Utazás ​a Föld középpontja felé 83% 181 csillagozás

„Történetünkben biztosan kételkedni fognak még olyanok is, akik általában nem lepődnek meg semmin. De én előre is felvérteztem magam az emberi hitetlenkedéssel szemben."

Hát igen, eléggé meglepő és meghökkentő történet ez, amit korábbról már ismertem, viszont itt teljesen máshogyan történnek az események, mint a filmben. Helyenként poénos (sőt többnyire) ez a kötet, ugyanakkor érdekes és izgalmas is. A vége fele azért már kissé untam, emiatt is vontam le egy csillagot. De egyébként kellemes, pozitív csalódás volt.

Itt aztán volt minden, izgalom és tudomány.
Én nem vagyok tudós, de ettől függetlenül, vagy épp ezért, úgy éreztem geológiát, tektonikát, paleontológiát, hidrogeológiát, szedimentológiát, geofizikát, izotópgeokémiát, hidrogeokémiát, agrogeokémiát, geográfiát, limnológiát, glaciológiát, biogeokémiát, paleooceanográfiát, paleoklimatológiát, geodéziát, geokémiát, geomorfológiát, geostatisztikát, meteorológiát, mineralógiát, oceanográfiát, petrológiát, archeológiát, szeizmológiát, és vulkanológiát ne ebből a könyvből tanuljon az ember.
Egyébként jó volt.

Inkább ismeretterjesztő jellegű, mint kaland. A professzor túl rideg és zsörtölődő, sokszor elborult. Axel nyafogós, nyámnyila, esetlen, igaz jó is volt, mert rámutatott néhány veszélyre. A legszimpatikusabb szereplő Hans :) A vihar utáni jelenetsor izgalmas volt, és még többet vártam volna tőle, de azon siklottunk át a leghamarabb.
Bár elég lassan halad a történet, ettől függetlenül élveztem ezt a merész utazást

Már annyi feldolgozását ismertem, hogy nagyon kíváncsi voltam az eredeti műre.
Vernéhez híven kreatív és érdekes, korához szokatlan fantáziával átitatott kalandban volt részem. Kicsit sci-fi, kicsit utazás a múltba, érdekes és izgalmas, viszont a keletkezésének ideje miatt, nyilván nem tudja felvenni a versenyt a mai kalandregényekkel. De a saját környezetében nézve kimagasló alkotás.

@Ákos_Tóth képregényolvasása kapcsán gondoltam: megnézem én is, mit írt kamaszkorom bálványozott mestere első regény gyanánt.

Mivel a MEK-ben szinte minden Verne-mű fellelhető, nem kellett sokáig keresgélnem. A párbeszédek ritkás szedése révén gyorsan peregnek a fejezetek: a karakterek darabszáma alapján ez inkább kisregény mint regény.

És – sajnos – nem csak terjedelmét, hanem a szerző életművében őt illető rangját tekintve is kicsi. Az egy dolog, hogy – a Grant kapitány gyermekeit nem számítva – ebben az írásban találtam a legtöbb lexikális ballasztot, de sajnos a jellemek is kétdimenziósak. Verne módszere, hogy egyéni, humoros vonásokkal gazdagítja, s teszi emlékezetesebbé szereplőit, itt még gyerekcipőben jár, pontosabban: jóformán nincs is rajta cipő.

A Mester elkötelezett hívei, akik minden írására kíváncsiak, elfüstölhetnek néhány szemer tömjént az első regény kissé már roskatag oltárán, de akik eleven, jó történetre vágynak, kb. ugyanezt a sztorit érdekesebb formában megtalálják Obrucsev Utazás Plutóniába c. munkájában.*

Ez persze nem azt jelenti, hogy Verne felejtésre ítéltetett. A helyzetkomikumot és/vagy a kalandot sokkal szerencsésebben ötvöző regényei ma is élvezetesek. A Nemo kapitány, a Cirkuszkocsival a sarkvidéken át, vagy a Sztrogof Mihály (hogy a legismertebb Nyolcvan nap alatt a Föld körül-t már ne is említsem**) szerintem mindig meg fogják találni ifjabb (sőt öregebb) olvasóikat.

* Norbert Casteret, a neves francia barlangász regénye, A földkéreg-akció kicsit más, de szintén szerethető
** most bevallom: az én titkos favoritom az Hector Servadac

