Már az első 10 oldal olyan volt számomra, mint egy arculcsapás.
Inge Lohmark biológia és testnevelés szakos tanár az újraegyesült Németország eldugott keleti tartományában, a volt NDK területén. A Charles Darwin Gimnáziumban tanít (korábban Lilo Herrmann Gimnázium, valami munkásmozgalmi hősnőről elnevezve). Megcsontosodott, kiégett, cinikus ember. A tanítást és az életet is a biológia, az evolúció, a darwinizmus fogalmaival próbálja leírni és meghatározni, a tanítványokkal, de általában az emberekkel való kapcsolatot, érzelmeket az autizmussal határos módon kerüli. Az első oldalaktól kezdve azzal sokkol, hogy olyan gondolatokat mond ki vagy még inkább gondol, amiket egyáltalán nem szokás „szellőztetni”, amik jószerével tabunak számítanak. Pl. az, hogy egy tanár utálkozik a tanítványaitól, viszolyogva bámulja külsejüket és szexuális érettségüket; „táblázatot” ír az új diákokról, ahol sarkos, becsmérlő, skatulyázó jelzőket ír a nevek mellé; az élőlényeket, még az embereket is ragadozókra és zsákmányokra osztja; elhárítja magától a személyes beszélgetéseket, akár tanítványokról, akár kollégákról, akár családtagokról esik szó, közben pedig cinikusan gonosz „igazságokkal” kommentálja magában a másik ember érzéseit, életét. Néha nem is érzékeljük rögtön, mi az, amit kimond, és mi az, amit már csak hozzá gondol. Saját belső zárkózottsága védelmében sorsára hagy mindenkit, csak ne kelljen közösséget vállalnia. Kudarcra ítéltetett tanárként, feleségként, anyaként, kollégaként.
A könyv valóban Science in Fiction – egyszerre ölti fel regény és biológia tankönyv formáját is. A három fejezet címe (Természeti környezet, Átörökítési folyamatok, Fejlődéstan) a lapok bal felső sarkában olvasható, mint egy tankönyvben, a jobb felső sarokban pedig a „tananyaghoz” (történethez) tartozó biológiai fogalmak, kulcsszavak változnak oldalanként. A történet nem túl mozgalmas: a három fő fejezet egy-egy iskolai napon játszódik, az első tanítási napon, egy novemberi napon és egy tavaszi napon. A történéseket Inge Lohmark szemével látjuk, és bár nem egyes szám első személyben íródott, mégis az ő gondolatait halljuk, az ő szűrőjén keresztül látunk és hallunk mindent. A könyv pattogó, rövid mondatai remekül illettek a sarkos, cinikus, merev tanárnő alakjához.
Ahogy megy előre a történet, úgy lesz gonosz cinikusból szinte már sajnálnivaló a főszereplő. Hiszen ahogy a zsiráf a hosszú nyakát a környezethez alkalmazkodás során, a túlélési kényszer hatására „szerezte” be, úgy szerezte lelki defektusait Lohmark tanárnő, aki az NDK-ban „szocializálódott”. És hiába jött a „rendszerváltás”, az ő számára, az ő korában már nem hozott, nem hozhatott érdemi változást.
Be kell vallanom, hogy a könyv biológia tankönyv része számomra ugyan színesítette a könyvet, nagyon egyedinek találtam a stílust, de egy idő után már nem ragadott annyira magával. Sokallottam a hosszabb fejtegetéseket (Science), amik nem vitték előbbre a számomra érdekesebb történetet (Fiction). Tetszettek viszont az illusztrációk, amik még inkább hangsúlyozták a tankönyvszerűséget. Azok a részek találtak inkább el hozzám, amik a történethez kapcsolódtak. Hiszen a tanárnő nemcsak a diákok előtt, de a saját fejében, belső monológjai közepette is próbált mindent a biológia, a törzs- és egyedfejlődés, az evolúció, a darwinizmus, az állati és növényi lét, a szaporodás szemszögéből nézni. Ironikus volt, cinikus, szarkasztikus, de egy csöppet sem vidám. Ahogy haladt előre a könyv és lett egyre szánalmasabb a tanárnő érzelemmentes, szociális együttérzést és bármiféle szeretet nélkülöző vonalasságával, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a szociáldarwinista látásmód bármennyi tudás is áll mögötte, mégis tulajdonképpen zsákutca.
Nagyon élveztem viszont az utalásokat a régi NDK-s életről, az újraegyesítés utáni idők változásairól, mind a rendszerben, mind a tartományban, mind az emberek napi életében. Ezek az utalások sokszor egészen jelzésszerűek, néha csak egy-egy odavetett félmondat, máskor hosszabban szól a témáról: az NDK-ban az akkori idők ideológiája, bezártság, katonás fegyelem, jelentések írása egymásról, majd a jelenben a munkanélküliség, elvándorlás, gyár- és iskolabezárások, elbizonytalanodás, egy nyugati tartományból „kalandvágyból” ideköltöző iskolavezető – mind-mind a korábbi és a mostani élet részleteit kínálják összehasonlításra.
A könyv eredeti német címe: A zsiráf nyaka (Fejlődésregény). Mind a két cím tetszik, mind a kettő másképp fejezi ki a könyv mondanivalóját. Az eredeti alcím a könyv végére egyre ironikusabbá válik, hiszen fejlődésről itt szó sincs. Legfeljebb elbizonytalanodásról, egyes dolgok újragondolásáról. Miközben a végkövetkeztetés az, hogy most már mindegy, már késő.
A könyv akarva vagy akaratlanul azt sugallja, hogy az „új tartományok”-kal járó problémák csak a régi NDK-ban felnőtt emberek kihalásával oldódnak majd meg. Mert az átszocializálásuk, pláne az idősebbeké már lehetetlen. Szomorú, de egybevág azzal, amit a németek az újraegyesítés után mondtak: legalább két generáció, mire eltűnnek a wessik és ossik közötti különbségek.
