Sehol ​sem teljesen jelen 8 csillagozás

Ha szeretném előre tudni valakiről, akit minden különösebb ajánlás nélkül mutatnak be nekem, hogyan gondolkodik, úgy oldom meg, hogy a beszélgetés valamelyik fiókjából egyszer csak előhúzom Dalít. Ha azt mondják (összefoglalok egy véleményt, melynek kifejtése akár tíz percig is eltarthat): „Káprázatos csirkefogó”, érzem, hogy tudunk kapcsolódni, és van rá esély, hogy minden jól alakuljon. Ha viszont a válasz elakad ott, hogy: „A festészetétől eltekintve egy erkölcsi nulla”, gyorsan becsukom a fiókot és a lehető leghamarabb elbúcsúzom, mert a napnál világosabb, hogy egy jóravaló úriembert kéne elviselnem, és kevés dolog kíván ennél nagyobb erőfeszítést tőlem az életben.

158. oldal, Salvador Dalí, vádolt dalia sara (L'Harmattan, 2015)

Odajön, és azt mondja:
– Maga Marco Polo.
– Én aztán nem- felelem.
– De bizony az – mondja ő.
– De hát honnan veszi?
– Abból a csomagból ott a kezében – mondja.
– Nem értem, mi az összefüggés – mondom én.
– De én igen – feleli.
– Na halljuk – biztatom, mire ő:
– Marco Polo hozta be a makarónit.
– De ebben nem makaróni van, hanem kristálycukor – mondom én.
– Maga megőrült? – mondja erre.
– Talán inkább maga – mondom én.
– Nem uram, maga a bolond, ha még azt sem tudja, hogy maga Marco Polo – mondja.

276. oldal

Mi az ördög lehet az oka, hogy életünk és irodalmunk között egyfajta „szégyenfal” húzódik? Az egyszeri író mihelyt hozzáfog egy novella vagy egy regény megírásához, rögtön felteszi a keménygallért és ruhatárának legelegánsabb darabjait ölti magára. Hány olyat ismertem, aki ha úgy írt volna, ahogyan gondolkozott arról, amit a kávéházi asztaloknál, koncert vagy bokszmeccs utáni beszélgetések alkalmával kitalált és mondott, biztosan számot tarthatott volna csodálatunkra; ennek elmaradását azonban továbbra is az írószövetségek által kiadott brosúrákban leírt és könnyek közt elsírt okoknak tulajdonította: a közönség sznobizmusának, mert jobban szereti a külföldieket, ahelyett, hogy saját háza táján nézne körül, meg a kiadók romlott csalárdságának, és jobb, ha nem is folytatom, mert a kisfiú menten sírva fakad.

108. oldal, Még egyszer a komolyságról és más halottvirrasztások (L'Harmattan, 2015)

A bolond és a piantado között az a különbség, hogy a bolond azt hiszi magáról, hogy normális, míg a piantado, mindenféle alaposabb megfontolás nélkül úgy érzi, hogy az épelméjűek világa túlságosan hasonlít egy szimmetrikus faiskolára vagy egy svájci órára; a kettő csakis az egy után és a három előtt állhat, amiből következően – anélkül, hogy vitát nyitna róla, hiszen a piantadóra sosem volt jellemző a józan meggondolás, a lelkiismeretesség vagy a pártatlan bíráskodás –, az ilyen ember az út ellenkező oldalán, és többnyire a menetiránnyal szemben halad, amikor pedig a piros lámpa láttán a többi autós lefékez, ő a gázra tapos, és az Isten óvjon mindenkit.

274. oldal

[…] az az igazság, hogy az én novelláimban semmiféle irodalmi érdem, semmiféle erőfeszítés nincs. Ha néhány darab megmenekül a feledéstől, az csak azért van, mert fel tudtam fogni és nagyobb veszteség nélkül tovább tudtam adni egy mély psziché titkait, a többi pedig csak tapasztalat dolga, hogy ne hamisítsa meg az ember a rejtélyt, hogy eredeti reszketésével és archetipikus dadogásával együtt a lehető leghívebb formájában őrizze meg a forrást.

83. oldal, A novelláról (L'Harmattan, 2015)

[az irodalmi műfajokról]
Széles e világ: az embert körülvevő és létét kiterjesztő dolgokra való rácsodálkozásban igen hamar megszületik ez a minősítés. Széles és változatos, egy végeérhetetlen vadászat színtere. Emiatt van szükség munkamegosztásra, és ez a munkamegosztás teremti meg a műfajokat:
az egyik a fellegekben jár, a másik mindenről listát készít, van, amelyik szigonnyal belső konfliktusokra vadászik, és van, amelyik a kategóriák hálóját szövögeti, az egyik túllép a látszatokon, a másik eljátszik velük; egyszeriben ott terem a költészet vagy a komédia, a regény vagy az értekezés.
Először (mindig így volt, csak meg kell nézni a filozófia vagy a tudomány fejlődését) a külvilág felé fordulnak. Nevet kell adni a dolgoknak (mert a megnevezés egyenlő a foglyul ejtéssel).
Már minden ott van: a csillag, amely arra vár, hogy elnevezzük Szíriusznak, meg a többi, melyek szinte felkínálkoznak, hogy a drágakőcsiszolók konstellációkat hozzanak létre belőlük. A tenger arra vár, hogy valaki bíborszínűnek nevezze, a folyónk pedig arra, hogy megtudja, oroszlánszíne van. Minden arra vár, hogy az ember megismerje.
Minden megismerhető. Még az a nap is, amikor felmerül a kétely ennek az ismeretnek az érvényességét illetően…

