Felfelé ​folyik, hátrafelé lejt 91 csillagozás

Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Tony Webster mindig is óvatosan élt, ám egy ügyvédi levél váratlanul felkavarja az elvált, magányos férfi nyugdíjas hétköznapjait. Kiderül, hogy az öröksége nem más, mint Adrian Finn, a mindig is különcnek tartott fiatalkori barát naplója. Negyven évvel ezelőtti szerelmek, barátságok, kamaszkori lázadások emlékei törnek a felszínre. Az idős férfi elhatározza, hogy felkutatja a rejtélyek kulcsfiguráját, első szerelmét, Veronicát. Személyes találkozásuk új megvilágításba helyezi a múltat és a saját felelősségét abban a tragikus halálesetben, amelyre már évtizedek óta nem gondolt.
„Azt gondoltam – igen, valahol a lényem mélyén gondolkodtam –, hogy vissza tudok térni a kezdetekhez, és meg tudom változtatni a dolgokat. Hogy a vér folyását visszafordíthatom.”

Eredeti megjelenés éve: 2011

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Partvonal Szépirodalom

>!
Partvonal, 2013
120 oldal · ISBN: 9786155283123
>!
Partvonal, 2013
176 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155283086 · Fordította: Karáth Tamás

Enciklopédia 4


Kedvencelte 8

Várólistára tette 94

Kívánságlistára tette 60

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
giggs85 P
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Bár szeretem az angol irodalmat, de eddig valahogy Julian Barnes mindig kimaradt. Korábban valamiért volt vele szemben egy olyan prekoncepcióm, hogy vicces lektűröket ír, semmi egyéb (nem tudom honnan szedtem ezt a baromságot, talán az Ulpiusos kiadások tálalása miatt). Ezt a könyvét is csak a Booker-díja miatt olvastam el, és milyen jól tettem. Az év legjobbjai közé került azonnal.
Ez a (magyarul) különös című alkotás a fiatalság, a fiatalkori élmények, majd az egy csapásra (valójában persze évtizedek alatt történő) megöregedés – és persze az emlékezés és a kényszerű felejtés regénye. Közben bölcs, szerethető, elgondolkodtató (de még mennyire!), és a végére érve azonnal vissza kell lapozni, mert annyi kérdés kerül elő és annyi kérdés tisztázódik egyszerre, hogy azonnal felülírják az addigi élményeinket. Meglepő, hogy ez ennyire működik, pedig Barnes végig figyelmeztetett, hogy a visszaemlékezések mennyire trükkösek és becsapósak tudnak lenni. Egy biztosan újraolvasós darabbal bővült a gyűjteményem.

>!
dontpanic P
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Szubjektív időérzékelés, az emlékezet játékai, saját élettörténetek konstruálása…
Izgalmas témák, nem is témák ezek, hanem ezek összessége maga az élet.

Amikor egy pár hónapos fiatalkori szerelem (nem is túl izgalmas vagy eget rengető) több oldalt foglal el az ember életének narratívájában, mint egy több évtizedes házasság. Hát persze, mert a több évtizedes házasságban nem maradnak kérdések, csak unalmas hétköznapok és megoldandó problémák, bezzeg a fiatalkori szerelmet lehet idealizálni, és elképzelni, hogy jobb volt, mint amilyenre emlékszünk.

Megbánások, felelősségvállalás a rossz döntésekért, és a rádöbbenés, hogy sosem ismerjük a teljes képet.

