Utazás ​a Hold körül (Verne és a Hold 2.) 71% 49 csillagozás

Nos, miután az előző rész nem nyerte el igazán a tetszésemet, ez a rész fejjel állt bele a földbe. A regény első felében az ágyúgolyó a Hold felé repül, utasai pedig – jobb dolguk nem lévén – beszélgetnek. (Bővebben később.) Egy idő után kiderül, hogy a csillagászok sem tévedhetetlenek – az ágyúgolyó pályáját elszámolták, így ahelyett, hogy a Holdba csapódna, elrepül mellette. Hőseink nem restek kihasználni az alkalmat, az ablakon kibámulva feltérképezik a Holdat, miközben a tömegvonzás szabályainak hatására megkerülik azt, majd visszatérnek a Földre, és az óceánba csapódnak.

Oké-oké, ez csak pont annyira cselekményes, mint az előző rész, miért van mégis az, hogy azt ha nem is kiemelkedő, de jó könyvnek tartom, szemben ezzel, amit szerintem felesleges volt megírni és kiadni? Az, hogy míg az előző kötetben volt humor és lélek, addig ez a könyv egy hatalmas infodump. A történet második felének kilencven százaléka arról szól, hogy Verne sorban felsorolja a Hold ismert hegyeit, krátereit és árkait, mindegyiknek megmondja a nevét és a méreteit (szélesség, hosszúság, magasság/mélység), és azt, hogy hogy helyezkedik el a többihez képest. Mindezt kb. 100 oldalon keresztül, nulla érdemi cselekménnyel vagy mondanivalóval.

A naiv olvasó azt hihetné, hogy a regény első, beszélgetős része legalább kárpótol érte. Ám ez nincs így: ebben a részben ugyanis minden jelenet pontosan ugyanazt a forgatókönyvet követi. Valahogy felmerül egy tudományos kérdés, amit az egyik tudós hosszan fejtegetve megmagyaráz (általában teljesen értelmetlenül), a másik meg vagy hümmög hozzá, vagy annak ellenére, hogy ő kérdezett, folytatja a magyarázatot; míg végül az „bohém” francia közli a magyarázat közepén, hogy ez unalmas és értelmetlen, mennyivel érdekesebb lenne, ha ezüstszínű pudlikutyák keringőznének a Hold szélén, és emiatt ragyogna, amúgy is, mikor lesz már ebéd. Namármost ez az a fajta ember, akit a második alkalommal úgy vágnék ki a légzsilipen, hogy a Marsig repülne. Baszki, ha úgy döntöttél, hogy összezárod magad két tudóssal, miközben meglátogattok egy másik égitestet, akkor ha nem is érdekel, hogy ez mit jelent tudományos szempontból, legalább viseld el csendben! (No nem mintha a két tudóst annyira a szívembe zártam volna, de Ardan ezerszer jobban idegesített.)

Adott tehát egy nem túl jól sikerült regény még kevésbé sikerült folytatása, ami először idegesítő, utána pedig csak simán dögunalmas. Értem én, hogy SF-történeti klasszikus, de ne olvassátok el, ha kedves az életetek, annyi jobb Verne könyv van!

Hárman utaznak a holdra. Barbicane az elszántan kutató tudós, Nicholl a flegmatikus természetű kapitány és Michael Ardan a vakmerő kalandor. Nekem a kedvencem Micheal Ardan a francia kalandor volt.
Eléggé unalmasnak találtam a földdel, a holddal és a nappal kapcsolatos leírásokat. Rá kellett jönnöm, hogy a csillagászat sem az én műfajom. Az azonban tény, hogy ezentúl másképp, nagyobb kíváncsisággal nézek a holdra.
Érdekes, hogy mi mindent láttak a kapszulából a holdon. Utasain havat, holdbéli várost, romhalmazt, hegyeket, katlanokat, krátereket, síkságokat is felfedezni véltek.
Némi kis humort is belecsempészett a szerző.
Bár valamivel jobban tetszett, mint az első rész, mégsem ez lesz a kedvenc Verne könyvem.

Őszintén szólva az egész regény RETTENETES (újabban sajnos elég gyakran használom ezt a szót…) volt!!!! Viszont, ha már elkezdtem, hát nagy nehezen be is fejeztem.
A cselekménnyel nem volt bajom. Lenyűgöző, hogy Verne már 1870-ben rakétáról ír, mikor az első, gyakorlatban is működőképes repülő szerkezetet csak a század végén találják fel. Nem sok regény van, amiben a Földhöz legközelebb eső égitestet szemelik ki célul, a legtöbb sci-fi regényben galaxisokon át utaznak, pedig a legegyértelműbb felfedezni való bolygónkon kívül a Hold. Érdekes volt, hogy meg tudták szervezni az egész projektet. Noha ez egy második rész, semmiről nem maradtam le, ugyanis a részleteket az előszóban leírja és az érdemi rész amúgy is itt történt,a vége felé történő utalások pedig kifejtésre kerülnek.
Tetszett Michel, a legtudománytalanabb egyén személyisége, aki fantáziáival feldobta a lövedék számokból és számításokból álló unalmas életét. Kissé elrugaszkodottak voltak az elképzelései és az ötletei: lehet-e élet a Holdon, hogyan lehet benépesíteni (rengeteg földi eredetű dolgot magával cipelt), miként lenne lehetséges tömegvonzás nélkül élni a Földön. Sajnos ez csak pár részlet.
E csekély számú pillanat körül ott volt azonban mindig a rengeteg részletesen kifejtett geológiai diskurzus a Hold felszínéről, minden képződményéről, a rengeteg számítás, képletek, táblázatok, fizikai és matematikai fogalmak, amik megmagyarázták a sebességet, távolságot, irányt, mindennek a kialakulását és lehetséges voltát, valamint a sok tudósra való visszautalás, egészen az ókortól, akik bármiféle tudományos megfigyeléssel hozzájárultak a Hold megismeréséhez. Egy regény ne a számokról és száraz tényekről szóljon. Csak annyit tartalmazzon, ami az általános ismeretekhez tartozik. Ez jócskán túllőtt a célon.
Mindez lehetetlenné tette, hogy élvezzem az utazást. Ha kevesebb leíró rész van, és mindent inkább a szereplők által, de szolidan ismertet meg, akkor sokkal jobb lett volna. Így olyan volt, mintha egy csillagászati tanulmányt olvastam volna, miközben én regényre számítottam. Gyerekeknek érdeklődésfelkeltésnek és tanulásnak viszont egészen kiváló.
Egyetlen érdekes rész ebből a sok töménységből a Hold „tengereinek és óceánjainak” nevei és jelentései voltak. Erről lehetne regényt írni.
Olvastam már egyet Vernétől, de ez jó időre elvette most tőle a kedvemet.

