Dalok ​a tűzhöz 5 csillagozás

Juan Gabriel Vásquez: Dalok a tűzhöz

A ​számos rangos nemzetközi díjjal elismert kolumbiai Juan Gabriel Vásquez az egyik legjelentősebb kortárs latin-amerikai író. Realista, izgató, felkavaró és gondolkodásra késztető történeteket, finom és tűpontos prózát ír. Négy nagy sikerű, az Ab Ovo által kiadott regénye után a Dalok a tűzhöz című műve Csuday Csaba fordításában jelenik meg. A kötet kilenc novellájának szereplőiben közös, hogy mindannyian – ki fizikai valójában, ki közvetetten – megtapasztalják az erőszakot, amely sorsszerűen, gyökeresen megváltoztatja az életüket. A rendkívüli, olykor megrázó, bonyolult etikai kérdéseket feszegető, a fikciót a történelmi és személyes traumatikus eseményekkel elegyítő történetek újabb bizonyítékként szolgálnak Vásquez elbeszélői sokoldalúságára, rendkívüli karakterteremtő tehetségére.

Ahogy Winston Manrique Sabogal, az El País kritikusa fogalmaz: Vásquez írói világának egyik központi eleme – az emberi természetben mindenütt jelen lévő, Kolumbia történelmében és a… (tovább)

Eredeti cím: Canciones para el incendio

Eredeti megjelenés éve: 2018

>!
Ab Ovo, Budapest, 2021
168 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155640513 · Fordította: Csuday Csaba

Várólistára tette 9

Kívánságlistára tette 6


Kiemelt értékelések

giggs85>!
Juan Gabriel Vásquez: Dalok a tűzhöz

Bár világlátásukban, írástechnikájukban és az általuk ábrázolt történetek terén talán nem is különbözhetnének jobban, Juan Gabriel Vásquez fajsúlyosságban, profizmusban és zsenialitásban ugyanazt a szintet hozza, és (legalábbis a spanyol és angol nyelvterületeken) ugyanúgy fémjelzi a 21. századi kolumbiai irodalmat, mint a Száz év magány ikonikus írója, Gabriel Garcia Márquez a 20. századit. Hazai (el)ismertségük azonban, mondhatni, ég és föld. Ugyanis a múlt hónapban megjelent Dalok a tűzhöz hiába a középnemzedékhez tartozó dél-amerikai szerző ötödik magyarul is elérhető műve, egy szűkebb rétegen kívül sajnos alig-alig ismerik a nevét idehaza, pedig a közelmúlt legjobb dokumentumregényei közül több is (Becsapódás, Emberi romok) az ő tollából származik.

Vásquez új kötete némileg meglepő módon nem regény, hanem egy olyan elbeszélés-gyűjtemény, melynek történeteiben közös, hogy mindegyik középpontjában a szerző örök témája, az értelmetlen, elkerülhetetlen és megállíthatatlan erőszak átlagemberekre gyakorolt hatása áll. A stílusuk, hangvételük és ábrázolásmódjuk azonban a már szintén jól megszokott (ál)dokumentarista jellegű.

Az első szöveg, a „Nő a parton” (a fikció szerint) a szerző egy fényképész barátnőjétől származik, aki egész korábbi életét a kolumbiai erőszak dokumentálására tette fel, és aki végre a polgárháborús helyzet csitultával visszatér életének egy korábbi színterére, ahol összefut egy nővel, akit bő két évtizede a leghevesebb harcok idején látott utoljára. Vásquez a szokásos, indázó, sokszorosan összetett és végtelenül precíz mondataival párhuzamosan, egymás mellett bontja ki a két idősík eseményeit, és azt a ritka bravúrt hajtja végre, hogy bár gyakorlatilag semmilyen igazi konkrétumot nem tudunk meg a múltról, de a szöveg hangulata és a szereplők egy-egy oldalpillantása sok mindent megsejtet az olvasókkal a háború poklával kapcsolatban.

„A hasonmás”, ahogy a címéből is sejthető egy régi irodalmi témát, a doppelgänger-jelenséget dolgozza fel egy már jól ismert módon. A kolumbiai hadsereg egy időben egy lottóhúzásszerű játékkal sorsolta ki, hogy kinek kell bevonulnia középiskola után, és ki élheti tovább szabad életét. A véletlennek – na meg az ábécérendnek – köszönhetően pedig úgy alakult, hogy az utolsóelőttiként húzó Vásquezre mosolygott a szerencse, így viszont a legjobb gyerekkori barátjának kellett bevonulnia, aki aztán hamarosan, a kiképzés során egy tragikus balesetben életét is vesztette. Ez az elbeszélés az életek és sorsok groteszk módon viszonylagos voltát emeli ki, hiszen a szerencsétlenül járt fiú maga a szerző is lehetett volna.

„A repülőtér” a felszínen egy filmforgatás története, melynek során a fiatal, nélkülöző Vásquez egy készülő Polanski-filmhez áll be statisztának, hogy a pár órás munka során óhatatlanul is felidéződjék benne a legendás rendező várandós feleségét, Sharon Tate-et ért támadás (mint ismeretes, őt gyilkolták meg brutális kegyetlenséggel a Manson-család tagjai), amely hatása alól nem csak a lengyel direktor, de egy egész generáció sem tud elszakadni azóta sem.

