Az Amire telik szociografikus versei barakkszerű házakból álló munkáslakótelepre, szegregátumba, lepusztult tízemeletesek lakásaiba vagy épp egy élelmiszerbolt kasszája mögé vezetik be olvasójukat. Szűk terekben botorkálunk, orrunkat megcsapja a nedves falak, a dohány, az átázott kabát, az étel szaga – élesedő érzékekkel ott vagyunk a kiszolgáltatottak, a mélyszegénységben élők között. Juhász Tibor fontos munkát végez: szenvtelen hangon írja az együttérzés verseit.
Amire telik 27 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Scolar L!ve Scolar
Kedvencelte 1
Most olvassa 1
Várólistára tette 8
Kívánságlistára tette 9
Kiemelt értékelések
Az utóbbi években, vagyis inkább már évtizedekben, egyre inkább visszaszoruló vagy kiveszőfélben lévő műfajnak számít a korábban szebb napokat megért szociográfia, ám ezzel párhuzamosan az újabb irodalmi trendek mégis egyre határozottabban állítják középpontba a megélt valóság realista módon történő ábrázolását, így kissé paradox módon a szociografikus téma és nézőpont – ha korlátozott mértékben és ritkán is, de – megjelenik többek között a kortárs lírában is.
Erre az egyik legeklatánsabb példa Juhász Tibor az elmúlt hetekben boltokba kerülő, Amire telik című kötete. A fiatal, Debrecenben élő szerző már a korábbi műveiben (Ez nem az a környék, Salgó blues) is megrögzötten a szegénység, a nyomor és a leszakadó rétegek krónikása volt, így nem meglepő, hogy pontosan ezt a témát és szemléletmódot folytatta ebben a vékonyka, a Scolar Live sorozatban megjelent kötetében is.
Az Amire telik lapjain egy olyan rémisztő, ám még mindig körülöttünk, mellettünk létező világ jelenik meg, amellyel nagy valószínűséggel nem találkozhatott közvetlen közelről egyetlen szépirodalmi kötetet rendszeresen kézbe vevő olvasó sem. Az itt megjelenő történetdarabkák, motívumok, omló-romló romok, na meg persze az ezek között élő emberek egy olyan valóság képviselői, amelytől a legtöbben igyekszenek távol tartani magukat, és ha lehet, ügyet sem vetni rájuk.
https://moly.hu/idezetek/1447321
Juhász azonban ebbe a világba, ebbe a valóságba ásta bele magát kíméletlenül, ám nem távolról, nem kívülállóként és nem szociográfusként mesél, hanem igenis közelről, a dolgok sűrűjéből, egy kamera szenvtelenségével és objektivitásával közvetít arról, amit mi, többiek a való világban látni sem akarnánk.
Minden bizonnyal éppen ezt az objektivitást és szenvtelenséget volt a legnehezebb megtalálni és mindvégig fenntartani, ám mivel ez a költőnek különösebb megingások nélkül sikerült, az Amire telik egy pillanatra sem válik sem a könnycsatornáinkat támadó és az automatikus részvétünkre számító, ám könnyen feledhető giccsé, sem a szörnyűségekben szügyig tobzódó „nyomorpornóvá”, hanem megmarad egy feledni kívánt, ám most is létező valóság szépirodalmi krónikájának, az olvasók legnagyobb szerencséjére.
Juhász sokszor monoton, prózába hajló és igazán lírai elemeket csak ritkán tartalmazó szövegei bár tartalmi szinten nem függenek össze, de a végére mégis kiadnak egy nagy és összefüggő egységet, amely a bő másfél évtizede elhunyt Tar Sándor után is egy kimondottan Tar Sándor-i világot kelt életre. Jó példa erre a „Vakvágány” című költemény is, ami gyakorlatilag egy az egyben megidézi Tar A 6714-es személyét, csak éppen a 21. századba helyezve. Ebben a világban bár néha már fel-felvillannak a remegő kezekben az okostelefonok, de az ezekhez a kezekhez tartozó emberek ugyanazok a lecsúszott, sokszor agresszív, alkoholista alakok, mint akik a ’80-as, ’90-es években a gyárakban robotoltak, vagy éppen ott lopták a napot (vagy a szerszámokat, vagy a semmire sem jó termékeket).
Szóval kimondottan jó kötetnek tartom Juhász Tibor legújabb művét, ugyanis a saját maga által (nagyon okosan) választott eszközeivel, meglehetősen magas színvonalon és egyedi módon számol be egy olyan világról, amelyről a korábbiakhoz hasonlóan továbbra sem akarunk tudomást venni, pedig mindannyiunknak kellene. Így persze mindenképpen arra biztatok mindenkit, hogy vegye kézbe ezt az alig hatvanoldalas kötetet, mert több szempontból is érdemes.
