Becsapódás 94% 50 csillagozás

Számtalan recepciója lehetséges ennek a könyvnek. Úgy is, mint a hétköznapi ember, az ártatlan, a civil, a polgár kiszolgáltatottságának áldozatregénye a bűn társadalmában. Aztán meg olvasható az egész egy generációs traumaregényként is, ahol az apák generációjának bűnei elől szökésben lévő fiak folyton csak a múlt árnyékaiba ütköznek. Avagy olvashatjuk mániákus nyomozósztoriként is, esetleg oknyomozó társadalomkritikaként, vagy még ezer meg egy más szemüveg mögül kibandzsítva…
Mindenesetre egyféleképpen nem lehet olvasni. Mégpedig közömbösen.

Hiszen tragédia ez, egy elátkozott nemzedék tragédiája. Földünk huszonhatodik legnagyobb területű és huszonhetedik legnépesebb országának a tragédiája, több mint ötvenmillió ember mindennapjainak a drámája, vagy ahogyan Zelei Dávid a térség irodalmának ismerője a helyet nevezte az ÉS-ben, NarKolumbia rettenetes valósága ez: A Kacsamesék-generáció tagjaként, egy megszakadt rajzfilm traumájának birtokában egészen megrázó azoknak a hetvenes években született bogotaiaknak (köztük (…) Vásqueznek) a fiatalságára rácsodálkozni, akik mind tudják, hol voltak az igazságügy-miniszterük vagy az elnökjelöltjük meggyilkolásának pillanatában, sőt – ami „tényleg mindennek a teteje volt” (208.) – akkor is, mikor 1989-ben 111 ember halt meg egy felrobbantott repülőn, melyen a célszemély – egy vidéki politikus – rajta sem volt. link

Nyoma sincs ebben a regényben GGMárquez mágikus reáliáinak, ami felfedezhető benne, az jóval inkább a mostanság egyre többet (…) emlegetett Bolaño-hatás. Legegyértelműbben abban a (meta)irodalmi, történelmi, ön- és világismereti keresésmotívumban, amely a magját alkotja a monumentálisabb Bolaño-műveknek. link

Mostanság kezdem felfedezni magamnak Latin-Amerika kortárs prózáját, és ez jó ürügy lehet arra, is, hogy a közelmúlt, argentín, perui, vagy éppen kubai, mexikói szerzőire is visszatekinthessek off. Ha csak félannyira tiszta, kiforrott alkotásokkal találkozhatom, mint a Becsapódás, már megérte próbát tenni. Feltétlenül ajánlott olvasmány.

Azzal kéne kezdeni, hogy miről is szól ez a regény. Nem könnyű, mert sokan sok különböző dolgot írnának, valószínűleg. Szól persze Kolumbia ’70-es, ’80-as éveiről, amikor egyre meghatározóbb lett a kábítószerkereskedelem. Szól azokról az emberekről, akiknek ez a félvad állapot meghatározó élettapasztalatukká vált. Szól Bogotáról, erről a felhők között élő városról, amiből legjobb lenne elmenekülni. Szól az emlékezetről, amit néha teljesen váratlanul hoz működésbe valami, szinte gombnyomásra (mint a regény első soraiban a lelőtt vízilóról szóló hír, ami a néhai Escobar magánállatkertjéből szabadult el). Szól a sorsról, ami a legváratlanabb pillanatokban csap le, hogy egy másik irányba indítson el egy életet.
Rendkívül összetett regény, amit Vásquez mindvégig kézben tart, nem kalandozik el (ha igen, akkor is csak látszólag), nem fecseg feleslegesen. Történetet mesél, úgy, ahogy csak a legjobbak tudnak. És mindezt lenyűgöző nyelven, nincs bombasztikusság, nincsenek erőltetett hasonlatok, „sziporkázó” párbeszédek – mindehhez persze kellett egy jó fordítás is (ami azért nem mentes itt-ott egy-egy fordítási bakitól).

