A mai mexikói (és latin-amerikai) irodalom egyik legnagyobb hatású mesterének ez a két műve – mintha szűkszavú szerzőjük művészi igényességét akarná érzékeltetni – Rulfo egész eddigi életművét képviseli. A Pedro Páramo a mexikói falu lidérces hangulatú regénye, az emlékező halottak, megkövült élők, a halálos indulat és halálos szerelem világa. Pedro Páramónak, a földbirtokos-kényúrnak kemény realizmussal megírt élettörténetét a sugallatos ziláltság szivárványos félálma-félvalósága hevíti a varázslat hőfokára. A Lángoló síkság költői és kegyetlen elbeszélései pedig egy félelmesen parlagi táj és egy nem kevésbé félelmesen parlagi társadalom összefüggéseibe ágyazzák egy elátkozott mindenség kárvallottját, a mexikói parasztot. Ezekkel a művekkel vetett véget Rulfo egy idillikus latin-amerikai népiesség hamis divatjának, és szabott új törvényt hazája és földrésze prózájának.
Pedro Páramo 58 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1955
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár Európa
Kedvencelte 9
Várólistára tette 78
Kívánságlistára tette 88
Kiemelt értékelések
Ha választani kellene egy kisregényt, amit a legtökéletesebbnek tartok, megvan rá az esély, hogy az a Pedro Páramo lenne. Emlékszem, mikor először olvastam, azonnal visszalapoztam az elejére, és rögtön kezdtem elölről.
Ilyen sűrű és fojtogató atmoszférával, végtelen precizitással és patikamérlegen adagolt és gondosan válogatott szókészlettel csak igen ritkán találkozni.
– Csak azt akartam mondani, hogy megértem magukat. Semmi mást.
– Mit ért maga?
– Semmit – mondtam. – Egyre kevesebbet.
Voltam így én is a regény olvasása közben: néha úgy éreztem, elveszek a többszólamú szövegben, de végül mindig visszataláltam, és mindenképp egyre többet éreztem belőle.
Nem csodálom, hogy García Márquez kedvence volt a mű, nagyon érződik a történeten a rá jellemző szenvedélyes latin mentalitás, és a mágikus realizmus elemei is fellelhetőek benne (az irodalomtudomány Rulfot tartja az irányzat előfutárának). Több mesélő szájából halljuk Comala történetét, lakói egymástól veszik át a stafétát, és fokozatosan vonják be életük és uruk, Pedro Paramo történetébe eredeti egyes számú elbeszélőnket (és persze az olvasót), aki végül sorsukban is osztozik (az olvasó talán nem – talán… :-)). Aki szereti García Márquezt, és érdekli, mi hatott rá, az nem fog csalódni, amit benne szeret, azt valószínűleg megtalálja Rulfonál is. Én talán azt szeretem leginkább Comalában (amit Macondóban is), hogy a falu több, mint lakóinak összege, saját egyénisége van, a legerőteljesebb genius loci, amivel valaha találkoztam.
Kezdjük azzal, hogy életemben nem hallottam Rulfo nevét (ez nyilván az én szegénységi bizonyítványom, köszi @FarkasViki az ajánlást), pedig úgy tartják ő a nagy latin-amerikai mágikus realista boom szerzőinek közvetlen elődje és legnagyobb ihletője. Ő az a mexikói író, akinek írásai minden előzmény nélküliek, és ő írta azt a regényt (Pedro Páramo, 1955), amit García Márquez annyiszor olvasott, hogy teljes egészében fejből tudott.