Ez a mű számos ponton nem teljesíti a manapság egy ifjúsági – vagy akármilyen – regénnyel szembeni kívánalmakat:
– A cselekmény lineáris, mondhatni egyenes vonalú egyenletes mozgással haladunk végig a questen;
– A karakterek egysíkúak: a prof az „őrült tudós” alapesete, közveszélyesen bogaras, de valójában arany szíve van; Axel az eseményekkel jobbára passzívan sodródó narrátor prototípusa, aki szerepének megfelelően többnyire naiv; Hans meg a kalandozó csapat harmadik tagjaként a tápos NPC, aki nem beszél ugyan sokat, viszont mindig van nála/neki az az eszköz/skill, amelyre a szereplőknek épp szükségük van;
– Hajlamos a mutatás helyett magyarázni: Axel „fél”, a prof meg „dühös lesz”. Siccc.
– Szerelmi szál az gyakorlatilag nincs, a nemi és egyéb szerepek terén pedig ultrakonzervatív. A kissrác naiv, a prof álmából felébresztve is kivág egy pöpec kiselőadást bárminő -lógia témában, a szófukar északföldi meg jön és megoldja a megoldani valót. Hát nem ilyen karaktereket gyártott mindenki kezdő szerepjátékos korában?;
– Rengeteg a szakduma. Manapság ez élből kizárná a versenyképes ifjúsági irodalom soraiból, noha nekem bejött;
– A cselekmény olyannyira lineáris, hogy egy kósza mellékszálacska nem sok, annyi sincs, de még időbeni ugrálásról sem igen beszélhetünk, hacsak nem egy-két, tőmondatokban lerendezett emlékről Axel szerelmének kontextusában;
– A végét a 44. fejezet címében elszpojlerezi;
– A lezárást kurta másfél oldalacskában lezavarja.

Hogy a kortárs ifjúsági irodalommal mennyire képes felvenni a versenyt – hiszen bőven vannak rajta erre utaló címkék, egyébként indokoltan –, nem tudom, én azonban maradéktalan gyermeki lelkesedéssel olvastam az első szótól az utolsóig. A kezdő szerepjátékos első kreációit idéző karakterek, a szerelmi szál gyakorlatilag nemléte és a többi inkább pozitívumként csapódott le nálam. Még sok ilyen ifjúságit, és amondó vagyok, rászokom.

Nem tudom, néhányan miért kritizálják a könyvet. Tökéletesen betölti azt a szerepet, amelyre hivatott. Szórakoztat, kikapcsol. Nekem nagyon tetszett, elvarázsol a történet, egy teljesen más világot tár elénk. Szükség van Verne könyveire. Sajnálom, hogy ma egyre kevesebb diák ismeri a nevét.

Bár ifjúságom már majdnem olyan messze van, mint a föld középpontja, arra még emlékszem, hogy sok Vernét olvastam anno tizenegynéhány éves koromban. Arra már nem esküszöm, hogy ez is köztük volt, vagy csak számtalan feldolgozásának valamelyikéből volt ismerős a cselekmény. Mindenesetre nem csalódtam, szerintem mai szemmel is érdekes, izgalmas kötet, ha elengedjük a néha kissé James Bondosra vett történéseket, és nem akarjuk tudományos magyarázatok korlátai közé szorítani az eseményeket. A bogaras, és elismerésre vágyó hamburgi Lienbrock professzor, málé, és szerelmes unokaöccse Axel, és kedvencem, az izlandi dunnalúdvadász, Hans kalandos története remélem, még sokaknak okoz örömöt akkor is, ha nem mindenben felel meg a modern ifjúsági irodalommal szemben támasztott igényeknek. Lehet, hogy ezen felbuzdulva más művek is előkerülnek majd a szerzőtől, felelevenítve a rég olvasott kalandokat.

Első olvasásom volt az írótól. A történetet nem ismertem, persze tudta,. hogy híres regény, azt is, hogy van filmfeldolgozása is, de azt sem láttam.
Kutatóexpedíció indul a Föld belsejébe. Három személy vállalkozik az útra, az őrült tudós, az unokaöccse és a kísérő.
Sajnos engem nagyrészt untatott, ritkán van, hogy nem értem azt, ha az adott könyv szerepel az 1001-es listán. Ebben az esetben ez a helyzet, bár biztos velem van baj. Nem tudom fogok-e még Vernét olvasni, lehet, hogy csak szerencsétlenül indult a kapcsolatunk.

Jaj de hiányoztál Verne!

Miközben olvastam ezt a könyvet, olyan volt, mintha újra tizenéves lennék, amikor egymásután faltam Verne és Durell könyveit (a természettudományok akkoriban nagyon izgattak) Az utazás a Föld középpontja felé akkor kimaradt a sorból, de már nem is bánom, mert csodálatos volt ez a kis nosztalgia.
Verne rendívül érdekes módon képes tálalni a tudományt, miközben a történet végkifejlete persze könnyen kitalálható. De hát ezért vérbeli kalandregények. Különben is a végénél sokszor izgalmasabb maga az út.
Egy percig sem untam, jó volt újra elmerülni a „vernei világban”. Előjött belőlem a gyerek, aki még paleontológusnak vagy geológusnak készült, és betéve tudta a kőzeteket meg földtörténeti korokat, és néha ugyanolyan lelkesen vágytam felfedezni a Föld belsejét, ahogy a professzor és unokaöccse.
Remek kaland volt. Készen állok a következőre. :)