Egy augusztusi délután Oroszország legtávolabbi félszigetének fővárosában nyoma veszik két lánytestvérnek. Minden jel arra utal, hogy elrabolták őket. Eltűnésük felbolygatja a várost, önkéntes kutatóosztagok indulnak a keresésükre, de a rendőrségi nyomozás nem vezet eredményre. Eközben egy távoli északi faluban régi sebeket tép fel a tragédia.
Julia Phillips debütáló regénye a szibériai Kamcsatkán játszódik működő vulkánok, végtelenbe nyúló tundrák, posztszovjet lakótelepek és rénszarvascsordák világában, és megindító emberi sorsokat ábrázol mély empátiával. A kislányok eltűnése mindenkire hatással van: a fiatal párra, akik sátor nélkül táboroznak a medvék lakta erdőben, a szilveszterkor újra egymásra találó barátnőkre, a vendégmunkásokra vágyakozó otthon ülő kismamára, a korjak rénszarvaspásztorok falujából származó egyetemista lányra. Az egy-egy fejezetre főszereplőkké váló hol orosz, hol a helyi etnikumból származó nőalakok lelkivilágán keresztül nemcsak az életükre és a… (tovább)
Eltűnő sorsok nyomában 26 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2019
Enciklopédia 1
Kedvencelte 1
Most olvassa 1
Várólistára tette 48
Kívánságlistára tette 23
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
„ Az orvos szótlanul ment mellette. A műtőbe vezető folyosót piros kukák szegélyezték. Mi lehet bennük? Vér? Kötszer? Kivágott tumorok? Nem lehet más, csak emberi szervek, szemétbe hajított rémálmok.”
Mindig kétségeim vannak, amikor ilyen-olyan díjakkal van elhalmozva egy könyv. Igaz itt nincsenek díjak, de 2019-ben a legjobb 10 könyv között volt a New York Times Book Review szerint.
Igazuk volt.
Ez egy erős könyv, és rettentően felismerhetőek vagyunk benne. Mi és az életünk is.
Régebben azt hittem, hogy az orosz (szovjet) emberek egy külön fajt alkotnak, mégpedig az elgondolásaik, a megoldásaik, hozzáállásuk miatt. Tényleg furcsák. Ebben a könyvben alaposan megtapasztalhatjuk, mert tényleg azok.
Megtudjuk, milyen az ottani belharc, az ottani élet úgy, hogy nem vagy eredetileg orosz, hanem őslakos. Megtudjuk mennyire rossz ott is a családokban. Ott is van sírás, elkeseredés, öröm, bánat, gyász, fájdalom.
A könyvben megtörténik valami, és utána a hónapok szerint mindannyiszor találkozunk a megtörtént eseményekkel. Olyasmi ez, mintha minden oldalról ráláthatnánk a témára, ám közelebb nem jutunk hozzá, csak nézhetjük és gondolkodhatunk rajta.
Reméltem, hogy a komor hangulatú könyv után legalább kapok egy kis eufóriát az írónőtől, de nagyon vigyázott a szívemre, nehogy infarktust kapjak a hatalmas örömtől. Nem kaptam.
Szóval szürke, komor, esős könyv ez, amikor odabent sincs szikrányi meleg sem, és még a színek is mind megfakultak a fény hiányában. Némelyik hónapban azt éreztem, hogy nem igazán kötődik a történetünkhöz, de volt mondanivalója, mégha nem is szoros.
Mindezek ellenére ajánlom, mert igazán jó könyv!
„Mert túlságosan fáj, hogy puszta ostobaságból összetörted a saját szívedet, … Szándékot akarsz a pusztítás mögé. Tanúja akarsz lenni. Végig akarod nézni, hogyan omlik össze kártyavárként az életed.”
Annyira sajnálom, hogy ez a könyv nem kap elég figyelmet. Julia Phillips csodálatosan ír, pár sor alatt képes élettel megtölteni a szereplőit, és ahogy összefűzi a sorsokat lazábban-szorosabban…! Nagyon várom, mit ír legközelebb.
Atyaég, ez a könyv, nagyszerű.
Egészen elaltatja az éberséget, hogy aztán jól odacsapjon, mindezt akár többször megteszi egymás után; van, hogy csak enyhén csiklandozva megcsíp, és van, hogy gyomorszájon talál az ütés. Lassan mesél, elejti a morzsákat, hirtelen meglódul itt-ott, összeköti a szálakat és a szereplőket egyre szűkülő körökben, de mégsem tudhatod, hogy mire számíts, hogy milyen formában érünk el a megrázó, idegileg túlfeszített végkifejletig.
