Hihetetlenül lenyűgöző könyv. Árad belőle a figyelem, az emberség. Aki vesztett már el valakit, akit szeretett, az tudja, hogy mennyire lelassulnak az események, és ugyanakkor mennyire döbbenetes, hogy az élet pedig továbbrobog mellettünk. Megrázó rajz az önmarcangolásról, a vágyról, hogy a gyász csak egy rossz álom legyen, és arról hogy hogyan harcol az ember önmagával, hogy ő is „haljon meg” vagy hagyja magát továbbvonszolódni, vegetáljon, majd egy újabb hullám elragadja és akkor jön a mohó élni vágyás. Az élet hullámzik vannak jó és rossz dolgok, és ha szerencsénk van, akkor a nagy hullámok magasak, és a mély hullámok sekélyek.
Tetszett a könyv hangulata, a barátok a rokonok, akik szinte védőhálót fontak a család köré, hogy megvédjék mindentől… akár a jó dologtól is.
Erre a könyvre a legjobb szó, ami bennem folyamatosan visszhangzott ez a vívódás… a hullám, ahogy magához húz és ahogy ellök.. maradjak? menjek? Aztán a hullámok lassan elringatnak, elcsitulnak… maradok.
A könyv számomra a bizalomról is szól: másokba vetve, magunkba, az életbe?
A vége nem tetszett igazán, ezért a fél csillag levonás… Mert mindamellett azonban, aki már vesztett el valakit, az tudja, hogy a gyász a mély gyász nem csak hónapokra szippantja magába az embert, hanem évekre. Janienek valóban barátra/barátokra lett volna szüksége. Lehet, hogy ennyiben a gyász folyamatát még nem ismeri az írónő, a veszteség nem olyan könnyen kiheverhető. De hát ez csak egy könyv, még ha nagyon életszerű és lehet, hogy megtörténhet, de ez akkor is „csak” egy könyv.
Visszhangot kelt az ember lelkében, és hullámokat generál. Nekem kellett most ez, lenyugtatott, és elgondolkodtatott.