Talán ez volt a legunalmasabb Verne könyv, amit valaha olvastam spoiler. Emellett azonban felüdülés volt olvasni, Verne szereplői mint mindig most is rendkívül szimpatikusak voltak. Ezért se bántam meg, hogy a kezembe vettem és bár sok, a Holdhoz kötődő állításáról kiderült, hogy nem igaz, de a könyv ennek ellenére még mindig olvasható.

Jujj! Sajnos csalódásként ért a könyv. Az Utazás a Holdba nagyon tetszett, és nagyon vártam a folytatását. Olvastam néhány értékelést, és nem tudtam elhinni, hogy ennyire hogy is mondjam nem jó. Azért nem az olvashatatlan kategória, egyszer túl lehet élni, de azért már nagyon vártam a végét. El sem hiszem, hogy ezt ugyanaz a Jules Verne írta. Persze elhiszem, mert a stílus teljesen ugyanaz. Egyszerűen itt nagyon elszállt, nagyon száraz lett, nem a szórakoztató irodalom kategória, már meg sem néztem, hogy tényleg van-e ilyen meg olyan nevű hegye pl. a Holdnak, csurig tömte információval, ráadásul a humor rovására. Ha jó Vernét akarsz olvasni, olvasd el ezt, aztán akár az Utazás a Holdba, akár a Nyolcvan nap alatt a Föld körül című regényeket. Na, az a kettő szuper! :D

Ez volt a második könyv amit Vernétől olvastam (az első a Sándor Mátyás volt), így a stílusa már ismerős volt. Ebben a könyveben valahogy sokkal többet tárgyalták a tudomány kérdéseit. Sokszor teljesen ésszerűen vezette le a fizikai okfejtéseket én pedig örültem, hogy végre nem olyan könyvet olvasok, amiben a hatásvadász akciók és a túlpörgetett esemény köti le az ember figyelmét. Tetszett, hogy mindenhol bemutatja az okozatot és annak okát.
Aztán rögtön ezután következett egy olyan mondata, amiben például a Jupiteren élő lakosságról vont le következtetéseket. Ilyenkor nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Furcsa számomra, hogy valaki a molekulák rezgő mozgásáról, az energia alaptörvényeiről beszél, de közben (számunkra) teljesen magától értetődő alapismereteket hagy figyelmen kívül.
Azonban végül is arra jutottam, hogy ez az adott kor ismereteit mutatja be. Akkoriban ezek voltak az elfogadott tudományos nézetek. A könyv végére érve arra jutottam, hogy el kell olvasnom a történet előzményét is. Sőt, más könyveit is!

A Társaságnak összesen 67 és fél lába, 82 és egy negyed keze, 56 füle… stb stb. :D
Nagyon jó kis könyv ez!
Verne megint alkotott. Nagyot alkotott.

A történet ezzel együtt teljes. A két részt együtt érdemes elolvasni, így adnak kerek történetet. A nagy előkészületek után most láthatjuk magát az utazást. Nagyon részletes leírásokat kapunk a Holdról, ami teljes értékű ismeretterjesztő művé is teszi a történetet. Akció itt kevesebb van, ami néhol vontatottá teszi az olvasást, de ez nem feltétlenül baj. Fel kell ismerni, hogy az űrutazás ilyen, és nekünk csak hátra kell dőlnünk, és élvezni az utazást.

Ez volt a legrosszabb Verne-regényem. Elsősorban azért, mert itt elég nyíltan akarta tanítani a fizikát, másrészt mindezt kicsit túl nagy bakugrásokkal, harmadrészt pedig a folytatása az…
… az végképp elvetemült, és míg Verne ezt kivéve szinte mindig megpróbált tudományos tényekre alapozni, és csak kicsi sci-fit belerakni, addig itt nagyon elszállt.

Kíváncsi voltam, hogy Verne hogyan színezi ki a Hold körüli utazást, milyen eseményekkel tölti meg a regényt. Sajnos folytonos önellentmondásba került (még inkább a hősei), hogy van-e légköre a Holdnak vagy sem.
Mindenesetre érdekes volt olvasni a különböző fejtegetéseket, amiben a fantáziájával egészítette ki a Holddal kapcsolatos korabeli ismereteket.