Lángoló ​síkság 21 csillagozás

Juan Rulfo: Lángoló síkság

"Háromszor ​is keresztet vetett. „bocsássanak meg” – szólt hozzájuk. És nekifogott a műveletnek. Mikor a harmadikhoz ért, könnypatakok buggyantak ki a szeméből. De lehet, hogy izzadság volt. Az öldöklés fáradságos munka. A bőr szívós. Védekezik, ha megadja is magát. A kés meg csorba volt: „Már megbocsássanak” – mondta nekik újra… „Elcsíptelek – mondta, aki követte, és aki most a folyóparton ült. – Vissza kell fordulnod, ha rájössz, hogy nem tudsz kijutni a szorosból, itt várlak meg… Holnap meghalsz vagy, holnapután, vagy egy hét múlva. Az idő nem számít. Türelmes vagyok.” Ilyen erőszakot, véresen tomboló vagy köznapian természetessé vált erőszakot lehel minden ebben a szűkszavú, költői és kegyetlen könyvben, mellyel a mexikói Juan Rulfo – a magyarul is megjelent Pedro Páromo világhírű szerzője – véget vetett az idillikus latin-amerikai népiesség hamis divatjának, s egy félelmes parlagi táj és egy nem kevésbé félelmes parlagi társadalom összefüggéseibe ágyazza egy elátkozott… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1953

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár Európa

>!
Európa, Budapest, 1970
140 oldal · Fordította: Belia Anna, Kürti Pál

Kedvencelte 1

Várólistára tette 28

Kívánságlistára tette 27


Kiemelt értékelések

giggs85 >!
Juan Rulfo: Lángoló síkság

Különös,hogy Rulfo ennyire ismeretlen maradt idehaza, hisz a huszadik század közepének egyik legkiemelkedőbb alkotója volt, és ráadásul minden műve elérhető magyarul is.
Ezek a novellái is szinte egytől egyig tökéletesek. Olvasni kellene minél több embernek.

4 hozzászólás
marschlako>!
Juan Rulfo: Lángoló síkság

Rulfo novellái is nagyon erősek, bár egy-két kivételtől eltekintve nem voltak rám olyan elementáris hatással, mint a Pedro Páramo. Persze ez inkább Rulfo kisregényének zsenialitását emeli ki. A novellákban különösen tetszett, hogy egyszerű elemekkel tud nagyon hatásos lenni, szinte belelátunk szereplői lelkébe. Középpontjukban mindig a puszta egyszeri embere áll, s nagyon gyakori motívum a gyilkosság, főleg a bosszú.
A két legerősebb novella számomra a Talpa és a Luvina*, de kifejezetten tetszett még a Macario, a Mert hát olyan szegények vagyunk, Az ember és a Nem hallasz kutyaugatást? is.

*mely utóbbi hatásához minden bizonnyal hozzájárult, hogy Llamazares Sárga eső c. regényével egyidőben olvastam: a hasonló tematika, az elhagyatott, Isten háta mögötti hely adta a párhuzamot Luvina és Ainielle között.

Gedi>!
Juan Rulfo: Lángoló síkság

Állítólag a Száz év magány előtti latin-amerikai irodalom legfontosabb szerzője Rulfo, akinek teljes életműve elfér 2 vékonyka kötetben. A Lángoló síkság rendkívüli sűrűségű 15 novellája, mint valami mexikói Hemingway, minden szónak súlyt adva, minden sallangtól, felesleges körítéstől mentesen ad tudósítást a mexikói forradalom utáni évek, évtizedek többnyire szörnyű, kilátástalan életeiről. Komoly olvasói erőpróba néhol megfejteni ezeket a történeteket, de a hangulat, egy-egy elejtett szó az utolsó mondatzáró pont után is még sokáig nem hagy nyugodni. Az ember és a Talpa különösen erős írások.

kolika>!
Juan Rulfo: Lángoló síkság

Kegyetlen, tárgyilagos, romantikus sallangoktól teljesen mentes kötet. Nincs benne mágikus realizmusra jellemző homályos, babonás utalások (ami nálam csak plusz pontot jelent). Olvastam az első novellát, s azt gondoltam, hogy biztos ez csak a kezdő lökés, hogy az ember olvassa tovább, de mégsem tudja hozni ezt a színvonalat a szerző a mű végéig, de tévedtem. A kötet többi novellája is hasonló tárgyilagossággal tárja elénk az egyszerű emberek kálváriáját.
Felkavaró ezeket a novellákat olvasni.

pwz I>!
Juan Rulfo: Lángoló síkság

Milyen „dolog” az már, hogy valaki nem akar író lenni, mégis összehoz, csak úgy „mellékesen” összesen egy kisregényt meg egy novelláskötetet – utóbbi még az 1001 könyv listára is felkerül –, és nagyon sok latin-amerikai író azt vallja, hogy ő, mármint ez a bizonyos író, sok tekintetben hatással volt irodalmi munkásságára?!
Ez nem sok embernek adatott eddig meg. A kivétel – a mexikói Juan Rulfo esetében – erősíti a szabályt. Kegyetlenül élethű képeket fest a vidéki, forradalom utáni Mexikóról. A latin-amerikai novellákat kedvelőknek ezt a könyvecskét nem érdemes kihagyniuk.

