Sándor ​Mátyás 89% 257 csillagozás

Verne megcsinálta a Monte Cristo remake-jét. Jó lett. A cselekmény még James Bondosabb: bejárjuk a Földközi-tenger összes fotogén részét, köztük a legegzotikusabbat, az Osztrák-Magyar Monarchiát, ahol köztudottan a legtöbb olyan népcsoport él, ami egy átlag francia számára akár kínai is lehetne. Ezen népek közül pedig a legdaliásabb – erről ne nyissunk vitát – a magyar, aki úgy szereti a szabadságot, mint galamb a tiszta búzát, Verne pedig a lehető legnagyobb együttérzéssel figyeli harcukat a gonosz félnémetek ellen*. E magyarok között pedig akad egy igazi superhero: Sándor Mátyás, akinek a verne-i univerzumban tényleg csak ilyen pici hiányzott, hogy kivívja népünk szabadságát – ha sikerült volna neki, ő lenne ma a húszezresen, nem az asszertív Deák Ferenc. De nem sikerült, úgyhogy az osztrákok elkapták, bezárták a két barátjával, és megmondták neki, hogy 48 óra múlva kampec. No most ebből a 48 órából 36-ban ők hárman egymás vállát lapolgatják, hogy milyen jó is lesz meghalni a magyar szabadságért – amiből én azt a következtetést vontam le, hogy az összeesküvés részükről csak az öngyilkosság egy különösen bonyolult módozata volt. De aztán rájönnek, hogy árulás áldozatai lettek, és bosszút állni jobb, mint kivégezve lenni, úgyhogy fogják magukat, kimásznak az ablakon. Ilyen egyszerűen: ki az ablakon. Jó, hát kirángatják a vasrudat, pedig az nem könnyű spoiler, és a pont ott lévő villámhárítón is veszélyes a lejutás, aztán meg ott van az a rohanó folyó is… de ezek a nehézségek csak arra valók, hogy lemorzsolódjanak Matyink mellől a statiszták. Aztán lepörög 15 év, és feltűnik egy bizonyos Antekirtt doktor, aki annyira rejtélyes, hogy az már baromira nem rejtélyes, és elkezd machinálni… stb, stb.

Jó, hát tényleg egyszerű gúnyolódni ezen a sztorin, pedig Isten engem úgy segéljen: élveztem. Nyilván Verne csak egy jó varacskos kalandregényt akart írni, és ez sikerült. Tulajdonképpen üdítő, mennyire hiányzik a szövegből minden erkölcsi kétértelműség: itt a jók nagyon jók, a rosszakért meg nem lesz kár, amikor kinyiffannak**. Itt léteznek olyan mágikus átkötések, hogy ha valaki arcra szimpatikus, akkor az biztos egyben a magyar szabadságharc titkos támogatója is, és az életét adná értünk, csak mer' rendes***. Aztán itt vannak még a csodás véletlenek is, amiket az író úgy irányít, mintha a hintója elé fogott lovak lennének: ha mondjuk épp sehogy se találnak meg egy Luigi nevezetű arcot, pedig mindenhol keresik (hát hogy a rákba találnák meg egy akkora tengeren, mint a Földközi?), akkor pont jön egy vihar, ami taccsra tenné a hajójukat, de pont arra jár egy halász, aki meg megmenti őket, és tudjátok, pont ki az a halász? Sosem jönnétek rá: Luigi****. Aztán még itt vannak azok a nagy érzelemkitörések, amik nyilván azért ekkorák, hogy még a hátsó sorokban ülők is jól lássák őket… Meg Verne imádnivaló vonzalma a titkosírások, titkos fegyverek, titkos találmányok és titkos miegyebek iránt… Komolyan, nagyon szeretetreméltó olvasmány ez a maga hebrencs módján. Azért a szülők, akik ifjúsági irodalomként csemetéjük kezébe adják majd, két dolgot ne feledjenek el tisztázni gyermekükkel az olvasás után:
1.) Az, amit Verne „első pillantásra jogos ellenszenv”-nek nevez, egy önellentmondás, és a való életben nem létezik. Gyerekek, pillantsatok másodszorra is, hátha mégse olyan jogos!
2.) Azért annyira ne vegyük készpénznek azt se, hogy a „magyar” és a „szabadságszerető” fogalompár ilyen magától értetődően van összenőve.
Különben meg jó szórakozást!

