Az ​összefüggő parkok 96% 23 csillagozás

Amint világossá vált számomra, hogy a kötet elbeszélései döntően már a Nagyításból ismerősek nekem, tudatosan komótosra fogtam az olvasást. A mesterműveket ki kell élvezni. Cortazár a huszadik századi próza, azon belül is főként az elbeszélések legnagyobb mestere. Számomra legalábbis. Egyik pillanatban hűvös realista, aprólékos lélekboncoló. A másikban már átmenetet keres valóság és képzelet között, s az illékonyság filozófiáját is szinte atomi pontossággal vési kőtáblára, vagy éppen az olvasó tudatába. Szubjektív vagyok, elfogult meg főként, s talán csak emiatt érzem sokkal közvetlenebbnek, mint hasonlóan remek pályatársait. Persze lehet, hogy tévedek, s objektív mércével is annak minősül. Etalon.

Egy novelláskötetet sohasem egyszerű értékelni. Különösen akkor nem, ha egy adott író életművének reprezentatív válogatásáról van szó. Ilyenkor egy kicsit mindig inkább az írót értékeljünk, úgy en bloc, mintsem az egyes írásokat. Úgyhogy most én is megdobom egy csillaggal az átlagot, mivel úgy döntöttem, Cortázar számomra egy kiváló író. Nem csupán azért, mert egy kezem is elég lenne megszámlálni, hogy hány novella volt a kötetben, mely egyáltalán nem tetszett, vagy nem érintett meg, hanem azért is, mert igazából szinte mindegyik tetszett, sőt, az írások többsége a különösen tetszett közelében mozgott. S azért is, mert e novellák igen sokrétűek voltak; nem csupán témáik, hanem stílusuk, írói megoldásaik tekintetében is. Volt itt két hasonló, de egymástól kétezer évnyi távolságra levő történetet egymásba ágyazva elmesélő novella, a nézőpontokat akár mondaton belül is megváltoztató történetmesélés, vagy abszurd, néha kissé horrorisztikus történet, máskor szívet melengető alkotás, de egy mindegyikben közös volt: Cortázar jól elkapja a novellák hangulatát. Szinte mindegyik magával ragad, még ha a témája nem is áll éppen annyira közel hozzám.

Persze a jók között is vannak legjobbak, így nekem is lettek kedvenceim e kötetben. A legjobban az A játék vége c. novella tetszett, de kiemelhetném az Ebéd után, A déli autópálya, Egy zsebben talált kézirat c. írásokat, vagy akár Az elfoglalt ház, Autóbuszon, A mennyország kapuja, A rejtett ajtó, Az összefüggő parkok, Titkos fegyverek, Mama levelei, Cora kisasszony, A sziget délben, Nyár, Liliana sír c. történeteket is. Nagyon örülök, hogy Julio Cortázar a kezembe akadt, nem csalódtam benne. Mert nem teljesen véletlen, hogy éppen őt (is) választottam egy dél-amerikai kihíváshoz: a Huszadik századi latin-amerikai novellák c. kötetben megejtett találkozásaink során eldöntöttem már, hogy tőle biztosan fogok még olvasni.

Mi a valóság?

Az a valóság, amit az öt (?) érzékszervünkkel (szemünkkel, fülünkkel, orrunkkal, nyelvünkkel, bőrünkkel) fogunk fel a minket körülvevő, permanensen változó világból? Vagy inkább az a valóság, amit gondolunk, vagy amit gondolni fogunk; amit érzünk, vagy amit érezni fogunk; amit teszünk, vagy amit tenni fogunk; amit már tudunk, vagy amit majd tudni fogunk; ami már megtörtént, vagy ami ezután fog megtörténni; amire emlékszünk, vagy amire emlékezni fogunk – mindezek vajon definiálják a valóságot? Apropó, ha már itt tartunk, az emlékek, maga az emlékezés képessége, sőt bármiféle képesség, attribútum, ismeret, eszme, tan, hit valóságos? Te meg én valóságosak vagyunk? Az idő egy létező dolog? Esetleg mindezek egyfajta absztrakt, integratív szintézise volna az igazi, megkérdőjelezhetetlen, primer valóság?