Az élet horrora. Túl fájdalmas, túl igaz és mindenki kezébe belenyomnám, hogy olvasd!!!
Amilyen kicsi és vékony a kötet, olyan nagyot szól és visszhangzik bennem. Mélyszegénységben élők között, szegregátumokban, telepeken járunk, mit elég nehéz megemészteni egy teli vacsoraasztal mellett. A versek – a szegénység arcai – nagyon erős képeket mutatnak, amelyek után meg kell állni és egy nagy levegőt venni. A valóság fáj, sokszor arcul csap, most is, pedig jártam már hasonló helyeken, és mégis. Az insta-generáció számára ez mind láthatatlan, és az, hogyan „épül a jövő”.
Sok mindent szeretek a költőben, de talán legjobban a látásmódját, és azt, hogy nem felülről tekint a dolgokra, hanem fogja magát és bemászik a közepébe, és onnan mesél nekünk hitelesen. Elmeséli a nyomort, a sivárságot, a kiégettséget, az érzelmi kiüresedettséget, a túlélési stratégiákat, a generációs szegénységet, a családonbelüli erőszakot, a jövőkép nélküliek mindennapjait. Fajsúlyos témák, fajsúlyos képek, fajsúlyos szocioversfotók. Életképek egy „távoli/közeli” világról, ami nem a mienk… még.
Sajnos ez nekem nem volt elég erős – itt persze a szokottnál is jobban benne van a pakliban, hogy ami nekem nem elég erős, az másnak heteken át tartó élményt okoz, ettől nem én leszek több és nem a másik kevesebb.
Azt éreztem, hogy sokszor „lecsapja” a versek végét, megvan a kép, rögzíti, de tulajdonképpen a sűrítést leszámítva kevesebb lírai eszközt használt a vártnál. Olyan, mintha Juhász Tibornak meglenne a tartalom, de még keresné hozzá a formát. Bízom abban, hogy megtalálja, mert a tapasztalatai és a világlátása számomra érdekes történeteket rejtenek, de még vágyom valami maradandóbb érzésre az olvasások után.
Hogy aszondja „szociografikus versek”,
én meg nagy elánnal neki is ugrottam, mert gondoltam, már milyen ügyesen belejöttem tavaly a ”szocioprózába”. És egyébként is annyira pici és sovány ez a kötet, hogy mire agyonnyomna a nyomor, már vége is – ezt is gondoltam, de mégsem voltam elég gyors.
Olyan volt, mintha egy vidéki lap beszámolóinak képaláírásait olvasgatnám – csak itt nem voltak képek. Vagy is voltak, elég élénkek: a fejemben.
Az elején azt éreztem, ez sosem fog lírává változni, aztán ahogy haladtunk előre, egyre jobban behúzott, eltalált a mondanivaló, és egy kicsit a forma is mintha feszesebbre váltana a kötet második felétől.
Az biztos, hogy nem a legjobb napot választottam arra, hogy a büdös nagy valóságról olvasgassak – akármilyen röviden is.
Szép lassan kialakult, hogy Juhász Tibor pályakezdése témaközpontú lett. A szegénység, nyomor, lecsúszás érdekli, valahogy ezt érzem: minden irodalmi próbálkozása mögött az elsődleges mozzanat a téma.
Nehéz pályára fut fel. Talán nincs olyan téma a magyar irodalomban, ami ennyiféleképp és ennyiszer körbe lett járva, mint a szellemi/fizikai értelemben vett nélkülözés, nincstelenség. Nincsenek más ekkora „sztárjai” a magyar irodalomnak, mint a nyomorultak és megnyomorítottak, fekhetnek akár kocsmaasztal mellett, egy elfekvőben, a disznóólban vagy csak otthon a hányásukban. Ők azok, akikre mindig gondolunk (mert mi is lehetnénk (ha épp oda születünk)), de aztán mindig megfeledkezünk róluk, mert egyébként is az állam dolga lenne. Bennünk élnek, mint a rossz lelkiismeret.
Dráma vagy próza, Móricztól Sánta Ferencen át Tar Sándorig vagy Kiss Tibor Noéig sorjáznak az előképek, Juhász Tibor ezen a tájon próbálja megtalálni a „piaci rést”, mit és hogyan lehet újat, egyénit és sajátot mondani. Hangot a hangtalanoknak már sokan adtak.
