Meglepetten és kicsit szomorúan vettem észre, hogy mennyien alulértékelték ezt a regényt, és sajnálom, hogy ennyien képtelenek átérezni azt az ösztönös tehetséget, amivel Joyce Maynard hozzányúl egy témához, és igazi értéket képes teremteni olyan lelkivilágával, amely sok embernek nem adatott meg. Talán éppen ez az oka meg nem értettségének, de éppen emiatt tartom az írónőt, és immár második tőle olvasott történetét különlegesnek.
A Nyárutó című regénye életem egyik legcsodálatosabb élménye volt, amit könyv adhat érzelmileg, és úgy am block az ember élethez fűződő viszonyában. A Lány a hegyen című regényt már a megjelenése óta a fejembe vettem, majd végre a kezembe, de nem úgy álltam hozzá, hogy akkor én most egy veszettül izgalmas bűnügyi regényt fogok olvasni vérrel, mocsokkal, üldözéssel. Aki erre utazik, az természetesen csalódni fog. Ennél sokkal több és mélyebb. A Nyárutóban a ’80-as évek végének Amerikája jelenik meg, ahol egy 13 éves fiú szemén keresztül tapasztalunk, itt pedig ’79-ben indul a történet, és egy 13 éves lány mutatja meg nekünk, mennyire impulzív lehet az élet – külső és belső egyaránt. Kiváltképp, ha egy sorozatgyilkos szedi áldozatait a környéken, és akkoriban valóban rengeteg volt belőlük szerte az Újvilágban.
Én alig tudtam letenni, és szinte gyönyörűséggel töltött el, hogy nem sallangos thrillert olvasok, hanem érzem, hogy milyen, amikor valaki ismeri az embert magát, a pszichológiáját, akármilyen korú és nemű legyen is, bármilyen élethelyzetben. A könyv intelligens, aprólékos, precíz, gömbölyű egész az első mozzanattól az utolsóig. Minden oldala izgalmas volt számomra, mert folyton zajlott, a lélek hangosan beszélt, a gondolatok legalább olyan erősek benne, mint a tettek. Joyce Maynard tudja, hogy milyen esendő az ember, és azt is, hogy a csoda, a fájdalom, a szeretet és a veszteség egyazon fa különböző ágai. És aki tényleg figyel, annak meg is mutatja. Mellé remek slágereket játszik, elfurikázik az akkori kultikus Amerika utcáin, amit igencsak jól ismer, felbont nekünk egy-egy konzerv levest, vagy igazi olasz marinara szószt készít, játszik velünk önfeledten, megízlelteti a képzelet szabadságát, a fiatalság kegyetlenségét, a hatalom tehetetlenségét, majd tölt egy whiskyt, és mindvégig elkalauzol a családi kötelékek zavaros vizén.
Amit ő tud, azt nem lehet tanítani, kell egyfajta érzékenység hozzá. Általa képes voltam belehelyezkedni megrázó és felemelő helyzetekbe, amiktől azzá válunk, amivé, így mások életét olyan elemi szinten éreztem közel magamhoz, mint kevés írónál. Nagyszerű olvasmány volt!