkerülhetetlen hanyatlása, és e ciklusnak mindegyikük számára ugyanazok a fázisai és ugyanaz a sémája. Egy ilyen koncepció nagyon leegyszerűsítő, és a különböző civilizációknak csak a legkülsőbb és legepizódikusabb oldalára lehet érvényes. A Spengler-féle morfológiában nagyon kevés szó esik a civilizációk filozófiájáról, vagy metafizikájáról. Legfeljebb egy olyan pszichológiájuk jelenik meg, amely nagyon kétes és másodlagos anyagon alapul. Akárhogy is van, szerintem az a lényeges, hogy a civilizációk pluralizmusán túl felfedezzük azt a kettősséget, amely a tradicionális civilizációk (vagy civilizációs fázisok) és a „modern” típusú civilizációk (vagy civilizációs fázisok) ellentétében jelenik meg. Ez a kettősség – amelyet részletesen a Lázadásban fejtettem ki – részben annak a közismert ellentétnek felel meg, amely Spenglernél a Kultur és a Zivilisation között feszül. Nála az első kifejezés egy minőségi, organikus, tagolt és élő jellegű civilizáció formáit vagy fázisait jelenti; a második kifejezés viszont egy racionalista, városi-polgári, gépies, alaktalan, lélektelen jellegű civilizáció formáit vagy fázisait. Spenglernek meglehetősen jól sikerült leírnia a Zivilisation – amely (számára) minden ciklus végső hanyatlásának a fázisa – fiziognómiáját. Azonban a Kulturról csak nagyon tökéletlen és nem kielégítő elképzelései voltak. Ennek oka abban keresendő, hogy – mint már említettem – hiányoztak a megfelelő doktrinális vonatkoztatási pontjai, és a Kulturt – vagyis azt, amit mi tradicionális civilizációnak neveznénk – a Zivilisation szempontjai szerint értékelte.

218-219. oldal