Felfelé ​folyik, hátrafelé lejt 131 csillagozás

Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Tony Webster mindig is óvatosan élt, ám egy ügyvédi levél váratlanul felkavarja az elvált, magányos férfi nyugdíjas hétköznapjait. Kiderül, hogy az öröksége nem más, mint Adrian Finn, a mindig is különcnek tartott fiatalkori barát naplója. Negyven évvel ezelőtti szerelmek, barátságok, kamaszkori lázadások emlékei törnek a felszínre. Az idős férfi elhatározza, hogy felkutatja a rejtélyek kulcsfiguráját, első szerelmét, Veronicát. Személyes találkozásuk új megvilágításba helyezi a múltat és a saját felelősségét abban a tragikus halálesetben, amelyre már évtizedek óta nem gondolt.
„Azt gondoltam – igen, valahol a lényem mélyén gondolkodtam –, hogy vissza tudok térni a kezdetekhez, és meg tudom változtatni a dolgokat. Hogy a vér folyását visszafordíthatom.”

Eredeti megjelenés éve: 2011

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Partvonal Szépirodalom Partvonal

>!
Partvonal, Budapest, 2013
174 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155283086
>!
Partvonal, Budapest, 2013
120 oldal · ISBN: 9786155283123
>!
Partvonal, Budapest, 2013
176 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155283086 · Fordította: Karáth Tamás

Enciklopédia 4


Kedvencelte 9

Most olvassa 1

Várólistára tette 113

Kívánságlistára tette 66

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

giggs85>!
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Bár szeretem az angol irodalmat, de eddig valahogy Julian Barnes mindig kimaradt. Korábban valamiért volt vele szemben egy olyan prekoncepcióm, hogy vicces lektűröket ír, semmi egyéb (nem tudom honnan szedtem ezt a baromságot, talán az Ulpiusos kiadások tálalása miatt). Ezt a könyvét is csak a Booker-díja miatt olvastam el, és milyen jól tettem. Az év legjobbjai közé került azonnal.
Ez a (magyarul) különös című alkotás a fiatalság, a fiatalkori élmények, majd az egy csapásra (valójában persze évtizedek alatt történő) megöregedés – és persze az emlékezés és a kényszerű felejtés regénye. Közben bölcs, szerethető, elgondolkodtató (de még mennyire!), és a végére érve azonnal vissza kell lapozni, mert annyi kérdés kerül elő és annyi kérdés tisztázódik egyszerre, hogy azonnal felülírják az addigi élményeinket. Meglepő, hogy ez ennyire működik, pedig Barnes végig figyelmeztetett, hogy a visszaemlékezések mennyire trükkösek és becsapósak tudnak lenni. Egy biztosan újraolvasós darabbal bővült a gyűjteményem.

dontpanic>!
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Szubjektív időérzékelés, az emlékezet játékai, saját élettörténetek konstruálása…
Izgalmas témák, nem is témák ezek, hanem ezek összessége maga az élet.

Amikor egy pár hónapos fiatalkori szerelem (nem is túl izgalmas vagy eget rengető) több oldalt foglal el az ember életének narratívájában, mint egy több évtizedes házasság. Hát persze, mert a több évtizedes házasságban nem maradnak kérdések, csak unalmas hétköznapok és megoldandó problémák, bezzeg a fiatalkori szerelmet lehet idealizálni, és elképzelni, hogy jobb volt, mint amilyenre emlékszünk.

Megbánások, felelősségvállalás a rossz döntésekért, és a rádöbbenés, hogy sosem ismerjük a teljes képet.