Sajnos valahol elveszett ez a könyv a magyar piacon, úgy tűnik nem sokan olvassák, a neten is alig találni róla valamit, egy nyúlfarknyi kritikán kívül az ÉS-ben szinte semmit. Én sem bukkantam volna rá, ha @iniesta nem hívja fel rá a figyelmet.

Hihetetlenül sokrétű regény. Hétköznapi életeken keresztül vezeti be az olvasót a félelem világába. Úgy, ahogyan azt a kolumbiai emberek megélték a múlt század utolsó évtizedeiben. Jelzésként elővillan az állami, s az ellene szerveződő forradalmi terror is, de elsősorban a drog és a drogkereskedelem formájában. S nemcsak annak erőszakos megnyilvánulásában, de az elszegényedett, s igen csekély lehetőséget kínáló társadalom felmutatása révén is. Igen aprólékosan kimunkált sorsokat vázol fel a szerző, melyek találkozásánál ha talán nem is elkerülhetetlenek a tragédiák, de semmiképpen sem váratlanok. Az erőszak megismétlődésének réme mázsás súllyal telepszik azokra, akik már megtapasztalták azt. De azokat is lebénítja, akik még csak a hírekből ismerik mindezt. Vasquez egy minden igényt kielégítő regényt írt. A legapróbb részletekig hiteles háttér, életre keltve pontosan odaillő szereplőkkel. Nem szabad kihagyni ezt az élményt!

Antonio Yammara a 40-hez közeledő jogász egy nap azt olvassa az újságban, hogy mesterlövészek lőttek ki egy, a néhai drogbáró, Pablo Escobar magánállatkertjéből kiszabadult vízilovat. Ez az állat az ő madeleinje, ez a hír indítja el nála az emlékezést, ez készteti arra, hogy felidézzen 15 évvel azelőtti emlékeket. A fiatal egyetemi tanár ekkoriban ismerte meg Ricardo Laverdét, a börtönből nem rég szabadult egykori pilótát egy biliárdteremben. Kapcsolatuk rövid időn belül barátivá vált, de mielőtt Antonio megismerhette volna Ricardo történetét a férfi merénylet áldozata lett, melyben a fiatal tanár is súlyos sérüléseket szenvedett. Antonio ezután évekig lábadozott, poszttraumás stresszben (PTS) szenvedett, barátai elmaradtak mellőle, kapcsolata feleségével vakvágányra futott. Majd egy véletlen(?) fordulattal jön a lehetőség, hogy fény derüljön a miértre, arra, hogy miért ölték meg Ricardót és miért kellett azt átélnie Antoniónak, amit átélt.

A Becsapódás egy generáció regénye. Vasquez néhány ember sorsán keresztül mutatja be Kolumbia elmúlt évtizedeit, a ’70-es években fellendülő drogkereskedelmet és annak hatásait a kokacserjéket nevelő parasztoktól, a vidéki embereken keresztül, a városi értelmiségig. Nem csak Antonio Yammara szenved PTS-ben, hanem szinte az egész nemzedék, akik a ’70-es években születtek és átélték a ’80-as, ’90-es évek drogháborúit, a különböző merényleteket, Pablo Escobar rémuralmát és az egyre inkább elharapózó bűnözést. Mindegyiküknek személyes emlékeik vannak arról, hogy milyen érzés volt minden merénylet után hazatelefonálni, hogy tudassák szeretteikkel, hogy minden rendben, ők túlélték, hogy milyen volt az a korszak, amikor este nem merészkedhettek ki az utcára és milyen volt az, amikor a gyerekek egy körözött bűnöző magánállatkerjébe szöktek szórakozni. Az embereknek alig képesek befolyásolni az életüket, bárkivel előfordulhat egy baleset, ami örökre megváltoztat mindent.