>!
Európa, Budapest, 1970
140 oldal · Fordította: Belia Anna, Kürti Pál
3 hozzászólás
iniesta>!
Juan Rulfo: Lángoló síkság

Dosztojevszkijt parafrazálva: ti körbeünnepelt mágikus nagyok (Márquez, Vargas Llosa, Fuentes) ott, ti mindannyian a Rulfo által nem hallott kutyaugatásból bújtatok ki! Erős, de mindenképpen igaz: a stílusirányzat utcahosszal legfontosabb novelláskötete.

Tíci>!
Juan Rulfo: Lángoló síkság

A latin-amerikai irodalmat kedvelőknek – így nekem is – kötelező darab. Nagyon erős novelláskötet. Nehéz olyan novelláskötetet írni, amelynek minden darabja igazán jó. Ez ilyen. Nyers, kegyetlen, mégis szép. A Pedro Páramót is el fogom olvasni egyszer.


Népszerű idézetek

rakétaember>!

Itt, mikor az ember beszél, a szavak megforrósodnak a szájában a kinti melegtől, kiszárítják a nyelvét, míg a lélegzettel együtt ki nem fogynak. Így van ez itt. Ezért nincs kedve beszélni senkinek.

Ezt a földet adták nekünk

crataegusmonogyna>!

Jöttünk-mentünk a cukroszsákokkal, de a fuvaros egész idő alatt nem mozdult, csak lapult ott a fűben. Mondtam is Torricóéknak. Ezt mondtam:
– Az az ember, aki ott hever, alighanem halott.
– Dehogy, biztos csak elaludt – felelték. – Őrködött, amikor itt hagytuk, de nyilván elfáradt, és elaludt.
Odamentem az emberhez, és oldalba rúgtam, hogy fölébresszem; de az csak hevert.
– Ez bizony meghalt – mondtam megint.
– Ne beszélj már, csak egy kicsit elkábult, mert Odilón kupán vágta egy doronggal; majd fölkel. Meglátod, mihelyt kisüt a nap, a jó kis meleg nyomban fölébreszti, és indul szaporán hazafelé. Na, fogd azt a zsákot, aztán gyerünk!
Ennyi volt az egész, amit mondtak.
Még egyszer, utoljára belerúgtam az emberbe, de úgy szólt, mintha odvas fatörzsbe rúgtam volna. Aztán a vállamra vetettem a zsákot, és előrementem. Torricóék utánam jöttek.

22-23. oldal, Nénehát (Európa, 1970)

crataegusmonogyna>!

Leesik egy nagy, kövér esőcsepp, kis üreget váj a földbe, olyasféle lágy anyagot hagyva maga után, mint egy köpés. Egyetlen csöpp. Várjuk, hogy több is essen, és a tekintetünkkel keressük őket. De nincs több. Nem esik. Ha most az égre nézünk, az esőfelhőt nagy messzeségben látjuk, amint sebesen szalad. A falu felől jövő szél hajtja, és a dombok kék árnyékához taszítja. A tévedésből lehullt csöppet pedig beissza a föld, eltünteti szomjúságában.
Ki az ördög csinálhatta ilyen nagyra ezt a síkságot? Mire jó ez?
Megint nekiindultunk; az előbb megálltunk, hogy megnézzük, esik-e az eső. Nem esett. Most megint nekiindulunk. És nekem eszembe jut, hogy többet gyalogoltunk, mint amennyire eljutottunk. Ez jut eszembe. Ha esett volna, talán más jutna eszembe. Pedig tudom, hogy gyerekkorom óta egyszer se láttam esőt, olyan igazit, a síkságon.
Nem, a síkság semmire se jó. Nincs rajta se nyúl, se madár. Semmi. Csak néhány bogáncs, meg egy-egy füves folt összekunkorodott fűszálakkal; de ezen kívül aztán semmi.

14. oldal, Ezt a földet adták nekünk (Európa, 1970)

crataegusmonogyna>!

– Majd meglátja, hogy milyen a szél Luvinában. Fekete. Azt mondják, azért, mert vulkáni homokot hord magával; de az biztos, hogy a szél sötét. Majd meglátja. A szél megveti a lábát Luvinában, és beleakaszkodik mindenbe, mintha meg akarná marni. Gyakran megesik, hogy elviszi a háztetőket, mint valami szalmakalapot, meztelen, födetlen falakat hagyva maga után. Aztán meg kaparászik, mintha körme volna: azt hallja az ember reggel, este, órákon át, ahogy a szél szüntelenül sikálja a falat, magával görget egy-egy göröngyöt, hegyes kampójával az ajtó alá túr; végül már úgy érezzük, hogy a szél a bensőnkben fortyog, és csontjaink eresztékeit cibálja. Majd meglátja.

86-87. oldal, Luvina (Európa, 1970)


Hasonló könyvek címkék alapján

Mariano Azuela: Odalenn
Augusto Monterroso: A fekete Bárány és más mesék
Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella
Bogdán Krisztina – Simor András (szerk.): 12 spanyol és latin-amerikai író / 12 escritores españoles y latinoamericanos
Diego Trelles Paz (szerk.): A jövő nem a miénk
Benyhe János (szerk.): Latin-amerikai elbeszélők
Várady László (szerk.): Ördögszakadék
Gabriel García Márquez: A bölömbikák éjszakája
Xantus Judit (szerk.): Utolsó szerelem
Székács Vera (szerk.): Huszadik századi latin-amerikai novellák