A regény teljesen olyan, mint egy lidércnyomásos lázálom, vagy mint egy bolyongás élet és halál határmezsgyéjén. Adott egy főhős, akit anyja a halálos ágyán arra kér (vagy inkább utasít), menjen vissza szülőfalujába, Comalába, keresse meg az apját (Pedro Páramot, a földbirtokost) és kérje vissza a jussukat. A férfi így is tesz, aztán akikkel útközben és a faluban találkozik egytől egyig furák, és ember legyen a talpán, aki megmondja ki élő és ki holt. A viszonyok ugyanolyan homályosak, mint a megszólaló karakterek, de a közös kapcsolódási pont mindig Pedro Páramo. Rulfo nagyon erőteljes atmoszférát teremt, mi is úgy bolyongunk a szövegben, mint a nyugalmat nem lelt lelkek, évtizedek/generációk történetei kavarognak egymás mellett folyamatosan. Rendkívül szuggesztív szöveg, mágia és realizmus egymás mellett. Ha valaki szereti ezt az irányzatot, mindenképp ismerkedjen a forrással. Nem könnyű szöveg, igénybe veszi az olvasót és teljes koncentrációt kíván, de nagyon megéri!
Na, itt aztán el lehet veszni rendesen ebben a regényben. Mind a formát, mind a tartalmat tekintve fajsúlyos kis könyvecske ez. A regénykezdéskor a narrátor felvázolja, hogy miről is fog szólni a sztori, de aztán egy hirtelen váltással teljesen más irányba indul el a történetvezetés. Rendesen kell figyelni, mert folyamatosan ugrálunk térben és időben, az elbeszélők is nagyon sűrűn váltakoznak és a regény végéig a szerző folyamatosan behoz új szereplőket. Igazi mexikói haláltánc ez, ahol bizony nem tudhatjuk, hogy ki az élő és ki a halott. A regény végére sem fog teljesen összeállni a kép, fog maradni rengeteg üres hely, amelyet az olvasó fantáziájával kell betölteni. Egy újraolvasás mindenképpen ajánlott. Nyomokban Márquezt is tartalmaz. Akit érdekel, hogy miért nevezi elődjének és példaképének Rulfót a kolumbiai író, az mindenképpen olvassa el, de ne számítson könnyed Márquez-regényre. A „Latin-amerikai bumm” nagyágyúi (Márquez, Vargas Llosa, Borges, Cortázar) mellé én mindenképpen odatenném Rulfót is. Csak ajánlani tudom, olvassátok.
Szeretem a mágikus realizmust, és az elején még elég lelkesen is olvastam, de aztán ez a lelkesedés lassacskán elfogyott. Pedro Páramo fiával kezdődik, aztán a fia egyszerűen felszívódik a múltban, hogy soha többé ne bukkanjon fel, és a fókusz áthelyeződik a nagyapjára és az apjára. A holtak egymással beszélgetnek a föld alatt, a faluban maradnak az árnyak, hogy aztán egyre inkább megismerhessük az apa és a nagyapa álnokságát, erőszakosságát és kicsinyességét.
Juan Rulfo életműve a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető vaskosnak, ebben a vékonyka, alig több, mint száz oldalas könyvecskében gyakorlatilag elfér életművének harmada. Ennek ellenére Rulfo talán a legjelentősebb mexikói író, s a Pedro Páramo olvasásakor ezzel eszébe sem jut vitatkozni az embernek, ugyanis egy rendkívüli kisregényt tart a kezében, aminek az elején még azt hiszi, tudja miről van szó. Egy férfiember, édesanyja halála után elmegy felkeresni az apját, Pedro Páramot. Aztán ahogy megérkezik szülőfalujába, úgy vesznek az események egyre váratlanabb fordulatokat, s úgy kezd az olvasó egyre jobban elbizonytalanodni, most tulajdonképpen miről is van szó. spoiler Nem könnyű, de nagyon sokrétegű, szuggesztív alkotás. Nehéz a hatása alól kikerülni.
Végig olyan érzésem volt, mintha egy drámát olvasnék, valahogy a szövegnek még sokkal jobb helye lett volna egy színpadon, végül is a tér, a helyszín végig ugyanaz, és a szereplők párbeszédeiből áll össze apránként a történet – ha színpadon látom ezt, egy kicsit kevesebbszer vesztem volna el menet közben, segített volna, hogy látom, éppen ki beszél. Talán egy kicsit sokat vártam tőle, és ezért lehet, hogy nem volt végül óriási hatása. Tetszett a részletekből, villanásokból összeálló szöveg (Chabon utóhatása biztos, de most, hogy így belegondolok, remek képregény is lehetne belőle), de összességében inkább az marad meg, hogy egy fontos alapművet olvastam, és az ebből kivirágzó egyéb művek fognak majd nálam inkább betalálni.
