Láthatatlan ​híd 88% 172 csillagozás

Igen érdekes könyvet olvashattam. Az elejét kissé lassúnak éreztem, mintha az írónő nem találta volna azokat a bizonyos cselekményszálakat, hogy hogyan is alakítsa. A könyv második felétől kapott a történet lendületet, de néhol itt is érzékelten vak foltokat. Mindezt leszámítva egy elég komoly olvasmányt kaptunk, aminek a mögöttes mondanivalóján érdemes elgondolkodni.

A regény közepe táján voltak még itt-ott fenntartásaim, hosszúnak és túl részletekbe menőnek éreztem. A könyv fele az első két évről szólt, és hiába volt olvasmányos, fordulatos, néha azt hittem, sose jutok a végére… (Nehezítették az olvasást a nagyon sűrű, apró betűs oldalak is.)
Aztán lassan felgyorsultak az események és a vége felé már sokkal kevesebb volt az aprólékosság. Mintha ott, amire szép és jó volt visszaemlékezni, nagyon sokat időztek volna az eseményeket elmesélők, ott pedig, amit legszívesebben elfelejtenének, de nem tudnak, és nem is szabad, próbálnának tárgyszerűbben, visszafogottan mesélni. Ezeken a történéseken azonban a tárgyszerűség sem „segít”, nem lehet őket olyan szenvtelenül elmesélni, hogy az ember ne könnyezve és szívfájdalommal olvassa. És azt hiszem, a legteljesebb átéléssel olvasva se tudjuk még közel sem elképzelni, milyen volt ott, akkor és úgy élni.

Hosszú és lassú könyv, de megbabonázott.
Túl sokra sikeredett András és Klára megismerkedése és a párizsi évek története, de amint utazni kellett a fiataloknak minden felgyorsult.
Kétszer olvastam olyan sokáig, hogy a karom már zsibbadt és a szemem is lecsukódott. Ekkor rálestem az órára: hajnali 1 körül járt az idő, de nem volt kedvem befejezni, érdekelt. A 610 és a 640 oldal között így néztem ki: ültem, szám kicsit nyitva, kezem a szám előtt, szemem hatalmas, kerek és lassan potyogni kezdtek belőle a könnyek. Álmodtam is a történettel,más könyvvel kapcsolatban ilyenre nem is emlékszem.
Végig azon gondolkodtam, hogy ennek az amerikai hölgynek miért pont a magyar zsidók világháborús szörnyűségeiről jutott eszébe írni. Reménykedtem, hogy valahol leírja, ezért nagy érdeklődéssel olvastam el a köszönetnyilvánítás is. Kiderült! A nagyszülei történetét mesélte el.
Persze hogy olvastam már máskor is a II. világháborúban történt iszonyatos dolgokról, mégis mindig megráz, elképeszt és undorral fog el bizonyos személyek iránt.
Nagyon tetszik a könyv elejébe írt bejegyzés: „A regény egyes szereplői, helyszínei és eseményei a képzelet szüleményei, még ha az ábrázolt kor visszavonhatatlanul valóságos is”
Jaj és ami még fontos (nekem)! Amikor kb. a könyv felénél tartok már sejtem, hogy mi lesz a következő „áldozatom”. Most nem tudtam. Amikor pedig befejezem, tuti biztos vagyok benne. Most NEM!!! Ültem, nézegettem a borítón a lebombázott Lánc hidat és örültem, hogy nem akkor éltem, hogy a családom felmenőit nem ott érte a vég és reménykedem, hogy a gyerekeimnek nem kell majd átélni ezekből semmit.

     Régóta halogatott olvasás volt ez. Elriasztott mindig kissé a mérete. De most elolvastam, és azt gondolom, kár volt tartani tőle. Nem mondom, hogy minden sora tökéletes, néhol azért indokolatlanul túlírt, de összességében egy olyan sokrétű történetet kaptam, aminek megbocsátható minden hibája.
     A balettoktató Klára és az építészhallgató András döcögős kapcsolatával indul a történet, melyből jókora szeletet kapunk. De olyan ingoványos talajon járnak, hogy nehéz nem attól tartani, mikor lesz vége a kapcsolatuknak. De aztán velük együtt én is rájöttem, hogy erősebb ez a kötődés, mint bárki hiszi. Viszont a politikai események zajlanak körülöttük, és hamarosan utol éri őket is a háború minden kegyetlenségével: a zsidók megkülönböztetése, antiszemita támadások ellenük, a munkaszolgálatok mindennapi küzdelmei a túlélés érdekében, bombázasok, éhezés, menekülés. A sok negatívum mellett azonban láthatjuk az igazi testvéri szeretet, féltést, összetartozást, az önzetlen baráti segítséget, összetartást.
     Többször összeszorult a szívem olvasás közben, azonban a legrosszabb a parancsnok viselkedése volt, mikor András rendkívüli eltávot kért spoiler.

