Idézetek 66

Tudnia kell, hogy helytelen. Hogy nem szabad.
Ő az övé. Összetartoznak. És ezt a leendő feleség is tudja. A
fenébe is, hiszen ő is pontosan tudja!
Mennyi ideig tart egy esküvő? Öt percig? Tízig? Húszig? Eddig
még sosem figyelte meg, soha nem nézte meg az óráját az elején
meg a végén, hogy kiszámítsa az időtartamot.
Sosem gondolta volna, hogy egyszer még szüksége lesz erre az
információra. Sosem gondolta volna, hogy egyszer majd ilyen
sokat számít. Mennyi ideje fut? Két perce? Tíz perce?

Lassított; csak annyira, hogy orra esés nélkül futhasson fel a
lépcsőn; aztán erővel megrántotta a nehéz ajtót; kinyílt, résnyire,
majd jobban, és még jobban. Alig hallotta, ahogy a kilincs nagy
erővel, hangosan a falnak csapódott. Talán meg kellett volna
állnia, hogy szusszanjon egyet. Talán halkan kellett volna
bemennie, hagynia kellett volna magának egy
pillanatnyi időt, míg felméri a helyzetet, míg kideríti, meddig jutott
a szertartás.

Már látta a templomot. A távolban szürke tornya a kék ég felé
tört. Valaki virágokat aggatott a kupola ablakaiba. Nem tudta
volna megmondani, milyen virágok; sárgák és fehérek, de több a
sárga. Dús fürtökben omlottak alá a kosarakból. Ünnepi volt a
látvány, sőt vidám, de ez az egész nagyon helytelen volt. Ez
egyáltalán nem vidám nap. Nem olyan esemény, amit ünnepelni
kéne.És meg
fogja
akadályozni.

– Ne! – lihegte Gregory, de túlságosan pihegett, alig hallotta
saját szavát. – Ne! – ismételte, ezúttal hangosabban, a padsorok szélébe
kapaszkodva rohant előre. – Ne tedd!
A menyasszony egy szót sem szólt, de Gregory látta. Látta,
hogy ajka tátva marad a döbbenettől. Látta, hogy a menyasszonyi
csokor kiesik a kezéből, és tudta, szent isten, tudta, hogy a még
kisasszony alig kap levegőt.Olyan gyönyörű volt! Arany haján csillogott a napfény; úgy ragyogott, hogy attól Gregory erőt kapott. Felegyenesedett, még mindig erősen zihált, de már támaszkodás nélkül tudott haladni,
elengedte a padsorok szélét.
– Ne tedd! – ismételte magát, és folytatta útját feléje, egy olyan
férfi diszkrét kellemével, aki pontosan tudja, mit akar. Aki tudja,
minek kéne történnie.
A menyasszony még mindig nem szólalt meg. Senki sem szólt.
Ez furcsa volt. London háromszáz leghírhedtebb fontoskodója,
okvetetlenkedője, fogadatlan prókátora gyűlt egyetlen térbe, és
senki nem szólt egy árva szót se. Senki nem volt képes másfele
nézni, csak rá, ahogy a padsorok között haladt előre.
– Szeretlek – mondta ott, mindenki előtt. Kit érdekel, hogy
hányan hallják?! Nem fogja ezt titkolni. Nem hagyja, hogy
feleségül menjen valakihez úgy, hogy ne tudja az egész világ, mit
érez iránta, hogy övé a szíve!
– Szeretlek – ismételte meg, és szeme sarkából látta anyját és
nővérét; egyenes háttal ültek a padban, szájuk tátva maradt a
döbbenettől

Gregory az első alkalommal nagyon nyomorultul érezte magát. A második sokkal rosszabb volt. Az első emléke nem sokat segített idegei megnyugtatásában. Ami azt illeti, éppen az ellenkező hatást fejtette ki. […] Ezért a harmadik alkalomnál Gregory már nem érezte olyan rosszul magát. Ekkor is az ajtó előtt ücsörgött, és ekkor is elakadt a lélegzete, amikor különösen fájdalmas nyögést hallott, de összességében elmondható, hogy már nem mardosta az idegesség. A negyedik alkalomra könyvvel készült. Az ötödikre csak egy újságot vett magához. (Úgy tűnt, egyre hamarabb születnek a gyerekek. Nagyon kényelmes megoldás.) A hatodik gyerek születése teljesen váratlanul érte. Elment meglátogatni egy barátját, és mire visszaért, Lucy ott ült, arcán vidám, egyáltalán nem fáradt mosollyal, karjában a gyermek. […] ezért gondosan ügyelt arra, hogy a hetediknél otthon legyen. Ott is volt, a szokásos helyén, az ajtó előtt, mely őrhelyet csak annyi időre hagyta el, amíg éjszakai nassolni valót keresett magának. A hetedik gyereknél Gregory arra gondolt, hogy abba kéne hagyniuk a család szaporítását.
[…]
De aztán hat hónappal a hetedik gyerek születése után Lucy félénken közölte, hogy újra gyermeket hord a szíve alatt.
– Ennyi éppen elég! – jelentette be Gregory.
[…]
-Szentséges ég! – kiáltott fel a bábaasszony. – Még egy! Ikrek!
„Ne…” – gondolta Gregory. Megszédült a ténytől. – A kilencedik.
Kilenc gyerek.
Kilenc.
Eggyel kevesebb, mint tíz.
Az már két számjegyű lenne. Ha még egyszer megteszi, két számjegyű lenne az apasága.
– Ó, szentek az égben! – súgta.
[…]
Lucy halványan mosolygott.
-Hát, anyád legalább biztosan örül.

A férfi mosolygott.
Lucy gyomra furcsán bizsergett.
Igyekezett viszonozni a mosolyt. Most már tényleg mennie kéne. Ezért hát természetesen nem mozdult.