Igazából csak az utolsó oldalakon jutott eszembe, hogy történt velem is hasonló, mint a főszereplővel. Egyszer én is írtam indulatból, bosszúból egy levelet valakinek, aki előtte fontos volt nekem, de hatalmasat csalódtam benne. Nem szeretném visszaolvasni, bár azt hiszem, elég jól emlékszem, mi volt benne. Életemben talán egyszer akartam úgy igazán bántani.
Én szerencsés vagyok. Pár hónappal később véletlenül találkoztam az illetővel, és talán ő is, én is nyertünk feloldozást. Talán.
Szerencsés az, aki egy hosszú életből egy meggondolatlanul elküldött levél megírását bánja csak. Meg egyébként is, talán az ember mindig felértékeli egy kicsit a saját szerepét – az a levél annak az igazán fontos, aki megírta.
Szóval ennyi. Gondoljátok meg, mit írtok, kinek és hogyan.
Jól élni nehéz, jól emlékezni nehéz.
Talán, ha nem is élünk jól, emlékezni majd lehet jól erre az életre. Ez is egy cél.

18 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth I
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Úgy fog tűnni, mintha direkt akarnék ellentmondani @dontpanic-nek, de egészen megdöbbentő volt körülbelül a regény századik oldala táján rájönni, hogy ennél barnestalanabb Barnes-könyvet még egyszer sem olvastam! No nem mintha olyan mélyen gázolnék az író univerzumában, de tényleg most esett meg először, hogy egy kötete feltűnően könnyedre, rövidre, és főleg kissé egysíkúra sikerült. Humortalan, túlságosan is egyenes, mellőzi a történet különböző pontjain nyitott zárójeleket, ha szigorú vagyok, akkor az elrugaszkodott fantázia is nagyon hiányzik belőle – mindeközben viszont ízig-vérig kortárs regény, modern stílusú és hangvételű, úgy is mondhatnám, divatos darab. Emiatt talán komfortosabb élmény, mint mondjuk a Flaubert papagája, befogadhatóbb, mint az Anglia, Anglia, és könnyebben értelmezhető, mint A napba nézve. De jó ez így nekünk?

Nos, a kötet végi katartikus megfejtés után azt kell mondanom, igen. De ez az igen ténylegesen az utolsó egy-két oldalnak szól – nem vicc, néhány sor gyökeresen meg tudta változtatni a hozzáállásomat a könyvhöz, egyúttal teljesen új megvilágításba helyezte a megelőző 160 oldalt. Mert ami az első kétharmadban zajlik, az majdhogynem öncélúság: emlékezés az iskolai évek cinikus lázongására, a törpe-értelmiségi s*ggfej-attitűd felelevenítése, az idő által bedarált nagy érzések és örök barátságok története, nem beszélve az első szerelmek és kalandok sokkjáról – illetve a később, érett fejjel történő visszatekintés mindent megmásító erejéről. Arról, hogy mindez csupán a történelemmel vívott reménytelen küzdelmünk része – a vágy, hogy nyomot hagyjunk – a beteges késztetés, hogy kiderítsük: mi szerepel annak az embernek a naplójában, akire oly sokáig felnéztünk – megoldja-e ez a napló saját fiatalkori traumánkat?
Az utolsó harmadban aztán szintet lépünk a konfliktusban: előkerül egy levél, az elbeszélő körül fordul a világ, és rájövünk, mi is az a dolog, ami felfelé folyik és hátrafelé lejt – mi az emberi tudat legrelatívabb létezési dimenziója. Innentől a felelősség regénye ez, a kimondott és leírt szavaknak tulajdonított jelentőség esettanulmánya. Ekkor már nagyon „helyben vagyunk”, révbe viszont valóban csak az utolsó sorok környékén érünk, és ott tud igazán katarzist generálni a történet, amikor talán már nem is várnánk földrengést.
Nagyjából az utolsó harmadnál megszületett egyébként a felismerés is, miért ilyen könnyed-rövid-egysíkú ez a könyv: mert a terjedelemnek, a szöveg felosztásának és dinamikájának komoly funkciója van. Ugyancsak @dontpanic-re visszamutogatva: „Amikor egy pár hónapos fiatalkori szerelem (nem is túl izgalmas vagy eget rengető) több oldalt foglal el az ember életének narratívájában, mint egy több évtizedes házasság.” – na, ezért megéri barnestalan Barnes-regényt írni! Az élet, az idő múlásának és a visszanézésnek a drámája ugyanis sokkal hatékonyabban kifejezhető a gondolatok rövidre zárásával és szortírozásával, mint az olvasó hasába beszélt lyukkal. És persze végül az is kisül, hogy a szöveg mégiscsak barnesos – formájában talán nem, de stílusában mindenképpen. Csak el kellett folynia egy kis időnek, hogy ez világossá váljon.

