Pedro ​Páramo 29 csillagozás

Juan Rulfo: Pedro Páramo Juan Rulfo: Pedro Páramo Juan Rulfo: Pedro Páramo

A mai mexikói (és latin-amerikai) irodalom egyik legnagyobb hatású mesterének ez a két műve – mintha szűkszavú szerzőjük művészi igényességét akarná érzékeltetni – Rulfo egész eddigi életművét képviseli. A Pedro Páramo a mexikói falu lidérces hangulatú regénye, az emlékező halottak, megkövült élők, a halálos indulat és halálos szerelem világa. Pedro Páramónak, a földbirtokos-kényúrnak kemény realizmussal megírt élettörténetét a sugallatos ziláltság szivárványos félálma-félvalósága hevíti a varázslat hőfokára. A Lángoló síkság költői és kegyetlen elbeszélései pedig egy félelmesen parlagi táj és egy nem kevésbé félelmesen parlagi társadalom összefüggéseibe ágyazzák egy elátkozott mindenség kárvallottját, a mexikói parasztot. Ezekkel a művekkel vetett véget Rulfo egy idillikus latin-amerikai népiesség hamis divatjának, és szabott új törvényt hazája és földrésze prózájának.

Eredeti megjelenés éve: 1955

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár

>!
Bookart, Csíkszereda, 2014
178 oldal · ISBN: 9786068351506 · Fordította: Imrei Andrea
>!
256 oldal · Fordította: Krauter András
>!
Európa, Budapest, 1964
128 oldal · Fordította: Hargitai György

Kedvencelte 4

Most olvassa 1

Várólistára tette 40

Kívánságlistára tette 31


Kiemelt értékelések

>!
giggs85 P
Juan Rulfo: Pedro Páramo

Ha választani kellene egy kisregényt, amit a legtökéletesebbnek tartok, megvan rá az esély, hogy az a Pedro Páramo lenne. Emlékszem, mikor először olvastam, azonnal visszalapoztam az elejére, és rögtön kezdtem elölről.
Ilyen sűrű és fojtogató atmoszférával, végtelen precizitással és patikamérlegen adagolt és gondosan válogatott szókészlettel csak igen ritkán találkozni.

5 hozzászólás
>!
csauperjel
Juan Rulfo: Pedro Páramo

– Csak azt akartam mondani, hogy megértem magukat. Semmi mást.
– Mit ért maga?
– Semmit – mondtam. – Egyre kevesebbet.
    Voltam így én is a regény olvasása közben: néha úgy éreztem, elveszek a többszólamú szövegben, de végül mindig visszataláltam, és mindenképp egyre többet éreztem belőle.
    Nem csodálom, hogy García Márquez kedvence volt a mű, nagyon érződik a történeten a rá jellemző szenvedélyes latin mentalitás, és a mágikus realizmus elemei is fellelhetőek benne (az irodalomtudomány Rulfot tartja az irányzat előfutárának). Több mesélő szájából halljuk Comala történetét, lakói egymástól veszik át a stafétát, és fokozatosan vonják be életük és uruk, Pedro Paramo történetébe eredeti egyes számú elbeszélőnket (és persze az olvasót), aki végül sorsukban is osztozik (az olvasó talán nem – talán… :-)). Aki szereti García Márquezt, és érdekli, mi hatott rá, az nem fog csalódni, amit benne szeret, azt valószínűleg megtalálja Rulfonál is. Én talán azt szeretem leginkább Comalában és Macondóban, hogy a falu több, mint lakóinak összege, saját egyénisége van, a legerőteljesebb genius loci, amivel valaha találkoztam.

>!
Bookart, Csíkszereda, 2014
178 oldal · ISBN: 9786068351506 · Fordította: Imrei Andrea
>!
marschlako P
Juan Rulfo: Pedro Páramo

Juan Rulfo életműve a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető vaskosnak, ebben a vékonyka, alig több, mint száz oldalas könyvecskében gyakorlatilag elfér életművének harmada. Ennek ellenére Rulfo talán a legjelentősebb mexikói író, s a Pedro Páramo olvasásakor ezzel eszébe sem jut vitatkozni az embernek, ugyanis egy rendkívüli kisregényt tart a kezében, aminek az elején még azt hiszi, tudja miről van szó. Egy férfiember, édesanyja halála után elmegy felkeresni az apját, Pedro Páramot. Aztán ahogy megérkezik szülőfalujába, úgy vesznek az események egyre váratlanabb fordulatokat, s úgy kezd az olvasó egyre jobban elbizonytalanodni, most tulajdonképpen miről is van szó. spoiler Nem könnyű, de nagyon sokrétegű, szuggesztív alkotás. Nehéz a hatása alól kikerülni.