Egyébként teljességgel hirtelen módon, egyik percről a másikra bomlik ki a végső szituáció, és ekkor tudjuk meg, hogy minden darab a helyére került.
A történetek cselekményéhez természetesen illeszkedő módon, szereplőinek önnön gyökereihez való tartozásán keresztül mesél hagyományokról, népi életmódról, szokásokról, filmszerű elményt varázsolva ezzel a különleges szerkezet és a hibátlan történetépítkezés mellett.
Meglepett ez a könyv, ajánlom.
A történet két kislány elrablásával indul, de a könyv nem egy bűnügyről szól, hanem arról a világról, ahonnan a kislányok eltűnnek. A színhely Kamcsatka-félsziget, elsősorban ez keltette fel az érdeklődésem.
A narratíva szokatlan. A fejezetek a lányok eltűnése utáni hónapok sorrendjét követik, és mindegyiknek saját szereplői és történetei vannak. Lényegében egy novellafűzért tart kezében az olvasó. Hétköznapi nők életének pillanatképeibe nyerhetünk betekintést, akiknek gondolatai, érzelmei, cselekedetei valamilyen módon rezonálnak a kislányok eltűnésére. Nincsenek nagy hatású jelenetek, de a rövid történetekben rendkívül erős érzelmek sűrűsödnek össze.
Számomra a legérdekesebb az embermesék kulturális vonatkozása volt. A városi élet délen, Petropavlovszk-Kamcsatszkij lakótelepein, és északon, a háborítatlan természetben, az őslakosok falvaiban. A két kultúra közti feszültségek átszövik a családi kapcsolatokat, a barátságokat, a szerelmeket. Közben egy kicsit bepillanthatunk a korják, az even őslakosok szokásaiba, rituáléiba (tavaszi ünnep, halak mozgását utánzó néptánc, prémruházat, rénszarvasvérleves) is.
Nekem tetszett ez a (női) könyv, pont az egyszerűsége miatt, és nagyon rokonszenves volt az a mély empátia, ahogy az első könyves írónő (aki Fullbright-öszöndíjasként két évet töltött el Kamcsatkán) a témához hozzányúlt. Ígéretes kezdet!
Julia Phillips nagyon-nagyon jól ír. Minden fejezet egy külön történet, de bizonyos szereplők, események mégis összekapcsolják őket. Kamcsatka történelme/az ott élők története pillanatképekben fel-felvillan, -számomra mindezidáig egy teljesen távoli, idegen világ. A szereplők azonban hozzánk hasonló „hús-vér” emberek: szerelmükben, gyászukban, örömeikben minden olyan emberi. A történetek egyike sem hatásvadász vagy „akciódús”, én mégis azt éreztem, hogy megragadnak és visznek magukkal az emberi szív mélyére, ahol vágyaink, emlékeink, érzéseink laknak. Jó szívvel ajánlom elolvasásra. Ui. Sajnos, rengeteg (!) az elütés a szövegben.
Népszerű idézetek
Marina valójában nem tudott különbséget tenni az északi őslakosok között. Neki ugyanúgy néztek ki az evenek, a csukcsok, a korjákok, az aleutok. A nagyszülei annak idején nagy vívmányként emlegették, hogy a félsziget őslakosait összeterelték, szovjetesítették, földjeiket köztulajdonba adták, a felnőtteket beosztották munkáskollektívákba, a gyerekeknek pedig marxista-leninista ideológiát tanítottak a bentlakásos állami iskolákban.
282. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Karen Rose: Közelebb, mint hinnéd 93% ·
Összehasonlítás - Riley Sager: Várj, amíg sötét lesz 92% ·
Összehasonlítás - Colleen Hoover: Verity 92% ·
Összehasonlítás - Elle Cosimano: Finlay Donovan mindent visz 91% ·
Összehasonlítás - Justin Cronin: A tizenkettek 90% ·
Összehasonlítás - Jason Matthews: A Kreml jelöltje 90% ·
Összehasonlítás - Alessandra Torre: A Szellemíró 89% ·
Összehasonlítás - Gillian Flynn: Holtodiglan 88% ·
Összehasonlítás - Linda Castillo: Könyörgés 88% ·
Összehasonlítás - Freida McFadden: Gyilkos örökség 89% ·
Összehasonlítás