Először – nyilván – a különbségek tűnnek fel: a maoizmus diszkrét bája, meg a ’90-es évek robbanásszerű gazdasági ugrásának rejtett taposóaknái. Hogy ez mennyire egzotikusan „kínai”. De aztán kicsit mögé kukkantunk, és meglátjuk a párhuzamokat – hogy ez az abszurd mennyire rokon a mi saját kis abszurdunkkal. Jü Hua amúgy is szemre az eltérésekből építi fel esszékötetét, de nemcsak „nyugatiság” és „keletiség” eltéréseiből, hanem a Mao-rezsim és a jelenkori, sajátosan ázsiai vadkapitalizmus* között tátongó szakadékból is. De a szerző arra is ügyel, hogy eme különbségek mögött rámutasson a bujkáló azonosságokra. Jü Hua ifjúságának döntő élménye ugyanis a kulturális forradalom volt, amely során Mao ügyesen használta arra a legalsóbb néprétegekben feszülő elégedetlenséget, hogy felszámolja saját ellenzékét – elérte, hogy a tömegek haragja ne rá, hanem a közte és a tömeg között tébláboló köztes rétegre, az értelmiségre irányuljon. A gazdasági ugrás ugyanezt a széles körben elterjedt feszültséget, a személyes sorssal való elégedetlenséget aknázza ki, csak épp nem a kommunizmus győzelmét tűzi zászlajára, hanem a meggazdagodást: lehetővé teszi, hogy akiben van vállalkozó hajlam, az megszedje magát, ügyeskedjen, „kamuzzon”, hamisítson, korrumpáljon. Valaki másnak a kárára, természetesen. A másik párhuzam pedig a híres Mao-mondásban érhető tetten, miszerint "a forradalom nem díszebéd”, hanem "erőszakos cselekedet**”, magyarán ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, és nem lehetünk könyörületesek. Ez a gondolkodásmód – az átlagember életének szélsőséges semmibe vétele egy magasztos cél érdekében – ugyanúgy jelen van a mai államgondolkodásban, mint Maóéban: ahogy a Nagy Vezért nem érdekelte, ha komplett tartományok pusztulnak éhen a „Nagy Ugrás” lázában, úgy utódai sem haboznak, ha egy új ipari park építésekor le kell dózerolni egy lakókörzetet, csak most nem a kommunista ideológia, hanem a GDP növekedése szentesíti a célt. Az pedig, hogy mindez milyen emberi és környezeti károkat okoz, kit érdekel. A hosszú távon bekövetkező problémákkal ráérnek majd foglalkozni az unokáink.
Jü Hua mindezt személyes példák tömkelegével igyekszik illusztrálni, érdekesen, gyakran kifejezetten szórakoztatóan – bár ami azt illeti, nekem néha kicsit sok is volt az a példa. Mondjuk minden ötödiket becseréltem volna egy mélyebb elemzésre, és akkor rendben vagyunk. De azért ajánlom ezt a könyvet – annyit hallunk a kínai gazdasági csodáról, meg hogy micsoda követendő példa az „ázsiai út”, érdemes egy picit mögé nézni, nincs-e a szép illúziók mögött egy csúnya kis gonosz manó.
* Amely vadkapitalizmus magát továbbra is kommunizmusnak hazudja, pedig abból csak az állami túlszabályozás gyakorlatát őrizte meg, ám a vagyoni egyenlőségnek még az illúzióját is feladta.
** ”A forradalom nem díszebéd, nem egy írásmű megalkotása, nem egy kép megrajzolása, és nem hímzés; nem lehet olyan kifinomult, olyan könnyed, illedelmes, olyan gyengéd, kedves, udvarias, tartózkodó és nagylelkű. A forradalom lázadás, erőszakos cselekedet, amellyel az egyik osztály megdönti a másikat.” ("Vizsgálati jelentés a hunani parasztmozgalomról" (1927. március), Válogatott Művek I. k.)