* Egy észrevétel: bár az összes magyar, aki a sógorok ellen harcol a szabadságért, hős, de az összes arab, aki a franciák ellen harcol a szabadságért, rabló meg kalóz. Érdekes…
** spoiler
*** Jó, hát a Sárkány nevezetű főgonosszal pont megszívják hőseink az elején, de szerintem ez csak a kivétel, ami erősíti a szabályt. Pláne, hogy Verne már eleve úgy írja le a csávót, hogy attól mindenki vágja, mekkora egy sudribunkó őkelme – hogy pont Sándor Mátyásnak nem esik ez le rögtön, az csak azért van, mert Verne meg őt írta meg úgy, hogy pont neki ne essen le.
**** És ezt meg azért nem raktam spoilerbe, mert tudom, úgyis rájöttetek. Mert ez az egész könyv eleve úgy van felépítve, hogy nem nagy kunszt rájönni, miféle hihetetlen és elképzelhetetlen csavar fog jönni a következő oldalon. Mert mindig az a csavar jön, ami ugye a realitás talaján a legvalószínűtlenebb, de az írói képzelet számára a legpraktikusabb.

UTÓLAGOS ÉRTÉKELÉS

Úgy nyomták kezembe ezt a könyvet, hogy ne, Verne Gyula regénye. Én bamba még azt hittem, hogy ez egy magyar szerző, aztán fiatalkori butaságom szégyenében rájöttem, hogy Jules Verne-ről van szó. Semmi baj,akkor még nem volt internet, hogy lássák butaságom.

Sokkal később, már emberfejjel olvastam el a regényt és bántam, hogy nem kerítettem rá alkalmat korábban, mert zseniális és csodálatos. Ez, kérem szépen a romantika típusregénye. Minden megvan benne, aminek egy romantikus regényben meg kell lennie: csalafinta szökés, harc, csodálatos megmenekülés, rengeteg váratlan fordulat és határtalan fantázia.

Verne bátyánkat tisztelem és becsülöm, hogy a sci-fi nagy előfutáraként tengeralattjárókról, elektromosságról írt, de azért nem hanyagolta a távoli, ismeretlen vidékek nyújtotta misztikumot se.
Hát nem csodálatos ez? 1885-ben megjelent regény még mindig élvezhető a mai olvasónak, a mai fiatalnak? Hogyan lehetséges ez, hogy ennyi idő elteltével nem avul el a stílus, nem avul el a téma és mai napig fiatalok ezrei olvassák Némó kapitány kalandjait, vagy Sándor Mátyást?

Ez kérem maga a csoda. A regény magyar vonatkozása valóban egy felszínes máz csupán, annak ellenére, hogy azért nem volt olyan messze tőlünk, igazán eljöhetett volna enni egy gulyást és inni egy pohár pálinkát, s mondjuk átúszhatta volna a Balatont, idejéből kitelt volna.

Igazán fordulatos, könnyen olvasható, könnyen emészthető és imádnivaló. Verne az az író, akár csak Rejtő, akit fegyverként használhatunk a fiatalkori olvastalanság elleni hadjáratomban. Örök kedvenc.

Sándor Mátyást olvasni és nézni is nagyon jó volt. Klassz történet. Egy kis Monte Cristo grófja, meg egy kis Nyomorultak. És nagyon tetszettek a magyar vonatkozásai! Kétszer olvastam. Az első olvasás időpontja az emlékek homályába vész.

Meg kell mondjam, nem voltam elragadtatva ettől a könyvtől, lehet kinőttem a célzott korosztályból.
Nagyon terjengős volt, túl sok szereplő volt benne, néha azt sem tudtam ki kivel van. Pörgősebb kalandregényre számítottam, vontatott volt, sokszor kifejezetten untam.
A film, ami készült belőle sokkal jobb volt, bár nagyon régen láttam, még ifjú koromban, ezért lehet, hogy megszépültek az emlékek.
Volt persze izgalom, kaland, árulás, intrika és sok híres magyar ember, meg persze sok politika és harcok.
Nálam egynek elment, de nem lett kedvenc.