>!
Fermin
Juan Rulfo: Pedro Páramo

Hát ez meg mi volt? Lázálom, ahol keveredik a képzelet a valósággal, az élők a holtakkal? Bizarr az egész történet. Egy fiú az anyja halála után elmegy, hogy felkeresse az apját, akit eddig még sohasem látott. Megérkezik a szülőfalujába, ahol nagyon furcsa dolgok történnek… A cselekmény elég ködös és töredezett, néha nehezen követhető. Nekem például először le sem esett, hogy Juan a halottakkal beszélget. Pedro Páramo élete is elég hézagosan van bemutatva. A végén meg csak úgy befejeződik a történet, és nem lettünk sokkal okosabbak. A regény sajátos latin-amerikai hangulata, és a mágikus elemek tetszettek. Azt sem mondanám, hogy nehezemre esett végigolvasni, de ezzel az ide-oda kapok, meg hézagos történetvezetéssel engem ki lehet kergetni a világból.

>!
Bence_Kis
Juan Rulfo: Pedro Páramo

Nem csak önmagában érdekes, de a hatása is erőteljesen érezhető több, más írótól származó könyvön is. Fülledt, sokrétű, de így 'utólag' kicsit sablonos, még, ha a sablont ő maga találta is ki. Baromi érdekes a vad katolikus mezsgyén, egy ilyen vastagon felhordott nézőpont…aminek az értelme nagyjából önmagába forduló. Mit mondhatnék: zseniális. Nálam fél csillag leficcent, mert nem volt rendesen kibontva, és erre a zsúfolt szöveggel még rá is játszott. (Kicsit mintha direkt meg akart volna vezetni.) 4,5

>!
Dénes_Gabriella P
Juan Rulfo: Pedro Páramo

Gyerekek, ez a mű fantasztikus!

Többet később.

Egy hónappal később: Igazából nem találok szavakat. Tetszik a kétszintű, összetett világ. Komplex, mert szürreális, komplex, mert reális… Első pillanattól fogva a Száz év magány jutott eszembe róla. Valahogy nagyon olyan, és nagyon másmilyen…
Jólesően távoli, közeli, külső és belső, élő és örökké élő világa van a regénynek…
Kis dózisban gyógyszer.

>!
lanora
Juan Rulfo: Pedro Páramo

Olyan ez a történet,mintha az álomba zuhanás előtti utolsó pillanatban játszódna.Abban a pillanatban,amikor már távolodik a valóság,mikor már nincs erő és kellő akarat,hogy a képzelt és a való világ közti határt fürkéssze.
Olyan ez a történet,mintha egy homokkal teleszórt hatalmas gödörbe lenne beásva és az eltemetett múlt és a kapálózó jelen tompán törleszkedik felfelé,át a homoktengeren. Napvilágnál már nem tudni melyik-melyik.
Belesüllyedsz,mégis kívül maradsz és csak a saját létezésedet tartod igaznak,az egyetlen olyan szereplőét,aki vég nélkül bolyong a történetben.
Mígnem ráébredsz,hogy te csak állsz egy helyben és ez a képzelt valóság forog körülötted körbe-körbe,szavak és alakok élednek fel és halnak el újra és újra,mígnem az egész kavalkád mozgása lelassul és a homokkal telt gödör mélyére süllyed.

>!
nagysas
Juan Rulfo: Pedro Páramo

Rulfo novellái nagyszerűek voltak, de ez nem az én könyvem.


Népszerű idézetek

>!
Dénes_Gabriella P

– Hallottad-e már egy halott panaszkodását? – kérdezte tőlem.
– Nem, dona Eduviges.
– Jó neked.

31. oldal

>!
Chöpp 

A falum, ami ott emelkedik a síkság felett. Telve fákkal és zöld levelekkel, mint egy ládikó, melyben emlékeinket őríztük. Megérzed majd, hogy mindenki az örökkévalóságban akar élni. A hajnal, a reggel, a dél és az éjszaka mindig ugyanaz, csak a levegő változik. Ott a levegő megváltoztatja a dolgok színét, ott úgy suhan az élet, mint a suttogás; mintha az élet pusztán suttogás volna…
Igen, Dorotea, engem a suttogás ölt meg. Igaz, már megült a félelem. Egyre közeledett, míg végül is már nem bírtam elviselni. És amikor elért a suttogás, megpattant bennem a húr.

