– Egy vitás kérdést kell elrendeznünk.
– Ha azzal rendeznétek el, hogy ki mászik gyorsabban fára, akkor az Billie – vágta rá George gondolkodás nélkül. – Ha azzal, hogy ki lő nagyobb pontossággal, az Andrew.
– Egyikkel sem – mondta Billie picit morcosan. – Pall Mall-lal fogunk dönteni.
– Az ég irgalmazzon mindannyiunknak – dünnyögte George, majd felállt, és elindult az ajtó felé. Már játszott Pall Mallt az öccsével és Billie-vel, durva, vérszomjas sport volt ez fából készült golyókkal, nehéz ütőkkel, és a súlyos fejsérülés állandó kockázatával. Ez határozottan nem illik Lady Bridgerton kifinomult házi mulatságához.
– Andrew csalással vádolt – mondta Billie.
– Mikor? – kérdezte George őszinte zavarodottsággal. Amennyire ő tudta, az egész délelőttöt kitöltötte a hölgyek íjászversenye. (Billie
nyert, nem mintha ez a Rokesby és a Bridgerton család bármelyik tagját is meglepte volna.)
– Még tavaly áprilisban – felelte Billie.
– És csak most vitatkoztok össze rajta?
– Ez elvi kérdés – mondta Andrew.
George Billie-re pillantott.
– Csaltál?
– Természetesen nem! Nem kell csalnom ahhoz, hogy legyőzzem Andrew-t. Edward esetében talán – villant meg a lány szeme –, de Andrew-val semmiképp.
– Ezt nem érdemeltem meg, Billie – korholta Andrew.
– De igaz – vágott vissza a lány.
– Én távozom – mondta George. Egyikük sem figyelt oda rá, de úgy tűnt, az udvariasság megkívánja, hogy bejelentse a távozását. Különben is, nem volt benne biztos, hogy jelen pillanatban jó ötlet Billie-vel egy helyiségben tartózkodnia. A pulzusa már kezdett lassú, engesztelhetetlen tempóban nőni, és tudta jól, hogy nem akar a lány közelében lenni, amikor kicsúcsosodik.
Ez az út pusztuláshoz vezet, üvöltötte az agya. Csodával határos módon a lába semmilyen ellenállást nem tanúsított, és sikerült is eljutnia az ajtóig, de ekkor Billie így szólt: – Ó, ne menj el! Épp most kezd érdekes lenni.
Valahogy apró, de fáradt mosolyt erőltetett az arcára, mielőtt megfordult volna.
– Ha te ott vagy, akkor minden épp kezd érdekes lenni.
– Úgy véled? – kérdezte Billie vidáman.
Andrew őszinte hitetlenkedéssel nézett a lányra: – Ezt nem bóknak szánta, Billie.
Billie George-ra nézett.
– Fogalmam sincs, minek szántam – ismerte el George.
Billie csak kuncogott, majd Andrew felé kapta a fejét.
– Kihívom!
George-nak több esze is lehetett volna – ó, bizony, tudta ő ezt már akkor is, amikor önkéntelenül megfordult, és döbbenten Billie-re bámult.
– Kihívsz? – ismételte Andrew.
– Ütőkkel, hajnalban – közölte Billie színpadias mozdulattal kísérve. Aztán vállat vont. – Vagy ma délután. Ha lehet, inkább nem kelnék korán, nem baj?
Andrew fél szemöldökét megemelte.
– Egy félkarú embert hívsz ki Pall Mallt játszani?
– Téged hívlak ki.
A férfi előrehajolt, kék szeme csak úgy csillogott.
– Akkor is meg foglak verni, ugye tudod?
– George! – kiáltott Billie.
A pokolba is! Majdnem sikerült meglógnia.
– Igen? – dörmögte, és visszadugta a fejét.
– Szükségünk van rád.
– Dehogy van. Egy dadusra van szükségetek. Te még járni is alig tudsz.
– Tökéletesen tudok járni – mondta Billie pár lépést előrebicegve. – Látod? Már nem is érzem.
George Andrew-ra nézett, nem mintha azt várta volna, hogy az észhez térés legkisebb jelét is mutatná.
– Nekem törött a karom – jelentette ki Andrew, amit George szerint magyarázatnak szánt. Vagy kifogásnak.
– Idióták vagytok. Mindketten.
– Idióták, akiknek kell még játékos – közölte Billie. – Két emberrel nem megy.