Bár a magyar szabadságharc emlékének adózva írta meg ezt a regényét, melyben vannak magyar szereplők és utalások Magyarországra, viszont a cselekményének a kiváltó okán kívül (ami beindítja az eseményeket) nem sok más utalás és kötődés van a magyar eseményekhez.
A helyszínek mind mediterrán térségben játszódnak, nagyrészt a Földközi-tenger térségében. A karakterek mind igazi romantikus alakok, vagy nagyon jó vagy rosszak.
A történet végig mozgalmas és izgalmas, fordulatokkal, sok helyszínnel.

Magam is furcsállom, hogy eddig soha nem olvastam ezt a könyvet.
Valószínűleg azért van így, mert a filmet jó néhányszor láttam, és nem éreztem hiányát a betűs változatnak.
Nem is tudtam elszakadni a filmtől, a szereplőktől. Hallatszott a hangjuk, láttam a ruhájukat, tudtam, hogy mikor mi fog következni.
Így annyira nem is volt teljes az olvasás varázsa.
Tudom, hogy negatív szereplő, de én „szerettem” Sárkányt, mindig volt valami furfangos ötlete, még akkor is, ha annak negatív volt az eredménye a jók szempontjából.
A doktor is kedvenc volt, de az összes szereplő nagyot alakított könyvben és filmben egyaránt.
Azt sajnálom, hogy nem a könyv volt az első, de így is nagy élmény volt.

Fordulatos, kalandos olvasmány! Az egyik legjobb Verne regénynek tartom, annak ellenére is, hogy maga Sándor Mátyás nem lett a kedvenc Verne-hősöm – inkább Báthory Péter – mert csaknem az egész történetben az igazságszolgáltatás, azaz főként a bosszúállás motiválja spoiler márpedig én nem ezt várom egy hőstől.
A regény rögtön felkelti az olvasó érdeklődését: dörzsöld gazemberek, titkosírásos üzenetek, szabadságharcos szervezkedés, árulás, elfogatás, szökés, kíméletlen hajtóvadászat… Verne-hez képest egészen sötét és kegyetlen kezdés, senki sincs biztonságban a címszereplőn kívül, ő is csak azért, mert elég érdekes lenne, ha egy Sándor Mátyás című többszáz oldalas regényben Sándor Mátyás az első nyolcvan oldalon belül fűbe harapna. Érdekesség egyébként, hogy Sándor Mátyás szabályos elmetrükköt alkalmaz a történet során.
Ajánlom mindenkinek a regényt, izgalmakkal, kalandokkal, meglepetésekkel teli olvasmány!

Olvasás közben két dolog járt az eszembe. Az egyik, hogy mennyire hasonlít a történet Monte Cristo grófjának történetéhez. A másik, ami eszembe jutott Bujtor István. :-) A filmből csak rá emlékeztem. Izgalmas volt a történet, a szökés félelmetes volt számomra. Nagyon jól megismerhettem a szereplőket, a tájakat, ahol játszódott a történet. Sok mindenen át kellett menniük a szereplőknek, nehéz utat jártak be. Sándor Mátyás hihetetlen tudással rendelkezett.

Számomra 2020 egyik legjobb olvasmánya. Csak akkor tettem le, ha az már sürgetően szükséges volt. :D Még a hosszú leírások sem untattak, mert Verne olyan érdekfeszítő stílusban, s egész mértéktartó részletességgel mutat be természeti jelenségeket, falvakat, városokat, hogy azonnal kedvem lenne elindulni oda, hogy a saját szememmel is lássam.
Sándor Mátyás gróf személye tökéletesen eszményi karakter. Jóságához, önzetlenségéhez fogható talán nem is létezik. De jólesik a remény is, hogy a rosszak valamilyen módon mindig elnyerik méltó büntetésüket.

Ifjúkorom egyik kedvenc filmje, amit már régóta szerettem volna elolvasni – kíváncsi voltam, mennyiben más a könyv és a film. Nos, nem igazán, mindössze az elején volt egy kisebb hiányérzetem Réna grófné halálával kapcsolatban.
Mivel ismerem a történetet, kicsit türelmetlen voltam a hosszú leírásokkal szemben, de ezek is jók voltak. Viszont egyértelműen megállapítottam, hogy túl felnőtt vagyok a könyvhöz: nekem túl sok volt a sok „véletlen”; túl szerencsésen alakultak a dolgok minden esetben a jók számára (nyilván a történet elejét leszámítva); túl egyértelmű volt, ki a rossz és ki a jó.
A történet így is marad kedvenc, de film formájában egy cseppet jobban fogyasztható felnőttként.