„Vannak falvak, amelyeken érződik a szerencsétlenség. Könnyű felismerni őket, elég, ha beleszippant az ember az áporodott, zsibbasztó levegőjükbe, az is olyan vézna és szegényes, mint minden, ami elaggott. Ez a falu is ilyen …”
Ez a falu Comala. Kísértetiesen hátborzongató.
Kísérteties. Ez az egyetlen jelző kifejezi a lényeget: „Csupa visszhang ez a falu. Olyan, mintha a falak üregeibe vagy a kövek alá volna bezárva. Ahogy mész, hallod a saját lépteidet. Neszeket hallasz. Nevetést. Nagyon régi, megfáradt kacagást. A használatban elkopott beszédet. Mindent hallasz.”
Pedig csönd van. Kísérteties.
A csöndnek fontos a szerepe. A csöndben hallani a hangokat. A holtakét. Mert Comalát a holtak lakják. „Ha látná azt a sokaságot, az utcán kóborló, elszabadult lelkeket. Mihelyst besötétedik, előmerészkednek. Senki se akarja látni őket. Olyan sokan vannak, mi meg olyan kevesen, hogy már nem is erőltetjük, hogy imádsággal próbáljunk segíteni nekik megszabadulni a bűneiktől. A mi imáink már nem elegendők valamennyiüknek.”
Nem nyerhetnek nyugalmat a túlvilágon, hát járják ezt a furcsa haláltáncot itt a földön, Kísértenek, sorolják végtelen sérelmeiket, siratják bűneiket, újra és újra megélik fájdalmaikat. Élő itt szinte nincs is, lassan a narrátor is a föld alól tudósít.
Mi pedig kapunk egy tablót a mexikói falu fülledt, csendes eső áztatta világáról, ahol megállt az idő, ahol elpusztul minden, ami él. Amit nem a helyi kiskirály pusztít el, azt majd a forradalmárok. A szöveg eltávolít, elborzaszt a bűnöknek és szenvedéseknek ez a végtelen mintázata. És mégis valahogy egésznek mélyéről fölsejlik az érzés, a bensőnkből fakadó végtelen fájdalom. Még Pedro Páramo, az eleven gyűlölet fájdalma is.
Rulfo valóban kivételes író. Nagyon erős hatású a szöveg. Nekem most kicsit túl erős is.
Különleges kisregény. Nyomasztó és ezoterikus, igazi mexikói haláltánc, olyan világ, ahol még azért is keményen meg kell dolgozni, hogy tisztességgel elmúlhasson az ember. Hogy megértettem-e mindent a műben? Bizonyos, hogy nem. Viszont éreztem az írás mélységét, ahogy húz az a valami, amit igazából meg sem tudok határozni. Azért ezt kevés könyv tudja. Biztosan újra fogom olvasni, némi ülepedés után. Nem olyan naturalisztikus, mint a Lángoló síkság, és nem olyan egyenes a történetvezetése, mint az Aranykakasnak. Elsőre akár csapongónak, felszínesnek is tűnhet az egész, nem adja könnyen magát. De mikor volt az elkárhozott lelkek kavalkádja rendezett és áttekinthető? Na ugye. Pont ebben rejlik a mű nagyszerűsége. Ez a könyv igazi irodalmi bravúr, kivételes a maga eredetiségében, hangulatában, teljes valójában.
Népszerű idézetek
A falum, ami ott emelkedik a síkság felett. Telve fákkal és zöld levelekkel, mint egy ládikó, melyben emlékeinket őríztük. Megérzed majd, hogy mindenki az örökkévalóságban akar élni. A hajnal, a reggel, a dél és az éjszaka mindig ugyanaz, csak a levegő változik. Ott a levegő megváltoztatja a dolgok színét, ott úgy suhan az élet, mint a suttogás; mintha az élet pusztán suttogás volna…
Igen, Dorotea, engem a suttogás ölt meg. Igaz, már megült a félelem. Egyre közeledett, míg végül is már nem bírtam elviselni. És amikor elért a suttogás, megpattant bennem a húr.
