"Háromszor is keresztet vetett. „bocsássanak meg” – szólt hozzájuk. És nekifogott a műveletnek. Mikor a harmadikhoz ért, könnypatakok buggyantak ki a szeméből. De lehet, hogy izzadság volt. Az öldöklés fáradságos munka. A bőr szívós. Védekezik, ha megadja is magát. A kés meg csorba volt: „Már megbocsássanak” – mondta nekik újra… „Elcsíptelek – mondta, aki követte, és aki most a folyóparton ült. – Vissza kell fordulnod, ha rájössz, hogy nem tudsz kijutni a szorosból, itt várlak meg… Holnap meghalsz vagy, holnapután, vagy egy hét múlva. Az idő nem számít. Türelmes vagyok.” Ilyen erőszakot, véresen tomboló vagy köznapian természetessé vált erőszakot lehel minden ebben a szűkszavú, költői és kegyetlen könyvben, mellyel a mexikói Juan Rulfo – a magyarul is megjelent Pedro Páromo világhírű szerzője – véget vetett az idillikus latin-amerikai népiesség hamis divatjának, s egy félelmes parlagi táj és egy nem kevésbé félelmes parlagi társadalom összefüggéseibe ágyazza egy elátkozott… (tovább)
Lángoló síkság 21 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1953
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár Európa
Kedvencelte 1
Várólistára tette 28
Kívánságlistára tette 27
Kiemelt értékelések
Különös,hogy Rulfo ennyire ismeretlen maradt idehaza, hisz a huszadik század közepének egyik legkiemelkedőbb alkotója volt, és ráadásul minden műve elérhető magyarul is.
Ezek a novellái is szinte egytől egyig tökéletesek. Olvasni kellene minél több embernek.
Rulfo novellái is nagyon erősek, bár egy-két kivételtől eltekintve nem voltak rám olyan elementáris hatással, mint a Pedro Páramo. Persze ez inkább Rulfo kisregényének zsenialitását emeli ki. A novellákban különösen tetszett, hogy egyszerű elemekkel tud nagyon hatásos lenni, szinte belelátunk szereplői lelkébe. Középpontjukban mindig a puszta egyszeri embere áll, s nagyon gyakori motívum a gyilkosság, főleg a bosszú.
A két legerősebb novella számomra a Talpa és a Luvina*, de kifejezetten tetszett még a Macario, a Mert hát olyan szegények vagyunk, Az ember és a Nem hallasz kutyaugatást? is.
*mely utóbbi hatásához minden bizonnyal hozzájárult, hogy Llamazares Sárga eső c. regényével egyidőben olvastam: a hasonló tematika, az elhagyatott, Isten háta mögötti hely adta a párhuzamot Luvina és Ainielle között.
Állítólag a Száz év magány előtti latin-amerikai irodalom legfontosabb szerzője Rulfo, akinek teljes életműve elfér 2 vékonyka kötetben. A Lángoló síkság rendkívüli sűrűségű 15 novellája, mint valami mexikói Hemingway, minden szónak súlyt adva, minden sallangtól, felesleges körítéstől mentesen ad tudósítást a mexikói forradalom utáni évek, évtizedek többnyire szörnyű, kilátástalan életeiről. Komoly olvasói erőpróba néhol megfejteni ezeket a történeteket, de a hangulat, egy-egy elejtett szó az utolsó mondatzáró pont után is még sokáig nem hagy nyugodni. Az ember és a Talpa különösen erős írások.
Kegyetlen, tárgyilagos, romantikus sallangoktól teljesen mentes kötet. Nincs benne mágikus realizmusra jellemző homályos, babonás utalások (ami nálam csak plusz pontot jelent). Olvastam az első novellát, s azt gondoltam, hogy biztos ez csak a kezdő lökés, hogy az ember olvassa tovább, de mégsem tudja hozni ezt a színvonalat a szerző a mű végéig, de tévedtem. A kötet többi novellája is hasonló tárgyilagossággal tárja elénk az egyszerű emberek kálváriáját.
Felkavaró ezeket a novellákat olvasni.
Milyen „dolog” az már, hogy valaki nem akar író lenni, mégis összehoz, csak úgy „mellékesen” összesen egy kisregényt meg egy novelláskötetet – utóbbi még az 1001 könyv listára is felkerül –, és nagyon sok latin-amerikai író azt vallja, hogy ő, mármint ez a bizonyos író, sok tekintetben hatással volt irodalmi munkásságára?!
Ez nem sok embernek adatott eddig meg. A kivétel – a mexikói Juan Rulfo esetében – erősíti a szabályt. Kegyetlenül élethű képeket fest a vidéki, forradalom utáni Mexikóról. A latin-amerikai novellákat kedvelőknek ezt a könyvecskét nem érdemes kihagyniuk.