A kötetet egy dokukötetnek tartom. Külső nézőpontból járunk végig helyeket, narrálódik az eltűnés, pusztulás, az egykor volt. A legnagyobb problémám a kötettel, hogy szerintem ehhez az ismert és tudott „dologhoz” nem tesz hozzá sokat. Ráadásul azt érzem végig, hogy a nyomor, pusztulás eltűnés valahogy egy k*rv* rossz dolog. Az persze, de egyrészt ez az én nézőpontom (és a könyvé), másrészt nem pont az lenne az érdekes, ha mindez valahogy vonzana, ha látnám, hogy a pusztulásban valahogy egyek vagyunk. Lenne valami más, valami érdekes. Nem lenne katasztrófaturista érzésem szinte végig. Azoknál a nincstelenségről szóló könyveknél, amiket szeretek, valahogy egy tudok lenni a leírtakkal. Ebben a könyvben eddig nem jutottam el.
Rövid, leíró, szociografikus versek.
Újfent nem vagyok biztos benne, hogy ehhez a stílushoz a vers a megfelelő választás, és nem pl. az egyperces novella.
Nem akarok összehasonlítani, de (megteszem) – a tavalyi felhozatalból Erdős Virág kötete sokkal nagyobbat ütött hasonló témában, jobban is ment hozzá a verses forma.
Látom, hogy sok értékelés kiemeli a versek témáját, ez azonban nekem nem újdonság, így azt az elementáris sokkot sem érzem, amire azt hiszem, ez a kötet alapozni szeretne.
Viszont emiatt ezt egy kicsit kevésnek érzem, monotonná válik.
Jó elindulás, de kéne még mögé technika.
Juhász Tibor versekben tárja elénk azt, amit nem akarunk látni a társadalomban: a fizikai és szellemi nyomort, a mélyszegénységet és a kirekesztettséget. Ha a kötetet olvasva megdöbbenünk, azt jelenti, nem vagyunk részesei az itt leírt jelenségeknek, mert az ember vagy elszenvedője vagy olvasója ezeknek, a kettő egymás mellett nem létezhet.
Habár rövid, mégis jelentős a kötet, fontos feladatot, sőt kötelességet teljesít. A jó pár évtizede az olvasókhoz még határozottan szóló, néha kiáltó, szociográfia hangja mára elhalkult a válságok, félelmeink és saját önzésünk zajában. Juhász Tibor verseivel visszaerősíti a társadalmi együttérzésnek és lelkiismeretnek egyre halkuló szavait. Objektív megfigyelőként, gyakran pedig a versek alanyaként is, érzelgősségtől mentesen tudósít a nyomorról, de maga a témaválasztása bizonyítja, hogy aggódik a szegénységben élő három millió láthatatlan magyar honfitársunkért.
A sokszor már rémálomszerű, máskor pedig a papírmasé operett díszletek előtt hamis mosollyal parádézó mai magyar valóságban a szegénység, a rászorultság, az elesettség láthatatlan. Bestiális, barbár gyilkosoknak tapsolunk, ünnepeljük a hazugságot, a lopást és a zsarnokságot (igen, mi újra mindnyájan szemek vagyunk abban a bizonyos láncban), üldözzük az áldozatot, semmibe vesszük a bátorságot és az önfeláldozást, de a nincstelenségről se fogalmunk, se véleményünk.
Hát nekem van. Albérlet a Vágóhíd utcában, az én személyes Kőbánya bluesom, Coventry, Small Heath és a többi… De ez most nem számít. Juhász Tibor élőképekbe, sőt, élő képekbe rendezte a sokunk számára még mindig alaktalan, jelentés nélkül szétfolyó szegénységet. Ő az elesettekért írt verseket nekünk, hogy látva láthassunk.
De vajon nyitva van-e a szemünk?
Népszerű idézetek
Ráhagyás
Megkapod a falakat.
Velük a salétromot, a hideget.
A ruhákkal a járatokat a bőrben,
a petéket is. A körmöket elszíneződve
mind, a viszketést nem tudják
csillapítani. Ilyen rossz fogak
fognak nőni és kihullani
a te ínyedből is.Miután
kikötik a vizet, erős testszagod lesz,
ezért nép nevével illetnek majd.
Üvegből és csikkből, amennyit találsz,
a magadénak mondhatsz, és ennyi
idős korodra megtanulsz köhögni,
röhögni meg óbégatni úgy,
mint a felmenőid. De a nyelv
lesz a legnagyobb jussod,
melyet csak azok értenek,
akikre ugyanezt hagyták.
Adásszünet
Nem tudjuk, milyen évszak van,
csak ruháink lesznek egyre vékonyabbak.