Vasquez nyelvezete pontos, a végletekig kimunkált. Lassú, elmélyült olvasást igényel. Yammara régi levelek, fotók, újságcikkek, beszámolók alapján próbálja rekonstruálni a múltat, egy olyan ember múltját (Ricardóét), akihez szinte semmi köze, de aki miatt mégis örökre megváltozott az élete. És ahogy lenni szokott a már megismert történetek mögött mindig újabb történetek bújnak meg. Így bukkan a felszínre egy, a ’30-as években a Peruval vívott háború utáni tragikus repülőszerencsétlenség, a Vietnámi háború elől Amerikából Kolumbiába érkező, a helyieknek a kokatermesztés forradalmiasítását megmutató békehadtestes önkéntesek, a ’70-es évek először még meglehetősen ártatlannak tetsző drogfutárjai, vagy a ’80-as, ’90-es évek rettegő, pszichotikus fiataljainak élete.

A könyvben meglehetősen kevés dolog történik, burjánzik a leírásoktól, eszmefuttatásoktól, de hála a kiérlelt stílusnak és gyönyörű nyelvezetnek, a mindig felbukkanó újabb titkoknak egy pillanatra sem válik unalmassá.

Ahogy az igazán mély és magas minőségű irodalomnál lenni szokott, a különbözü történetek motívumai és történései hol egymásba csúsznak, hol különválnak, hogy egy meglehetősen sötét és melankólikus hangulatot árasztó regénnyé álljanak össze. A Mario Vargas Llosa által is sokat dícsért könyv és a múltra való emlékezés talán segíthet a kolumbiaiaknak feldolgozniuk nemzeti traumájukat. És mi, Kolumbián kívüliek, mikor már megismertük az Ikaroszhoz hasonlóan túl magasba emelkedő és onnan törvényszerűen lezuhanó pilóta történetét, túl azon amikor két sebzett lelkű fiatal egy szobában fekszik és hallgatják a fejük felett doboló esőt, miközben Antonio arra gondol, hogy „mindketten egyedül vagyunk ebben a szobában… de ezt a magányt megosztjuk egymást között” rájövünk, hogy Garcia Marquez után is van világszínvonalú kolumbiai irodalom.

Nem számítottam rá, hogy ekkorát fog ütni, de csak abból indultam ki, hogy én erről a szerzőről nagyjából nem is hallottam korábban. Nem mintha ez jelentene bármit is, de egy világirodalmi mércével nézve ilyen kaliberű író azért nem kellett volna, hogy elkerülje az embert… és mégis.

Ha egyetemen olvasom, Vásquezt minimum irodalmi hősömmé avatom, a könyveit meg gyors egymásutánban falom be, majd villámléptékben megtanulok spanyolul, és úgy lelépek egy évre Kolumbiába, hogy soha haza nem térek. (Ez utóbbi túlzás persze… de csak hogy éreztessem, micsoda tehetség ez az ember.)

Miért is imádom?

Egyrészt az első szótól az utolsóig kb. mestermű. A terjedelemhez képest igen sűrű, rejtélyes, fortélyos, viszont rettentően tudatosan megformált írás, amelynek grammra ki van mérve jóformán minden pontja. Alig akad benne felesleg. És minden oldalára jut sor, amely idézhető. Körülbelül így:

„Odakint, a sötét éjszakában, a sziklákkal egybeolvadt, végtelenné tágult éjszakában most újabb felhőszakadás zúdult alá. ”

Vagy ez:

„Mert egy pilótának, amilyen én vagyok, mindig akad munkája, Elena Fritts. Ez tény, ennek az éremnek nincs másik oldala”

Jó volt olvasni. Nem feltétlen könnyű, de bizony megragadta a figyelmem, ha volt időm kinyitni.

Viszont a legnagyobb erénye, hogy úgy beszél a kolumbiai drogkartellek idejéről, hogy azt a hétköznapi ember látószögéből mutatja be. Tehát úgy szól a kokainról, hogy emlékeim szerint egyetlen oldalon se szívják fel azt. És így messze nem csak Escobar meg a többi idióta ámokfutásáról szól ez a könyv (sőt), hanem annak borzalmas következményeiről, a családi örökségek, meg a szerelem meg a bűn felől közelítve. Szomorú, megható, és elborzasztó írás.