>!
Chöpp 

Elsőnek a nagyharang kondult meg. Aztán nyomban a többi…
De a harangozás tovább tartott a megszokottnál…
Már délre járt az idő s a harngok egyre csak zúgtak. Leszállt az este. És a harangok csak zúgtak, zúgtak egyre hangosabban, egyre erősebben, míg hangjuk össze nem olvadt hangos siratóénekké…
Három napig mindenki süket volt. A levegőben kavargó harangzúgás lehetetlenné tette a beszédet. De a harangok csak zúgtak, egyre zúgtak; némelyik már repedten, üresen kongott, akár az agyagkorsó.

>!
Szelén P

– Nyeldesem habzó nyálamat; férgekkel teli göröngyöket rágok, s a férgek elárasztják a torkomat, kaparják a szájpadlásomat… A szám megnövekszik, torz vigyorra húzódik, s előbújnak alóla a fogaim. Az orrom megpuhul. Szemem fehérje elfolyik. A hajam egyetlen lángcsóvába gyúl…
Csodálkozott, hogy Susana San Juan milyen nyugodt. Szerette volna kitalálni a gondolatát, látni szívének haláltusáját, ahogy elhessenti magától a szörnyű látomást, amit ő plántált belé. A szemébe nézett, és az asszony visszatekintett rá. És az ajka mosolyra húzódott.
– Valami még hiányzik. Az Isten látomása. Végtelen mennyországának gyengéd ragyogása. A kerubok gyönyörűsége, a szeráfok éneke. Az Isten szemében megvillanó öröm fénye, az örök szenvedésre ítéltek utolsó látomása. De még ez is kevés, mindezt átjárja a földi szenvedés. Csontjainkban lángra gyúl a velő, ereinkben lángfolyó a vér, s újra meg újra átjár a leírhatatlan fájdalom, mely soha nem csökken, melyet örökké szít az Úr haragja.
„A karjaiba ölelt. Szeretve szeretett.”

>!
Chöpp 

Olyan földön élünk, ahol, hála az Istennek, minden megterem; csakhogy minden savanyú. Erre ítéltettünk.

>!
Chöpp 

S amikor elmentek, te oda térdeltél, ahol az arca lehetett, és megcsókoltad a földet, és lyukat kapartál volna, ha én nem szólok neked: „Gyerünk, Justina, ő nem itt van, itt csak valami holttetem fekszik.”

>!
Chöpp 

De én visszatértem. És mindig is vissza fogok térni. A tenger megnedvesíti a bokámat, és eltávolodik; megnedvesíti a térdemet, a combomat; lágy karjával körülöleli a csípőmet, átcsap a mellemen; elborítja a nyakamat, a vállamra zúdul. Akkor teljesen elmerülök benne, átadom magam a heves hullámverésnek.
– Szeretek fürödni a tengerben – mondtam neki.
De ő ezt nem értette meg.
S másnap újra kint voltam a tengeren, hogy megtisztuljak, hogy átadjam magam a hullámoknak.

>!
Chöpp 

Mikor közelíteni éreztem a halált, könyörgött, álljak fel, vonszoljam tovább az életemet, mintha valami csodára várt volna, ami megtisztít a vétkeimtől. De én csak meg se próbáltam.
„Véget ért az utam – szóltam hozzá. – Nincs már erőm, nem bírom tovább.” És kinyitottam a számat, hogy elszállhasson. Elszállt. Éreztem, mikor a kezemre csordult a vékonyka vérsugár, ami a szívemhez kötötte.

>!
Carnival

„Telve az én szám fekete földdel.” Elhallgatott, s figyelte, mozog-e az asszony ajka. Látta, hogy a szája reszket, de a hangját nem hallotta.
„Telve a szám a te ajkaiddal, a te száddal. Szorosra zárt kemény ajkaid mintha ajkamat harapnák…”

>!
gerenuk

– Már meghalt? Miben?
– Nem tudom. Talán bánatában. Sokat sóhajtozott.
– Az baj. Minden sóhajtás egy kevéske élet, gyengébb lesz tőle az ember. Szóval meghalt?

58. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban!
Carlos Fuentes: Áttetsző tartomány
Carlos Fuentes: Artemio Cruz halála
Subcomandante Marcos – Paco Ignacio Taibo II: A fészkelődő holtak
Jorge Volpi: Klingsor nyomában
Mariano Azuela: Odalenn
Elmer Mendoza: Ezüstgolyók
Sabina Berman: Én, Én, Én
Octavio Paz: Fekete sugarak
Octavio Paz: Futóhomok / Rappaccini lánya – Arenas movedizas / La hija de Rappaccini