Tüdőnk füstje napról napra lassabban
oszlik el, már egészen nehéz a legyintés,
amivel gyermekeink elől próbáljuk
elkergetni a hideget. A lyukas kályhába
a folyosóról összeszedett szemetet tömjük,
akár egy haldokló, köhög ez a leharcolt
szerkezet, haláltusája mégis megnyugtat,
hiába, hogy nem ad meleget.
Az adásszünet, mint férgek tömege,
zsizseg a szobában: a fehér testek
megmásszák a belezett konyhaszekrényt,
a vízköves csapot, beterítik a megégett
kanapét és székeket, majd elvegyülnek
a sarokba dobált pólók és farmerek között.
Az ablakkal szemközti falon egy szikrázó
tengerparti táj húzódik fákkal, szerelmesekkel,
az éggel érintkező vízfelülettel.
A tapétát itt-ott már felkaparták a gyerekek.
Pántnélküli, foszló táskákat tartanak
a kókuszokba vert szögek.
Leesett állal nézték,
ahogy a munkagépek lassú magabiztossággal
harapják a földet, és építenek
új hegyeket a fölfelé igyekvő házsorok mögé.
Ahogy megmozdulnak a toronydaruk
karjai, és kimérten arrébb rakják az elemeket.
Az állványokon apró emberek dolgoztak,
onnan ordították, hogy álljanak arrébb,
a terület veszélyes. Még csak épül a jövő.
és ők távolabb mentek, a poron át
bámulták a magasodó várost, a vakítóan
kék ég húzta össze a szemüket.
15. oldal
Szem előtt
Először egy fürdőszobai balesetre
hivatkozott, később kialvatlansággal
magyarázta a bal szeme alatti kékséget.
Állandóan a kezében volt a telefonja,
és mikor megcsörrent, összerándult.
Máskor napszemüvegben, hosszú ujjúban
láttam, próbáltam nem észrevenni,
ahogy nevetés közben a bordáihoz kap.
Telefonszámokat, honlapokat ajánlottam
neki, újabb és újabb történeteket találtam
ki a barátaimról, hogy tudja, nincs egyedül.
A felkartörése után sírt először.
40. oldal
Néhány évtizede még a város
ékszerdobozának nevezték
a ma nyomortelepként ismert völgyet.
A fiatalabbak szerint gyilkosságok,
rablások helyszíne csak ez a terület,
pöcegödör,
ahol vérfertőzés köti össze a családokat,
a várandós anyák pedig a hasukat verik,
hogy a jövőben is ezen az életszínvonalon
élhessenek.
De az idősebbek, akik izmaikban még érzik
a parcellákon végzett kerti munka örömét,
ma is úgy hívják magukban, mint régen,
a zárt kertes övezetet.
Ők még felismerik a bomlófélben
lévő hétvégi házak és a közkutaknál
sorakozó helyiek mögött a régit.
Még kijárnak néhanap
kertészkedni.
21. oldal Örökség
Szükség
Lószart tesznek géz helyett a sebekre,
és mikor a tüzelő elfogy körülöttük,
saját fejük felől elbontják a tetőt.
Ha segélyt kapnak, drogra, italra költik,
a hideg elől a sóderbánya mélyedéseibe
húzódnak, és a kilométerekre lévő bolt
helyett inkább az erdőből szereznek
húst, gyümölcsöt. Indulataik első
szóra elszabadulnak, sosem tudni,
a dulakodásból gyermek lesz, vagy elítélt.
Állatok, így nevezzük őket,
és a szegregátumra, mondjuk,
miattuk van szükség.
11. oldal
Kényszerméret
Nem ismert meg,
ordított a kezeim között.
Az anyjához bújt,
amíg kipakoltam az utazótáskából,
egymásra tettem az ajándékokat,
majd a játékok és a ruhák mögé álltam.
A szemét, az időzónák
közti különbséget figyeltem.
Egyre többször találkozott a tekintetünk.
Lassan odanyújtottam neki
leendő kamaszkora első farmernadrágját.
37. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Piros Vera: A fáraó megérkezik Lisszabonba 89% ·
Összehasonlítás - Bódi Péter – Szlovik Péter (szerk.): Lines From Visegrád ·
Összehasonlítás - Lőrincz P. Gabriella: Átszállás előtt ·
Összehasonlítás - Závada Péter: Ahol megszakad 88% ·
Összehasonlítás - Erdős Virág: könnyei 87% ·
Összehasonlítás - Gellérfi Bence: Határok és takarók ·
Összehasonlítás - Ágh István: Semmi sem úgy ·
Összehasonlítás - Gyimesi László: Óbuda, itt belül ·
Összehasonlítás - Selmeczi Tibor: Versek ·
Összehasonlítás - Ari Fabbro: Szívemből ·
Összehasonlítás