A kötet címadó darabja, „A dalok a tűzhöz” egy, az Emberi romokhoz köthető mellékszálat bont ki, és tár elénk, mely során az őrületes erőszakspirál és sorstragédia a 19. század közepétől az I. világháborús francia hadszíntéren át egészen a 20. század második felének egyik különösen erőszakos kolumbiai eseményéhez vezet, amely nemcsak a szereplőket, de az olvasókat is magával sodorja…

Összességében elmondható, hogy bár Vásquez inkább regényíró, és nem feltétlen a kispróza az ő terepe, ugyanakkor így is mind a kilenc elbeszélés különös műgonddal előadott történet, amelyek játszódhatnak bárhol és bármikor, de sosem szakadhatnak el attól az erőszaktól, ami az emberi faj sajátja az ősidők óta. Aki eddig szerette a szerzőt, az úgy is elolvassa ezt a kötetet, aki pedig még nem találkozott a 21. század legnagyobb kolumbiai írójával, annak pedig a Dalok a tűzhöz kiváló belépő lehet az életműbe.

jethro>!
Juan Gabriel Vásquez: Dalok a tűzhöz

Szeretem Vásquez írásait. Ezért valószínűleg elfogult is vagyok. Ő egy nagyon jó regény író. A novelláiban valahogy nem tud kiteljesedni.

iniesta>!
Juan Gabriel Vásquez: Dalok a tűzhöz

Rég olvastam írástechnikai szempontból ennyire szabálytalan, végeredményében ennyire érdekesen sikerült rövidpróza-kötetet.

Onnan indítanék, hogy a kötet nem jó. Kilenc elbeszélés (nem novella), egy nagyjából egyirányba mutató vezérmotívummal (spoiler), amelyek egyértelműen nem állnak össze egy kötetté. A vezérmotívum mintha nem lenne elég, hiányzik hozzá egy a köteten átívelő következetes írásstrategia – márpedig ilyen nincs. Helyette van kettő merőben különböző: a szerzőtől már részint megszokott dokumentarista-áldokumentarista keverés (az elbeszélések nagy többsége ezt követi), gyakran csak a borges-ihez hasonló rövid felütéssel az exegétai pozícióból („a következő szomorú történetet innen és innen halottam”), illetve egy jóval tradícionálisabb mindenttudó elbeszélői belehelyezkedés a nyílt fikcióba E/3-as narrációval, a jelenetek snittszerű összevágásával (pl. A békák, A fiúk). A kettő valahogy, legalábbis a kötet szintjén, nem ér össze.

A másik oldalról ugyanakkor: ebben a kötetben nincs rossz elbeszélés. Egy sem. A vezérmotívum felől nézve kilogó akad egy darab (Az utolsó corrido), a narratív súlypont áthelyezését tekintve van egy súlytalanabb (Mi), de ezek sem rossz elbeszélések, csak a többitől idegenek. A kivételes képességű író ismérve: annyira eredetien és közhelykerülően dolgozik a drámai alap- és véghelyzetekkel, hogy az összes elbeszélés esztétikai értékét rögvest egy bizonyos szint fölé helyezi. Az elbeszéléseket mozgató konfliktusok és tragédiák rendre többfenekűek, és feloldásuk (vagy ennek hiánya) is általában ellentétes az olvasói várakozással*. Ez veszélyes terep ugyanakkor: annak könnyelműségére csábít, hogy az elbeszéléseket technikailag végig sem kell írni – a végeredmény láthatóan ott van, a megformálás másodlagossá válik. És tényleg: egyik elbeszélés sem rossz – de egyik sem kimagasló. Mintha nem lenne egészen kidolgozva a hang, gyakoriak a döccenések, a váltások (akár az áldokumentarista folyamban, akár az E/3-as narratívában) sokszor nem elég finomak – nem elég rövidpróza-szerűek. Mintha a formai korláttal szenvedne azért Vásquez. Mintha bizonyos szövegek (legalábbis számomra) egy fiktív regény betéteiként jobban működnének. (Eklatáns példa a kötet egyébként talán még így is legjobb darabja, a Repülőtér, ami a Polanski-Tate tragédia dokumentarista megidézésével önmagában rendkívül drámai – viszont nem igazán elbeszélés, a rengeteg narratív „kikötés” megteremti annak a kérdését, hogy ez mégis hogy jön ide, hova tartozik, mi a nagy keretszöveg, amiben ez releváns. Talán tartozhatna kötethez, igen, de még inkább regényhez.)

Olvasóilag úgy látom, hogy mindezt az ellentmondásosságot Vásquez is érzékelte: az utolsó, egyébként kötetcímadó elbeszélés utolsó bekezdésében végül össze is fércel egyfajta „kiszólást” (mintha csak kötetszervező és egyben formamagyarázó elv gyanánt), amely éppen annyira vonatkozik a kötet stratégiájára, mint amennyire tartozik az adott elbeszéléshez (ti. a kiszólás alanya is éppannyira lehet az alkotó, mint Gustavo Adolfo). Ez viszont félmegoldás, sőt hiba. A felvillantott képek nem „dalok”, ahogy a kiszólás sugallná, egyértelműen nem. Kellene a kohézió köztük, és kellene a forma bennük – egyiket sem lehet megúszni.

*spoiler


Népszerű idézetek

giggs85>!

A kiképzőiskola lelkésze mindig azt mondta: „Nem érdekes, hogy hol van Korea. Kommunistákat ölni mindenhol jó”.

42. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Kepes András (szerk.): Könyvjelző – Kepes András válogatása a XX. századi világirodalomból
Domokos János (szerk.): A világirodalom legszebb elbeszélései I-III.
Gabriel García Márquez: Macondóban hull az eső
A hiányzó gyűrű eltűnése
Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella
Gabriel García Márquez: A világ legszebb vízihullája
Bogdán Krisztina – Simor András (szerk.): 12 spanyol és latin-amerikai író / 12 escritores españoles y latinoamericanos
Burger István (szerk.): Galaktika 290 XL
Gyurgyák János (szerk.): Élet és Halál könyve
Diego Trelles Paz (szerk.): A jövő nem a miénk