Igazából csak az utolsó oldalakon jutott eszembe, hogy történt velem is hasonló, mint a főszereplővel. Egyszer én is írtam indulatból, bosszúból egy levelet valakinek, aki előtte fontos volt nekem, de hatalmasat csalódtam benne. Nem szeretném visszaolvasni, bár azt hiszem, elég jól emlékszem, mi volt benne. Életemben talán egyszer akartam úgy igazán bántani.
Én szerencsés vagyok. Pár hónappal később véletlenül találkoztam az illetővel, és talán ő is, én is nyertünk feloldozást. Talán.
Szerencsés az, aki egy hosszú életből egy meggondolatlanul elküldött levél megírását bánja csak. Meg egyébként is, talán az ember mindig felértékeli egy kicsit a saját szerepét – az a levél annak az igazán fontos, aki megírta.
Szóval ennyi. Gondoljátok meg, mit írtok, kinek és hogyan.
Jól élni nehéz, jól emlékezni nehéz.
Talán, ha nem is élünk jól, emlékezni majd lehet jól erre az életre. Ez is egy cél.

18 hozzászólás
Csabi >!
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Kissé zavarban vagyok. Itt az a könyv, ami nagyon szépen van megírva, nagyon okos könyv, rengeteg életbölcsességet vonultat fel, és teljesen érthető a mondanivalója, mivel az író azt akarja, hogy értsük, nem valami posztmodern „szöveg” ez, hanem egy jól végiggondolt – hát nem eseménysor, mert nem a történéseken van a lényeg, legalább is az öreg Tony esetében – lelki út. Haladunk egy jól megérdemelt katarzis felé, no persze volt már két kisebb a regényben, az egyik Adrian halála, a másik a napló felbukkanása, de érezzük, hogy itt a végén valami nagy durranásnak kell jönnie. Jön is, Tonynak, de a piszok nem árulja el, hogy mire is ébredt rá. Legalább is semmi egyértelműt nem kapunk, csak egy újabb információt, amit bele kellene illesztenünk az eddigi tudásunkba, hogy összeálljon a múltnak képe. Már ha van ilyen. De Barnes szerint nincs, talán ezért is babrál ki velünk. Többféle magyarázat is lehet, de ki látott már olyan krimit, ahol a végén többen is lehetnek a gyilkosok és nem tudjuk meg melyikük az? No, de ez nem krimi. Hanem valami életféle. Jó lesz ezen elgondolkodni, emberek.

11 hozzászólás
Bélabá>!
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Olvastam egy könyvet Julian Barnestól, Tony Websterről. Olvastam egy könyvet a múlt boncolgatásáról két idősíkban, ez történt régen és ez van a jelenben. Olvastam egy könyvet, amiben a kapcsolatokat matematikai képletté formálták. Olvastam egy könyvet, ami Man Booker-díjat nyert vélhetően a hangulatos volta, az egyszerű írói stílus, és a remek történet miatt. Olvastam egy könyvet ami nagyon tetszett. Nem kérdezem azt, hogy ajánlanám-e másoknak, mert az bizonytalanságot jelentene. Így hát kijelentem: ajánlom mindenkinek! Egy nagyszerű regény, kiváló történet és stílus. Minden egyben a remek szórakozáshoz, 5 csillag (4,8 pont).

olvasóbarát>!
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Man Booker – díjas szerző. Szeretem szikár, dísztelen mondatokat, tényeket felsorakoztató stílusát, ez már az első általam olvasott regénye esetében is tetszett. Persze más szerzőknél meg szeretem a díszeket, a szokatlan szókapcsolatokat is. A kötet a férfibarátság, az első szerelem, a hétköznapi gyávaság és egy fiatalkori tragédia kérdéskörét járja körül némi filozófiai alátámasztással, és sajátos iróniával. „Korai életünk tanúi fogynak” és ekkor átgondoljuk, visszaidézzük a fiatalkori tetteinket, és azok következményeivel is kénytelenek leszünk szembenézni. Egyetlen „ostorozó, féltékeny, rosszindulatú” levél komoly lelkifurdalást okozhat az évek múltával, és egy szokatlan hagyaték is meglepetéseket szerezhet. A szerző képes végig fenntartani az olvasó érdeklődését, a Második részben meglepő fordulatokkal találjuk szemben magunkat. Kíváncsian vártam a napló titkait, de kiderült hogy nélküle is éppen elég titok lehet egy történetben, éppen ezt is bravúrosnak találtam.
Könnyű belehelyezkedni az eseményekbe és találni magunknak kapcsolódási pontokat, ahol elrontottunk valamit, félreértettünk bizonyos szándékokat és bekövetkezett valami javíthatatlan, megoldhatatlan.