Népszerű idézetek
Itt, mikor az ember beszél, a szavak megforrósodnak a szájában a kinti melegtől, kiszárítják a nyelvét, míg a lélegzettel együtt ki nem fogynak. Így van ez itt. Ezért nincs kedve beszélni senkinek.
Ezt a földet adták nekünk
Jöttünk-mentünk a cukroszsákokkal, de a fuvaros egész idő alatt nem mozdult, csak lapult ott a fűben. Mondtam is Torricóéknak. Ezt mondtam:
– Az az ember, aki ott hever, alighanem halott.
– Dehogy, biztos csak elaludt – felelték. – Őrködött, amikor itt hagytuk, de nyilván elfáradt, és elaludt.
Odamentem az emberhez, és oldalba rúgtam, hogy fölébresszem; de az csak hevert.
– Ez bizony meghalt – mondtam megint.
– Ne beszélj már, csak egy kicsit elkábult, mert Odilón kupán vágta egy doronggal; majd fölkel. Meglátod, mihelyt kisüt a nap, a jó kis meleg nyomban fölébreszti, és indul szaporán hazafelé. Na, fogd azt a zsákot, aztán gyerünk!
Ennyi volt az egész, amit mondtak.
Még egyszer, utoljára belerúgtam az emberbe, de úgy szólt, mintha odvas fatörzsbe rúgtam volna. Aztán a vállamra vetettem a zsákot, és előrementem. Torricóék utánam jöttek.
22-23. oldal, Nénehát (Európa, 1970)
Leesik egy nagy, kövér esőcsepp, kis üreget váj a földbe, olyasféle lágy anyagot hagyva maga után, mint egy köpés. Egyetlen csöpp. Várjuk, hogy több is essen, és a tekintetünkkel keressük őket. De nincs több. Nem esik. Ha most az égre nézünk, az esőfelhőt nagy messzeségben látjuk, amint sebesen szalad. A falu felől jövő szél hajtja, és a dombok kék árnyékához taszítja. A tévedésből lehullt csöppet pedig beissza a föld, eltünteti szomjúságában.
Ki az ördög csinálhatta ilyen nagyra ezt a síkságot? Mire jó ez?
Megint nekiindultunk; az előbb megálltunk, hogy megnézzük, esik-e az eső. Nem esett. Most megint nekiindulunk. És nekem eszembe jut, hogy többet gyalogoltunk, mint amennyire eljutottunk. Ez jut eszembe. Ha esett volna, talán más jutna eszembe. Pedig tudom, hogy gyerekkorom óta egyszer se láttam esőt, olyan igazit, a síkságon.
Nem, a síkság semmire se jó. Nincs rajta se nyúl, se madár. Semmi. Csak néhány bogáncs, meg egy-egy füves folt összekunkorodott fűszálakkal; de ezen kívül aztán semmi.
14. oldal, Ezt a földet adták nekünk (Európa, 1970)
– Majd meglátja, hogy milyen a szél Luvinában. Fekete. Azt mondják, azért, mert vulkáni homokot hord magával; de az biztos, hogy a szél sötét. Majd meglátja. A szél megveti a lábát Luvinában, és beleakaszkodik mindenbe, mintha meg akarná marni. Gyakran megesik, hogy elviszi a háztetőket, mint valami szalmakalapot, meztelen, födetlen falakat hagyva maga után. Aztán meg kaparászik, mintha körme volna: azt hallja az ember reggel, este, órákon át, ahogy a szél szüntelenül sikálja a falat, magával görget egy-egy göröngyöt, hegyes kampójával az ajtó alá túr; végül már úgy érezzük, hogy a szél a bensőnkben fortyog, és csontjaink eresztékeit cibálja. Majd meglátja.
86-87. oldal, Luvina (Európa, 1970)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Mariano Azuela: Odalenn 81% ·
Összehasonlítás - Augusto Monterroso: A fekete Bárány és más mesék 88% ·
Összehasonlítás - Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella 87% ·
Összehasonlítás - Bogdán Krisztina – Simor András (szerk.): 12 spanyol és latin-amerikai író / 12 escritores españoles y latinoamericanos ·
Összehasonlítás - Diego Trelles Paz (szerk.): A jövő nem a miénk 85% ·
Összehasonlítás - Benyhe János (szerk.): Latin-amerikai elbeszélők ·
Összehasonlítás - Várady László (szerk.): Ördögszakadék ·
Összehasonlítás - Gabriel García Márquez: A bölömbikák éjszakája 85% ·
Összehasonlítás - Xantus Judit (szerk.): Utolsó szerelem ·
Összehasonlítás - Székács Vera (szerk.): Huszadik századi latin-amerikai novellák 81% ·
Összehasonlítás