Az argentin Julio Cortázar ezekre rendkívül komplex filozófiai kérdésekre is keresi a választ ezekben az olykor egészen abszurd, szürreális, mágikus-realista novellákban, elbeszélésekben, ám adekvát megfejtéssel ő sem szolgál, amivel viszont igen, és amivel toronymagasan kiemelkedik valamennyi író közül, akikkel eddig dolgom volt, az nem más, mint a perspektíva, amit használ, az a bizonyos lencse, amin keresztül szemléli, vizsgálja a „valóságot”; azt a valóságot, amely szüntelenül keveredik, összemosódik rejtélyes szimbólumokkal, álmokkal, más világokkal, párhuzamos dimenziókkal, képtelen, bizarr szituációkba kényszerítve ezzel szereplőit; az olvasóra pedig, mint valami láthatatlan, fullasztó lepel, telepszik rá az a nyugtalanító, nyomasztóan baljós, feszült atmoszféra, amely olyannyira sajátja ezeknek a történeteknek; elég csak a címadó novellára gondolni, amely annak dacára, hogy nincs kétoldalnyi hosszúságú, akkora hatással volt rám, hogy nem hazudok, ha azt állítom, hogy a mai napig velem van: sokszor eszembe jut, olyankor el-eltöprengek rajta egy kicsit; de szinte bármelyiket kiemelhetném a kötetből, mesterművek egytől egyig.

Mindenki számára erősen ajánlom ezt, valamint a Nagyítás, Bestiárium, Játékok, Rítusok, Átjárók c. elbeszélésválogatásokat; nem túlzok, amikor azt mondom, hogy felejthetetlen, életre szóló élményben lehet részetek.

Elolvastam ennek a Cortazar kiadásnak azon novelláit(összesen sajna csak vagy 4-5 darabot), amellyel több, mint az Európa kiadó korábbi Nagyítás c. kötete. Nem csalódtam Cortazárban, s ezekben az írásokban sem. Legjobban a Mint egy fekete kismacska nyaka című tetszett – egy játékosnak induló történet a metrón utazó fiú és leány ismerkedéséről. Ahogy a metrón, a kapaszkodón találkozó – szinte önálló életre kelő ujjaik segítségével –, amely kapcsolat rövid úton fordul abszurd tragédiába…Olvassatok Cortazart, megéri!

Ez lényegében a „Nagyítás” c. 1977-es Európa-zsebkönyv romániai utánközlése, kiegészítve egy-két máshonnan átemelt fordítással. Nekem ez volt meg, imádtam. Fantasztikummal telítette érdektelen diákéveimet. Ezek a novellák úgy egyformák, hogy mindegyik más. Valahol valami meghibásodik a valóság gépezetében, és jeges borzalom fénye árad a megnyíló réseken. De mindig változik a nézőpont, és vele együtt az írói eszköztár. Cortázar tobzódik az elbeszélés formabontási lehetőségeiben: nincs olyan nevetséges szemantikai kiindulópont, amiből elő ne tudna vezetni egy ütős lételméleti horrort. Azaz játékosság ide vagy oda, ez nem holmi posztmodern vizenyő. Itt minden egyes szó egy irányba lökdös: ahhoz a ponthoz, ahonnan nézve fókuszba rándul minden: a svábbogár a szájban, az őrült gyilkos a konyhában és az olvasó a szövegben.

A szerző első, szélesebb válogatása magyar nyelven. Sok klasszikus nagy írással, kiváló fordításokban. Érdekes, hogy a részletes életműkiadás nem tudta lényegesen árnyalni a képet. Azaz: itt minden megvan, ami miatt szeretni lehet.

Novellák sora, amit először egymás után olvastam, később össze-vissza, mivel alig tudtam kivárni a következő történetet. Olyan absztrakt világokba kalauzol el az író, ami a szokványos mindennapokból indul, de aztán kifordul a sarkából. Először bosszankodik az ember, hogy miért nem ragadhatunk meg a realitásnál, később, amikor még mindig racionális ésszel olvastam, hitetlenkedtem, hogy ilyen nem létezik. Akkor ragadnak magával a történetek, amikor mindent elengedsz amit eddig tudtál, gondoltál, éreztél és megnyitod magad a lehetetlennek. Akkor viszont nem lehet letenni.

Fenomenálisak.

Régi rajongója vagyok Cortázarnak. Nemcsak azért szeretem, mert jó novellista (iszonyú sok jó novellista van), hanem mert ő a legtermészetesebb híd elit és popkultúra között. Ezek a novellák besorolhatatlanok. Mindenkit elragadnak, akármiféle olvasói tapasztalat felől érkezik.

Egyik életreszóló, nagy olvasmányélményem. Különösen a furcsa detektívtörténet, a címadó novella.