Zárszóként még annyit kötnék ide – provokatív felhang nélkül! –, hogy az elbeszélő küzdelme múltjával, múltjának feltárásával, a Veronica és Adrien árnyékából történő kilépés vágyával eszembe juttatta az Utas és Holdvilágot, aminek a gerince tulajdonképpen egy ehhez nagyon hasonlatos konfliktus. És bár Szerb regényét nem tudtam befogadni, Barnes érzésem szerint megadta az általa felvetett kérdésekre azt a választ, ami már megfelelt a saját szájízemnek is, ezért pedig külön hálás vagyok neki.

>!
Partvonal, 2013
176 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155283086 · Fordította: Karáth Tamás
2 hozzászólás
>!
Csabi P
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Kissé zavarban vagyok. Itt az a könyv, ami nagyon szépen van megírva, nagyon okos könyv, rengeteg életbölcsességet vonultat fel, és teljesen érthető a mondanivalója, mivel az író azt akarja, hogy értsük, nem valami posztmodern „szöveg” ez, hanem egy jól végiggondolt – hát nem eseménysor, mert nem a történéseken van a lényeg, legalább is az öreg Tony esetében – lelki út. Haladunk egy jól megérdemelt katarzis felé, no persze volt már két kisebb a regényben, az egyik Adrian halála, a másik a napló felbukkanása, de érezzük, hogy itt a végén valami nagy durranásnak kell jönnie. Jön is, Tonynak, de a piszok nem árulja el, hogy mire is ébredt rá. Legalább is semmi egyértelműt nem kapunk, csak egy újabb információt, amit bele kellene illesztenünk az eddigi tudásunkba, hogy összeálljon a múltnak képe. Már ha van ilyen. De Barnes szerint nincs, talán ezért is babrál ki velünk. Többféle magyarázat is lehet, de ki látott már olyan krimit, ahol a végén többen is lehetnek a gyilkosok és nem tudjuk meg melyikük az? No, de ez nem krimi. Hanem valami életféle. Jó lesz ezen elgondolkodni, emberek.

11 hozzászólás
>!
Bélabá P
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Olvastam egy könyvet Julian Barnestól, Tony Websterről. Olvastam egy könyvet a múlt boncolgatásáról két idősíkban, ez történt régen és ez van a jelenben. Olvastam egy könyvet, amiben a kapcsolatokat matematikai képletté formálták. Olvastam egy könyvet, ami Man Booker-díjat nyert vélhetően a hangulatos volta, az egyszerű írói stílus, és a remek történet miatt. Olvastam egy könyvet ami nagyon tetszett. Nem kérdezem azt, hogy ajánlanám-e másoknak, mert az bizonytalanságot jelentene. Így hát kijelentem: ajánlom mindenkinek! Egy nagyszerű regény, kiváló történet és stílus. Minden egyben a remek szórakozáshoz, 5 csillag (4,8 pont).

>!
ppeva P
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Furcsa volt, és nagyon elszomorított. Az elején azt hittem, nem lesz több közünk egymáshoz, mint pusztán egy olvasónak egy könyvhöz. A végére észrevettem, hogy bizonyos belső számadásokra kényszerített. Nem örültem persze neki, ki örülne, ha negyven-negyvenöt évvel ezelőtti hülyeségeivel és meggondolatlanságaival kellene szembesülnie, de így volt ez jó.
Nem menekülhetsz. Vagyis ha elmenekülsz, akkor te húzod a legrövidebbet… Ha meg maradsz, tiéd a bűntudat, a fájdalom, a lelkiismeretfurdalás. Meg a soha meg nem fejthető mi-lett-volna-ha érzés. Amire csak az a válaszom, ami régen is volt (mikor szememre hánytak évekkel korábbi dolgokat, hogy ha azt akkor másként, máskor, mással stb., akkor most bezzeg!): nincs kontrollcsoport. Nincs párhuzamos élet, ahol mást is kipróbálhatnánk.