– Hallottad-e már egy halott panaszkodását? – kérdezte tőlem.
– Nem, dona Eduviges.
– Jó neked.
31. oldal
Elsőnek a nagyharang kondult meg. Aztán nyomban a többi…
De a harangozás tovább tartott a megszokottnál…
Már délre járt az idő s a harngok egyre csak zúgtak. Leszállt az este. És a harangok csak zúgtak, zúgtak egyre hangosabban, egyre erősebben, míg hangjuk össze nem olvadt hangos siratóénekké…
Három napig mindenki süket volt. A levegőben kavargó harangzúgás lehetetlenné tette a beszédet. De a harangok csak zúgtak, egyre zúgtak; némelyik már repedten, üresen kongott, akár az agyagkorsó.
– Nyeldesem habzó nyálamat; férgekkel teli göröngyöket rágok, s a férgek elárasztják a torkomat, kaparják a szájpadlásomat… A szám megnövekszik, torz vigyorra húzódik, s előbújnak alóla a fogaim. Az orrom megpuhul. Szemem fehérje elfolyik. A hajam egyetlen lángcsóvába gyúl…
Csodálkozott, hogy Susana San Juan milyen nyugodt. Szerette volna kitalálni a gondolatát, látni szívének haláltusáját, ahogy elhessenti magától a szörnyű látomást, amit ő plántált belé. A szemébe nézett, és az asszony visszatekintett rá. És az ajka mosolyra húzódott.
– Valami még hiányzik. Az Isten látomása. Végtelen mennyországának gyengéd ragyogása. A kerubok gyönyörűsége, a szeráfok éneke. Az Isten szemében megvillanó öröm fénye, az örök szenvedésre ítéltek utolsó látomása. De még ez is kevés, mindezt átjárja a földi szenvedés. Csontjainkban lángra gyúl a velő, ereinkben lángfolyó a vér, s újra meg újra átjár a leírhatatlan fájdalom, mely soha nem csökken, melyet örökké szít az Úr haragja.
„A karjaiba ölelt. Szeretve szeretett.”
De én visszatértem. És mindig is vissza fogok térni. A tenger megnedvesíti a bokámat, és eltávolodik; megnedvesíti a térdemet, a combomat; lágy karjával körülöleli a csípőmet, átcsap a mellemen; elborítja a nyakamat, a vállamra zúdul. Akkor teljesen elmerülök benne, átadom magam a heves hullámverésnek.
– Szeretek fürödni a tengerben – mondtam neki.
De ő ezt nem értette meg.
S másnap újra kint voltam a tengeren, hogy megtisztuljak, hogy átadjam magam a hullámoknak.
Mikor közelíteni éreztem a halált, könyörgött, álljak fel, vonszoljam tovább az életemet, mintha valami csodára várt volna, ami megtisztít a vétkeimtől. De én csak meg se próbáltam.
„Véget ért az utam – szóltam hozzá. – Nincs már erőm, nem bírom tovább.” És kinyitottam a számat, hogy elszállhasson. Elszállt. Éreztem, mikor a kezemre csordult a vékonyka vérsugár, ami a szívemhez kötötte.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Mariano Azuela: Odalenn 81% ·
Összehasonlítás - Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita 90% ·
Összehasonlítás - Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején 88% ·
Összehasonlítás - B. Traven: Az őserdő foglyai ·
Összehasonlítás - Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája 87% ·
Összehasonlítás - Lázár Ervin: A fehér tigris 87% ·
Összehasonlítás - Hermann Hesse: A pusztai farkas 87% ·
Összehasonlítás - Daniel Keyes: Virágot Algernonnak 96% ·
Összehasonlítás - Arthur Conan Doyle: Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története I-II. 96% ·
Összehasonlítás - Agatha Christie: Tíz kicsi néger 95% ·
Összehasonlítás