ppeva P>!
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Furcsa volt, és nagyon elszomorított. Az elején azt hittem, nem lesz több közünk egymáshoz, mint pusztán egy olvasónak egy könyvhöz. A végére észrevettem, hogy bizonyos belső számadásokra kényszerített. Nem örültem persze neki, ki örülne, ha negyven-negyvenöt évvel ezelőtti hülyeségeivel és meggondolatlanságaival kellene szembesülnie, de így volt ez jó.
Nem menekülhetsz. Vagyis ha elmenekülsz, akkor te húzod a legrövidebbet… Ha meg maradsz, tiéd a bűntudat, a fájdalom, a lelkiismeretfurdalás. Meg a soha meg nem fejthető mi-lett-volna-ha érzés. Amire csak az a válaszom, ami régen is volt (mikor szememre hánytak évekkel korábbi dolgokat, hogy ha azt akkor másként, máskor, mással stb., akkor most bezzeg!): nincs kontrollcsoport. Nincs párhuzamos élet, ahol mást is kipróbálhatnánk.

Morpheus>!
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Véletlenül újra kivettem a könyvet, és elolvastam. Egy korábbi időpontban már belekezdtem, de nem bírtam a végére jutni. Most már elismerem, hogy vannak benne egzisztenciális mélységek, de amúgy elég érdektelen, lapos a történet, és bár teljesen a valódi hátteret nem sikerült megfejtenem a vége előtt, de nagyjából igen, így sem érzelmileg, sem intellektuálisan nem érintett meg túl mélyen.

1 hozzászólás
Sapadtribizli>!
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Furcsa kis könyv ez az emlékezésről, az emlékezetről és annak torzulásairól. Beszippantott – főleg az első része. Kicsit olyan, mint A tenger, hullámzik, néha nyugodt, néha szembefröcsköl, néha pedig kilopja talpad alóla a talajt és felfelé kezd folyni… Emlékezet és az általunk képzelt múlt, saját történelmünk, amely beleépül mások történelmébe. Alapjában véve tetszett.

kratas P>!
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Nem egy egyszerű könyv… és nem volt egyszerű a kapcsolatunk sem.
Nagyon élveztem azokat a bekezdéseket, amikor az élet nagy kérdéseiről volt szó úgy általában.
És úgy általában nem nagyon tetszettek azok a részek, amikor másokkal való viszonyáról volt szó, vagy a konkrét visszaemlékezésekről. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne az elbeszélő, olyan súlytalan volt nekem, időnként pedig úgy éreztem, hogy túl van bonyolítva, a szöveg is és a gondolkodás is.

Lancaster>!
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Ez egy félrevezető könyv volt. A kötet eleje nekem azt sugallta, hogy a főszereplő és a kamaszkori barátai lesznek a történet fő fókuszában, iskolásévek, talán belekacsintás a felnőttkorba, de legfőképpen a három fiúnál bonyolultabb Adrian és az őt körülvevő légkör kerül kibontásra.

Ez részben így is történt, de nagyrészt nem. Barnes szükségét érezte, hogy a főszereplője és az első klasszikus értelemben vett barátnő kapcsolatát elemezgesse évek, évtizedek tükrében, egy megdöbbentő fordulat köré csavarva ezt a bántó, értelmetlen, érthetetlen viszonyt.