>!
olvasóbarát P
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Man Booker – díjas szerző. Szeretem szikár, dísztelen mondatokat, tényeket felsorakoztató stílusát, ez már az első általam olvasott regénye esetében is tetszett. Persze más szerzőknél meg szeretem a díszeket, a szokatlan szókapcsolatokat is. A kötet a férfibarátság, az első szerelem, a hétköznapi gyávaság és egy fiatalkori tragédia kérdéskörét járja körül némi filozófiai alátámasztással, és sajátos iróniával. „Korai életünk tanúi fogynak” és ekkor átgondoljuk, visszaidézzük a fiatalkori tetteinket, és azok következményeivel is kénytelenek leszünk szembenézni. Egyetlen „ostorozó, féltékeny, rosszindulatú” levél komoly lelkifurdalást okozhat az évek múltával, és egy szokatlan hagyaték is meglepetéseket szerezhet. A szerző képes végig fenntartani az olvasó érdeklődését, a Második részben meglepő fordulatokkal találjuk szemben magunkat. Kíváncsian vártam a napló titkait, de kiderült hogy nélküle is éppen elég titok lehet egy történetben, éppen ezt is bravúrosnak találtam.
Könnyű belehelyezkedni az eseményekbe és találni magunknak kapcsolódási pontokat, ahol elrontottunk valamit, félreértettünk bizonyos szándékokat és bekövetkezett valami javíthatatlan, megoldhatatlan.

>!
SteelCurtain
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Mesteri írás az érzékelés és az emlékezet megbízhatatlanságáról. Megtanulhattuk már, hogy a múlt sohasem végleges, folyton változik, attól függően ki és mikor idézi azt meg. Miért is lepődnénk meg ezen, hiszen a jelen történéseit is megszámlálhatatlanul sokféleképpen érzékelhetjük. Apró hangsúlyeltolódások drasztikusan módosíthatnak reakcióinkon. S mivel életünk minden pillanatában rengeteg lehetséges reakcióval válaszolhatunk a minket érő hatásokra, ezek hatványozott kombinációi végül olyan mérhetetlenül nagyszámú alternatív életet eredményeznek, hogy abba még a legedzettebb matematikusok is csak a tébollyal dacolva gondolhatnak bele. De vajon a végén meg lehet állapítani milyen életet is éltünk? Legfeljebb annyira, amennyire a vakító fehérség fölött hunyorgó sápadt téli nap sugaraiból tökéletesen felidézhető egy verőfényes nyári izzasztókemencében zötykölődő szénásszekér illatának és fülsértő kerékcsikorgásának összemosódó emléke. Vannak képeink, emlékeink, meg jó adag fantáziánk. Ki tudja mikor melyik halványítja el a többit? Bármily hosszúra nyúljon is, sokszor túl rövid egy emberélet, hogy megállapíthassuk, hogy az adott szakaszon nem tértünk e el az optimális egyenestől. Látszólag párhuzamosokról néha csak sokkal hosszabb távon bizonyosodik be, hogy távolodnak egymástól.
Magam részéről maximálisan elégedett vagyok Barnes regényével. Az elhallgatásokkal is. A múltnak ezekkel a fehér foltjaival válik tökéletessé.

>!
Sapadtribizli P
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Furcsa kis könyv ez az emlékezésről, az emlékezetről és annak torzulásairól. Beszippantott – főleg az első része. Kicsit olyan, mint A tenger, hullámzik, néha nyugodt, néha szembefröcsköl, néha pedig kilopja talpad alóla a talajt és felfelé kezd folyni… Emlékezet és az általunk képzelt múlt, saját történelmünk, amely beleépül mások történelmébe. Alapjában véve tetszett.