Riadozok a holokausztos könyvekből, a romantikus (de nem csöpögős) regényeket és a történelmi keretbe ágyazott családregényeket szeretem – ez a könyv nagyon tetszett. Teljesen belevesztem a család(ok) életébe, szinte együtt lélegeztem a szereplőkkel. András volt a kedvencem, ő áll a regény középpontjában, az ő sorsán keresztül ismerjük meg a családjáét. Lehetetlen nem szeretni Klárát, András szerelmét, akivel mély és igaz érzelmek fűzik össze és Tibort, akinek emberi nagysága és testvéri hűsége hihetetlen és példaértékű.
Ahogy elborul kettejük (s még annyi ember) feje fölött az ég, ahogy a történelem beleszól az életükbe és tönkreteszi azt, az iszonyú. Nem tervezhetnek többé, vagy ha igen, hát kiszámíthatatlan, mit „álmodik” Hitler és a nagyhatalmak, ami mindent romba dönt. Mennyi borzalom! Mennyi irtózatos emberhalál! Eddig is tudtam, hogy a munkaszolgálat iszonytató volt, de így belelátni – csoda, hogy az életben maradottak talpra tudtak újra állni és normális életet élni…
Teljesen hitelesnek éreztem a regényt, nem volt szentimentális vagy hatásvadász – egy-két apró fordításbeli hiba azért feltűnt – pl. amikor Klára testének „zegzugos tájairól” álmodozik András, az még rendben van, de egyszer a kisfia, Tamás testének is a zegzugos tájaira gondol, ami már furcsa- volt budapesti nagy B-vel (nem intézménynév részeként) – de ezek apróságok, amikről az írónő igazán nem tehet.
Ja, még valami: a legvége kissé meglepett, nem igazán illeszkedik a regény egészéhez szerintem. Vagy legalábbis én nem így fejeztem volna be.
De összességében mégis igazán és nagyon 5 pontra értékelem:)

Egyetlen egy probléma van ezzel a könyvvel, sajnos túl van írva. A második rész feleslegesen hosszú. Persze beszélni kell a munkatáborokról, a zsidó üldözésről, de szerintem itt csak a felszín lett egy picit megkapargatva és nagyon el van nyújta. A történet első része viszont fantasztikus. A külföldre költözés minden nehézsége, a háború előszele, egy (kettő) mindent elsöprő szerelem, és ami nekem a legjobban tetszett benne az elszakíthatatlan, megsemmisithetetlen testvéri szeretet.

Megint beleestem a hatalmas várakozás még hatalmasabb csapdájába.
Lassúnak, döcögősnek éreztem majdnem a teljes egészében. Az elején ugyan még elviselhető volt, ahogy zajlott az utazás, a költözés, bár túl részletesnek éreztem. Mint amikor egy kamasz próbálkozik a tollforgatással, és minden apró-cseprő dolgot leír, hátha jó lesz valamire, aztán a végén elfelejti kihúzni.
A táboros rész valóban borzalmas volt, de sajnos nem találtam benne semmi újdonságot a magam számára.
A vége? Hát, az tényleg fájdalmas, sírogatós, de inkább csak pityergetős.
Nem mondom, hogy rossz könyv, csak úgy érzem az író elveszett a részletekben, mindent le akart írni, de ez esetben (is) a kevesebb több lett volna.
Tudom, hogy az utóbbi években ez a divat, de ez akkor is borzasztóan hosszú lett.

Csodálatos élmény volt ez a könyv nekem, féltem, hogy csalódnom kell. Repített, mint egy varázsszőnyeg, mert az írónő csodás. Úgy pergeti a lapokat, mondatokat, olyan természetesen tár elénk mindent, ahogy a folyók folynak. Biztos vagyok benne, hogy sokáig nem felejtem el a Lévi családot, és másokat sem. Féltem a történettől, kicsit joggal, sok helyen szorult el a szívem, és sok helyen sirattam. Mindenkinek meleg szívvel ajánlom ezt a 650 oldalas remekműt.

Nagyon szerettem olvasni…
Sehogy sem értettem, hogy egy amerikai írónő, hogy képes ilyen valósághűen ábrázolni, leírni a háborús Európát, Magyarországot. Hitelesen közvetíteni a munkatáborokról, zsidó üldözésről, holokausztról! A könyv legvégén aztán kiderült.
Elsírtam magam…

Egyszerűen imádtam! Letehetetlen könyv. Végig izgultam a könyvet, hogy melyik fiúval mi fog történni, olykor a szívem szakadt meg. De a könyv a borzalmakat leszámítva lenyűgözött.