Miután elolvastam a regényt, az volt az első gondolatom, hogy a remek ivós-játék alapanyag válna belőle, ha felolvasás közben mindig le kellene dönteni egy felest, amikor elhangzik Stephen King neve vagy akár csak utalást tesznek rá. Úgy gondolom, még a rutinosabb versenyzők is ájultan esnének össze, valahol úgy a 30. oldal környékén.
Oates történetének főszereplője Andrew J. Rush aka “az úriember Stephen Kingje”, példás férj és családapa, híres író, műveit több 30 nyelvre fordították le. Emellett megalkotott egy fiktív alteregót is -csakúgy mint King Richard Bachmant – így Pikk Bubi álnéven zsigeribb és erkölcstelenebb ponyvákat publikál. Egy napon aztán a lánya nem csak megtalálja az egyik Pikk Bubi regényt, és felfedezi, hogy az meglepően sok hasonlóságot mutat egy családi történettel, hanem Rush egy kínos plágiumbotrányba is keveredik, ami az események nem várt láncolatát indítja el.
Ha teljes mértékben hagyatkozunk a fülszövegre, ami krimiként aposztrofálja a regényt, akkor elég nagy csalódást okoz. A cselekmény borzalmasan egyszerű, könnyen kiszámítható, és Oates pont azokat a szálakat vágja el, vagy hagyja a levegőben lógni, amik az igazi potenciált jelentenék.
Nekem azonban határozottan az volt a gondolatom, hogy kortárs amerikai irodalom egyik legmeghatározóbb alakja nem egy középszerű történetet akart írni, hanem inkább játszani hívta az olvasóját: Oates hiába írt egy olyan lendületes cselekményt, amiben szép számmal használja a zsánerelemeket, le sem tagadhatná, hogy szépíró. A szereplőit rendkívül ügyesen mozgatja a szürke zónában, és nagyszerű pszichológiai realizmussal jeleníti meg Rush folyamatos önelemzését, szorongásait és összeomlását, vagyis azt a folyamatot, amikor szabad utat engedünk a tudatunk legsötétebb aspektusainak.
A mű sokkal több mint egy egyszerű thriller: egyfelől tisztelgés az egész horror irodalom előtt, mert nem csak King, hanem a műfaj úttörői is megjelennek a regényben, akár konkrétan megnevezve, akár elrejtve, és a történetbe szőve – pl.Mary Shelley, Bram Stoker, Edgar Allan Poe, Henry James, Robert Louis Stevenson, Wilkie Collins, H. G. Wells- másfelől a kiadóipar kritikája is egyben, és egy finom fricska azokra a sztereotípiákra, amik szerint női írók ezen a porondon nem kaphatnak igazi szerepet.