Esszé ​a katolicizmusról, a liberalizmusról és a szocializmusról 0 csillagozás

Midőn az ember elvált Istentől, azon nyomban valamennyi képessége elvált egymástól, számos különböző középponttá alakítva magát. Értelme elvesztette uralmát akarata fölött, akarata elvesztette uralmát cselekedetei fölött, a hús felmondta a szellem iránti korábbi engedelmességet, a szellem pedig, amely korábban Istennek volt alárendelve, a hús szolgálója lett. Az emberben korábban minden összhangban állt és harmonikus volt, ezután viszont minden harcra kelt benne, csődületté, ellentmondássá, hangzavarrá vált. Természetének fennkölt harmóniája mélyen ellentmondásossá változott.
Ez a rendezetlenség, amelyet az ember saját maga okozott, az ember révén átkerült a világegyetembe, minden dolog létmódjába; valamennyi alá volt vetve neki, ám ezután valamennyi fellázadt ellene. Midőn megszűnt Isten szolgája lenni, megszűnt egyúttal a Föld ura lenni; ez nem vált ki belőlünk csodálkozást, ha figyelembe vesszük, hogy földi királyságának jogcímei Isten szolgálatán alapultak. Az állatok, melyeknek uralma jeleként ő maga adott neveket, ezután már nem engedelmeskedtek a hangjának, nem értették szavait, s nem követték parancsait. A Föld megtelt bogáncsokkal, az ég ólomszürke lett, a virágok tövisekkel vették körül magukat. Az egész természet megszállottként fordította ellene vak dühét, a tengerek lármázva felkorbácsolták hullámaikat, ha jönni látták, mélységeik pedig félelmetes robajjal vertek visszhangot, a hegyek az egekbe emelték csúcsaikat, hogy elzárják előle az utat, mezőin viharok söpörtek végig, gyönge hajlékai felett orkánok tomboltak, a hüllők ráköpték mérgüket, a növényekben pedig halálos méreg gyülemlett fel az ember ellen, minden lépését a csapdába esés lehetősége fenyegette, s minden csapdában megbújt a halál.

187-188. oldal

…az örökletes monarchia, ha az állam alapvető intézményeként vesszük figyelembe, ellentmondásos és abszurd intézmény ott, ahol tagadják a vér örökítő erejének alapelvét, amely viszont minden történelmi arisztokrácia alkotóelve. […] a liberális és racionalista iskola, a maga visszataszító materializmusában, az örökíthető gazdagságot ruházza fel azzal az erénnyel, amelyet az öröklődő vértől viszont megtagad. A gazdagok uralma törvényesebbnek tűnik számára, mint a nemesek uralma.

301. oldal

Semmiféle katasztrófa nem elég hatalmas ahhoz, hogy az Istenségben zavart idézzen elő, s megváltoztassa orcájának szavakkal kifejezhetetlen nyugalmát. A népeket egyetemes özönvíz öntötte el, Isten pedig – önmagában és okától elválasztva – rezzenetlen arccal nézte a rettenetes árvizet, hiszen az Ő angyalai voltak azok, akik, engedelmeskedve parancsának, megnyitották az ég csatornáit, s az Ő hangja parancsolta meg a vizeknek, hogy öntsék el a hegyeket, hogy fussanak körbe az egész földkerekségen. A látóhatár minden pontján fenyegető viharfelhők gyülekeznek, ámde Isten arca nyugodt, hiszen az Ő akarata teremti a zivatarfelhőket, az Ő hangja hívja őket, akik pedig előjönnek; ez a hang parancsolja nekik, hogy egyesüljenek, és ők egyesülnek. Ő bízza meg a szeleket, hogy a felhőket valamelyik bűnös város fölé sodorják, és Ő az, aki, ha terveinek úgy felel meg, megállítja és visszafogja a vizeket, visszatartja a villámlást a felhőben; lágy leheletével Ő oszlatja szét a sötét felhőtengert a levegőben. Látta az összes birodalom felemelkedését és bukását, hallotta a hódítás kardja, a pestis, szolgaság és éhség által porba sújtott nemzetek jajveszékelését, ámde Arca mégis nyugodt és szenvtelen maradt, mert Ő az, aki a világ minden birodalmait megalkotja és szétzúzza, mint fölösleges játékszereket; Ő az, aki kardot tesz a hódítók kezébe; Ő az, aki zsarnokokat küld a bűnös népekre, s aki elnyomja az éhségtől és pestistől megtizedelt, hitetlen nemzeteket, ekként teljesítve be mindenek fölötti igazságosságát. […] A háborúk, az árvizek, a pestisjárványok, a hódítások, az éhínségek és maga a pokol – mindez jó, merthogy mindezen dolgok megfelelő módon, a teremtés végső céljára vonatkozóan rendeződnek el egymás között, és mindegyik hasznos eszközként szolgálja az isteni igazságosságot.

207-209. oldal

Van tehát valami káros és pusztító a gyönyörben, mint ahogy van valami megtisztító és isteni a fájdalomban. Ne higgyétek azonban, hogy ez a kettő amiatt, mert egymással ellentétes, nem jár bizonyos módon együtt, az történik ugyanis, hogy az, aki önként elfogadja a fájdalmat, valamiféle szellemi gyönyört érez magában; ez erősíti és felemeli őt; az viszont, aki a gyönyörök karjaiba veti magát, valami fájdalmat érez önmagában, ez pedig ahelyett, hogy megerősítené, inkább gyengíti és elcsüggeszti. A fájdalom az az egyetemes büntetés, amelynek a bűn révén mindnyájan alá vagyunk vetve; bárhová pillantson is az ember, és bármerre irányítsa is lépteit, szemben találja magát a fájdalommal, e néma és szánalomra méltó szoborral; ez mindig előtte áll. A fájdalom az Istenséggel közös abban, hogy körülvesz bennünket. […] A gyönyör által a büntetés fájdalmához jutunk el, a beletörődés és az áldozat által pedig a gyógyír fájdalmához. Így hát miféle bolondság is az Ádám fiainak részéről, hogy – mivel a fájdalom elől nem tudnak elmenekülni – a gyógyír fájdalma elől menekülnek, hogy ily módon a büntetés fájdalmának essenek prédájául?

289. oldal

A fájdalom az élet elválaszthatatlan útitársa ebben a zokogásunkkal teli, sirámainktól megsüketült, könnyeinkkel öntözött sötét völgyben.

284. oldal