43. oldal

Létezik egyfajta gentlemen's agreement a körülmények és a körülményekbe vetett ember között: te nem zökkentesz ki engem a megszokásaimból, én pedig nem piszkállak a kis botommal. Csakhogy a gyermekember nem úriember, hanem koronópió, és nem igazán érti a helyzet kielégítő távlati megoldását nyújtó menekülési útvonalak e rendszerét, vagy az történik, ami a rosszul kivitelezett kollázsokkal, úgy érzi, az adott helyzethez képest ő egy másik szinten helyezkedik el, olyan hangya, amelyik egyik palotába se férne bele, olyan négyes, amelybe csak három vagy öt egység illeszthető. Velem ez egészen kézzelfogható formában szokott előfordulni; megesik, hogy nagyobb vagyok a lónál, melyet meglovagolok, máskor meg beleesek az egyik cipőmbe, és borzasztóan megütöm magam, arról nem is beszélve, hogy mennyi erőfeszítésembe kerül kimászni belőle a cipőfűzőkre kötött csomók grádicsain, hogy amikor már elértem a cipőm szélét, akkor érjen a szörnyű felismerés, hogy valaki betette a cipőt az egyik ruhásszekrénybe, és a helyzetem annál is rosszabb, mint Edmont Dantesé volt If várában, mert a lakásom ruhásszekrényében még egy abbé sincs a közelben.

7. oldal

A fantasztikum sohasem tűnt számomra rendkívülinek, még gyerekkoromban sem, mindig valamiféle hívásnak éreztem, vagy inkább a valóság olyan rétegéből származó üzenetnek, amelyről a Homo sapiens nem szívesen vesz tudomást, vagy a primitív, animista hiedelmek, babonák, rémálmok padlására száműzi. Hívást mondtam, mert velem ez mindig így történt; vanak pillanatok az életemben (nem kivételesek, előfordul a metrón utazás közben, egy kávéházban vagy amikor újságot olvasok), mikor úgy érzem, egy másodpercre megszűnök az lenni, aki egyébként vagyok, és valahogy átjárhatóvá válok. Hirtelen megnyílik bennem vagy rajtam kívül valami, és egy felfoghatatlan közlekedőedény-rendszer révén a valóság olyan lyukacsossá válik, akár a szivacs; és egy – sajnos csak rövid és tűnő – pillanatig mindaz, ami körülöttem van, már nem az ami, és én sem az vagyok, aki vagyok, vagy akinek hiszem magam, és azon a terepen, ahova a szavak csak késve jutnak el és tökéletlenül próbálják kifejezni a kifejezhetetlent, minden lehetségessé válik, minden átadja magát.

222. oldal, A latin-amerikai narratíva helyzete napjainkban (L'Harmattan, 2015)

Mindig úgy gondoltam, hogy a fantasztikum nem durva, közvetlen módon, kiélezett formában tör a felszínre, inkább valahogy résszerűen, két pillanat vagy a ráció jellegzetes kétpólusú mechanizmusának két tevékenysége közötti résben tűnik fel, hogy felvillantsa egy harmadik határ vagy – bizonyos keleti szövegekben oly jellegzetes – szem lehetőségét. Vannak, akik elégedetten élik le az életüket egy kétpólusú dimenzióban, és úgy gondolják, a fantasztikum csak az irodalom terméke; sőt olyan írók is vannak, akik kizárólag fantasztikus témákkal foglalkoznak, mégsem hisznek benne. Ami engem illet, minden, amit ezen a téren alkottam, valamiféle nosztalgikus érzéssel jött létre, azzal a nosztalgiával, amit az iránt éreztem, aminek az ajtaját soha nem tudtam egészen kinyitni, pedig sokszor láttam tárva-nyitva néhány múló másodpercig. Ilyen értelemben az irodalom olyan funkciót töltött be és tölt be ma is, amiért igazán hálásak lehetünk: az a szerepe, hogy egy pillanatra kiragadjon minket megszokott skatulyáinkból, és felmutassa, még ha csak valami máson keresztül is, hogy a dolgok nem ott végződnek, ahol a szellemi megszokás feltételezi.

225. oldal, A latin-amerikai narratíva helyzete napjainkban (L'Harmattan, 2015)