Az nem kérdés, hogy Vásquez többi könyve megy arra a végtelen listára, ami az olvasandó regényeket tartalmazza, de nem a végére teszem oda ezeket, hanem az idén olvasandó terveim közé. Ennyire jó.

(Ajánlom amúgy mindenkinek, de főleg @mbazsa barátomnak, akinek szerintem különösen fog ez tetszeni.)

2021/145, könyvtár, 9/24 eddigi értékelés

Szép, hatásos és modern regény, fegyelmezett stílusban ragyogóan megírva, komoly mondanivalóval. Miközben olvastam, mintha Zafón történetmesélése bontakozott volna ki (A szél árnyéka), Tokarczuk stílusában, és Ishiguro nemzet-parabolájával (A lebegő világ művésze). A könyv értékét az Alfaguara-díj egyértelműsíti, ennél több méltatás nem is szükséges: https://moly.hu/idezetek/1525246

A könyv nagy olvasmányélményt adott, szerintem kolumbiai generációk életérzését képezi le (és kolumbiaiként még jobban élveztem volna). Lehet tehát szépirodalmi értékeket olvasmányosan közvetíteni – bár ezt eddig is tudtuk.

Egy időben egymás után faltam a közép-és dél-amerikai regényeket. Hosszú kihagyás után most újra rákívántam arra a sajátos, kicsit nyers ízre, arra feszes logikára és nyelvi tisztaságra, amely emlékeimben összegző élményként él a latin-amerikai regényvilág egyik jelentős tartományáról.
Vásquez tökéletes választás volt. A kolumbiai szerző regénye több dimenziós, izgalmas, letisztult, elgondolkodtató regény. Napokig vittem magammal a történetben felvetett, de azon túlmutató kérdéseket. A társadalmi dinamikák miért és hol kezdik ki az értékrendünk határait? Egy-egy döntésünkkel milyen tranzgenerációs terhelési sorozatot indítunk el? Miért kerül az ember maga számára is érthetetlen lelki folyamatok foglyává? Milyen életstratégiákat lehet bevetni a terhektől való szabadulásra, a gyógyulásra?
A Becsapódás, a cím maga is többféle érzelmezési tartományt nyit a regényhez. A becsapódás fizikai aktusa (repülőgépek becsapódása) mellett az élet hétköznapi menetét felfordító, véletlennek tűnő, drámai, sorsfordító becsapódások minden szereplő életében kiegészülnek a becsapódások lelki traumáival is. A kolumbiai társadalom drogtól, pénztől, gyilkolástól terhes kátránya vagy így, vagy úgy ráragad az emberekre, akik többségükben védtelenül, kérdéseikre válaszokat keresve szenvedik el a társadalomformálók rájuk kent ragacsát.
Feltétlenül ajánlom ezt a regényt. Igen, azt hiszem azoknak molyos követőimnek, akik el-elolvassák a gondolataimat egy-egy regényről, bátran ajánlhatom. Nem fognak csalódni.

Mostanában kevés időm jut az olvasásra és emiatt tovább is tart egy-egy könyv. Valószínűleg ez is ezt sínylette meg. Mert tetszett amikor olvastam, de aztán nem jutottam hozzá napokig, és valahogy elmúlt a varázs. Pedig érdekes, elgondolkodtató. Mindenképp olvasásra ajánlott.

Minden mondata jelentőségteljes. Nagyon érti az írást.

Egy újabb mérföldkő a latin-amerikai irodalomban. A cselekmény részletekből, beszélgetésekből, emlékekből épül fel. A nyelvezet kifinomult, letisztult. Ez a lelket melengető próza méltán emeli Vásquezt a mai világirodalom élvonalába.