Még ennyi idősen sem tudok mit kezdeni egy olyan könyvvel, ahol az egyetlen valamirevaló szereplő csak villanásokban tűnik fel, és a hozzá képest szimplább halandók ügyeivel kell pepecselni a maradék 90%-ban. Majd egyszer talán adok Barnesnak egy második esélyt.

9 hozzászólás

Népszerű idézetek

legrin P>!

Szinte belém hasít a felismerés, hogy mi a lényegi különbség ifjúság és öregkor között: amikor fiatalok vagyunk, többféle jövőt képzelünk el magunknak; amikor megöregszünk, többféle múltat képzelünk el másoknak.

97. oldal

giggs85>!

Ne gondolj rám fájdalommal, jó emlékeidben őrizz meg! Mondd el az embereknek, hogy kedveltél, szerettél, és hogy nem voltam rossz fiú. Még ha nem is igaz.

robinson P>!

Ezzel szemben legtöbben – azt gyanítom – épp fordítva működünk: ösztönösen döntünk, aztán egy egész gondolati gépezetet lendítünk be, hogy igazoljuk magunkat. A végeredményt pedig józan észnek nevezzük.

66. oldal

giggs85>!

Csoszogunk előre, hagyjuk, hogy az élet megtörténjen velünk, és lassanként megtöltjük emlékeink éléskamráját.

robinson P>!

Egyszer egy angol azt mondta, hogy a házasság egy hosszú, unalmas étkezés, ahol legelőször a pudingot tálalják.

68. oldal

dokijano>!

Van ebben talán valami általánosabb érvényű dolog: minél többet tanulsz, annál kevésbé félsz. És a tanuláson nem az iskolai tudást értem, hanem az élet tapasztalati megismerését.

100. oldal, Második rész (Partvonal, 2013)

Fuszuly>!

Milyen gyakran mondjuk el magunknak a saját élettörténetünket? Milyen gyakran igazítunk, szépítünk és vágyunk benne részleteket? Minél tovább élünk, annál kevesebben maradnak körülöttünk, hogy kétségbe vonják az elbeszélésünket, és emlékeztessenek arra, hogy a mi életünk nem a mi életünk, hanem csak egy történet, amelyet az életünkről mondtunk el. Másoknak, de főleg magunknak.

113. oldal (Partvonal, 2013)

giggs85>!

Mit is mondott az öreg Joe Hunt, amikor tudálékosan közöltem, hogy a történelem a győztesek hazugsága? „Csak amennyiben nem felejtjük el, hogy az a vesztesek önáltatása is”. Mennyire bírunk erre emlékezni, amikor a saját életünkre nézünk vissza?

Kapcsolódó szócikkek: történelem
dontpanic>!

Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak vannak sérülései, ilyenek vagy olyanok. Hogy is ne lennének? Máskülönben mindenki tökéletes volna körülöttünk: szüleink, testvéreink, szomszédaink. Egyetlen kérdésen múlik majdnem minden: hogyan válaszolunk a lelki sérülésünkre? Bevalljuk-e vagy elnyomjuk? Hogyan határozza ez meg másokkal való kapcsolatainkat? Néhányan bevallják a sérüléseiket, és megpróbálják oldani; mások azzal töltik az életüket, hogy más sérülteknek segítenek; és vannak olyanok is, akiknek egyetlen célja az, hogy minden további egyéni sérülésnek elejét vegyék – bármi áron.

56-57. oldal

7 hozzászólás
dontpanic>!

Hogyan tudták a régiek elviselni, hogy egy levélre annyit kelljen várni? Három hetet várni a postásra azzal lehetett egyenértékű, mint három napig várni egy e-mailt. Meddig nyúlhat három nap?

142. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Ian McEwan: Vágy és vezeklés
Ian McEwan: Szombat
Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről
A. S. Byatt: Mindenem
Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos
Murakami Haruki: Kafka a tengerparton
Yann Martel: Pi élete
Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
David Mitchell: Felhőatlasz