Eltűnő ​sorsok nyomában 92% 26 csillagozás

„ Az orvos szótlanul ment mellette. A műtőbe vezető folyosót piros kukák szegélyezték. Mi lehet bennük? Vér? Kötszer? Kivágott tumorok? Nem lehet más, csak emberi szervek, szemétbe hajított rémálmok.”

Mindig kétségeim vannak, amikor ilyen-olyan díjakkal van elhalmozva egy könyv. Igaz itt nincsenek díjak, de 2019-ben a legjobb 10 könyv között volt a New York Times Book Review szerint.
Igazuk volt.
Ez egy erős könyv, és rettentően felismerhetőek vagyunk benne. Mi és az életünk is.
Régebben azt hittem, hogy az orosz (szovjet) emberek egy külön fajt alkotnak, mégpedig az elgondolásaik, a megoldásaik, hozzáállásuk miatt. Tényleg furcsák. Ebben a könyvben alaposan megtapasztalhatjuk, mert tényleg azok.
Megtudjuk, milyen az ottani belharc, az ottani élet úgy, hogy nem vagy eredetileg orosz, hanem őslakos. Megtudjuk mennyire rossz ott is a családokban. Ott is van sírás, elkeseredés, öröm, bánat, gyász, fájdalom.
A könyvben megtörténik valami, és utána a hónapok szerint mindannyiszor találkozunk a megtörtént eseményekkel. Olyasmi ez, mintha minden oldalról ráláthatnánk a témára, ám közelebb nem jutunk hozzá, csak nézhetjük és gondolkodhatunk rajta.
Reméltem, hogy a komor hangulatú könyv után legalább kapok egy kis eufóriát az írónőtől, de nagyon vigyázott a szívemre, nehogy infarktust kapjak a hatalmas örömtől. Nem kaptam.
Szóval szürke, komor, esős könyv ez, amikor odabent sincs szikrányi meleg sem, és még a színek is mind megfakultak a fény hiányában. Némelyik hónapban azt éreztem, hogy nem igazán kötődik a történetünkhöz, de volt mondanivalója, mégha nem is szoros.
Mindezek ellenére ajánlom, mert igazán jó könyv!

„Mert túlságosan fáj, hogy puszta ostobaságból összetörted a saját szívedet, … Szándékot akarsz a pusztítás mögé. Tanúja akarsz lenni. Végig akarod nézni, hogyan omlik össze kártyavárként az életed.”

Annyira sajnálom, hogy ez a könyv nem kap elég figyelmet. Julia Phillips csodálatosan ír, pár sor alatt képes élettel megtölteni a szereplőit, és ahogy összefűzi a sorsokat lazábban-szorosabban…! Nagyon várom, mit ír legközelebb.

Atyaég, ez a könyv, nagyszerű.
Egészen elaltatja az éberséget, hogy aztán jól odacsapjon, mindezt akár többször megteszi egymás után; van, hogy csak enyhén csiklandozva megcsíp, és van, hogy gyomorszájon talál az ütés. Lassan mesél, elejti a morzsákat, hirtelen meglódul itt-ott, összeköti a szálakat és a szereplőket egyre szűkülő körökben, de mégsem tudhatod, hogy mire számíts, hogy milyen formában érünk el a megrázó, idegileg túlfeszített végkifejletig.
Egyébként teljességgel hirtelen módon, egyik percről a másikra bomlik ki a végső szituáció, és ekkor tudjuk meg, hogy minden darab a helyére került.
A történetek cselekményéhez természetesen illeszkedő módon, szereplőinek önnön gyökereihez való tartozásán keresztül mesél hagyományokról, népi életmódról, szokásokról, filmszerű elményt varázsolva ezzel a különleges szerkezet és a hibátlan történetépítkezés mellett.
Meglepett ez a könyv, ajánlom.

A történet két kislány elrablásával indul, de a könyv nem egy bűnügyről szól, hanem arról a világról, ahonnan a kislányok eltűnnek. A színhely Kamcsatka-félsziget, elsősorban ez keltette fel az érdeklődésem.

A narratíva szokatlan. A fejezetek a lányok eltűnése utáni hónapok sorrendjét követik, és mindegyiknek saját szereplői és történetei vannak. Lényegében egy novellafűzért tart kezében az olvasó. Hétköznapi nők életének pillanatképeibe nyerhetünk betekintést, akiknek gondolatai, érzelmei, cselekedetei valamilyen módon rezonálnak a kislányok eltűnésére. Nincsenek nagy hatású jelenetek, de a rövid történetekben rendkívül erős érzelmek sűrűsödnek össze.

Számomra a legérdekesebb az embermesék kulturális vonatkozása volt. A városi élet délen, Petropavlovszk-Kamcsatszkij lakótelepein, és északon, a háborítatlan természetben, az őslakosok falvaiban. A két kultúra közti feszültségek átszövik a családi kapcsolatokat, a barátságokat, a szerelmeket. Közben egy kicsit bepillanthatunk a korják, az even őslakosok szokásaiba, rituáléiba (tavaszi ünnep, halak mozgását utánzó néptánc, prémruházat, rénszarvasvérleves) is.

Nekem tetszett ez a (női) könyv, pont az egyszerűsége miatt, és nagyon rokonszenves volt az a mély empátia, ahogy az első könyves írónő (aki Fullbright-öszöndíjasként két évet töltött el Kamcsatkán) a témához hozzányúlt. Ígéretes kezdet!

Julia Phillips nagyon-nagyon jól ír. Minden fejezet egy külön történet, de bizonyos szereplők, események mégis összekapcsolják őket. Kamcsatka történelme/az ott élők története pillanatképekben fel-felvillan, -számomra mindezidáig egy teljesen távoli, idegen világ. A szereplők azonban hozzánk hasonló „hús-vér” emberek: szerelmükben, gyászukban, örömeikben minden olyan emberi. A történetek egyike sem hatásvadász vagy „akciódús”, én mégis azt éreztem, hogy megragadnak és visznek magukkal az emberi szív mélyére, ahol vágyaink, emlékeink, érzéseink laknak. Jó szívvel ajánlom elolvasásra. Ui. Sajnos, rengeteg (!) az elütés a szövegben.

Nagyon jó könyv volt, 3 nap alatt elolvastam, ami 4 gyerek mellett nálam nagy szó.

A címet el se olvastam, de amikor már a 10. történetnél jártam ,kezdett gyanús lenni… Megnéztem a címet és arra gondoltam lehet, hogy ez a sok sors sehol nem fog összekapcsolódni? Aztán a végén ha kicsit is de össze szaladtak a szálak. Könnyen olvasható kis történetek.