>!
tgorsy
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Nem annyira lapos (bölcsességekkel teli) mint Coelho, de törekszik rá.
Az egoista önmarcangolása, de nem azért mert így érez, hanem azt mondták neki, hogy így kell. Az érzéketlen önzés magamutogatása.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
legrin P

Szinte belém hasít a felismerés, hogy mi a lényegi különbség ifjúság és öregkor között: amikor fiatalok vagyunk, többféle jövőt képzelünk el magunknak; amikor megöregszünk, többféle múltat képzelünk el másoknak.

97. oldal

>!
giggs85 P

Ne gondolj rám fájdalommal, jó emlékeidben őrizz meg! Mondd el az embereknek, hogy kedveltél, szerettél, és hogy nem voltam rossz fiú. Még ha nem is igaz.

>!
robinson P

Ezzel szemben legtöbben – azt gyanítom – épp fordítva működünk: ösztönösen döntünk, aztán egy egész gondolati gépezetet lendítünk be, hogy igazoljuk magunkat. A végeredményt pedig józan észnek nevezzük.

66. oldal

>!
giggs85 P

Csoszogunk előre, hagyjuk, hogy az élet megtörténjen velünk, és lassanként megtöltjük emlékeink éléskamráját.

>!
dokijano

Van ebben talán valami általánosabb érvényű dolog: minél többet tanulsz, annál kevésbé félsz. És a tanuláson nem az iskolai tudást értem, hanem az élet tapasztalati megismerését.

100. oldal, Második rész (Partvonal, 2013)

>!
robinson P

Egyszer egy angol azt mondta, hogy a házasság egy hosszú, unalmas étkezés, ahol legelőször a pudingot tálalják.

68. oldal

>!
Fuszuly

Milyen gyakran mondjuk el magunknak a saját élettörténetünket? Milyen gyakran igazítunk, szépítünk és vágyunk benne részleteket? Minél tovább élünk, annál kevesebben maradnak körülöttünk, hogy kétségbe vonják az elbeszélésünket, és emlékeztessenek arra, hogy a mi életünk nem a mi életünk, hanem csak egy történet, amelyet az életünkről mondtunk el. Másoknak, de főleg magunknak.

113. oldal (Partvonal, 2013)

>!
dontpanic P

Hogyan tudták a régiek elviselni, hogy egy levélre annyit kelljen várni? Három hetet várni a postásra azzal lehetett egyenértékű, mint három napig várni egy e-mailt. Meddig nyúlhat három nap?

142. oldal

>!
dontpanic P

Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak vannak sérülései, ilyenek vagy olyanok. Hogy is ne lennének? Máskülönben mindenki tökéletes volna körülöttünk: szüleink, testvéreink, szomszédaink. Egyetlen kérdésen múlik majdnem minden: hogyan válaszolunk a lelki sérülésünkre? Bevalljuk-e vagy elnyomjuk? Hogyan határozza ez meg másokkal való kapcsolatainkat? Néhányan bevallják a sérüléseiket, és megpróbálják oldani; mások azzal töltik az életüket, hogy más sérülteknek segítenek; és vannak olyanok is, akiknek egyetlen célja az, hogy minden további egyéni sérülésnek elejét vegyék – bármi áron.

56-57. oldal

7 hozzászólás
>!
dontpanic P

És ha azokról az erős érzelmekről beszélünk, melyek már soha nem térnek vissza, úgy gondolom, hogy nemcsak a felidézett örömök, hanem a megidézett bánatok iránt is lehet nosztalgiát érezni.

98. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene
Ian McEwan: Szombat
Alan Hollinghurst: A szépség vonala
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos
Kazuo Ishiguro: A főkomornyik szabadsága
William Golding: Beavatás
Ian McEwan: Amszterdam
John Berger: G.