Luxusvilág (Csodaország kvartett 2.) 74 csillagozás

Joyce Carol Oates: Luxusvilág Joyce Carol Oates: Luxusvilág Joyce Carol Oates: Luxusvilág

Klasszikus hős vagyok vagy jelentéktelen senki? Őstípus vagy tucatfigura? Már minden szenvedés a könyökünkön jön ki?
Egy tizennyolc éves gyilkos írja le életét Joyce Carol Oates könyvében.
Olykor profetikusnak nevezik a ma már világhírű szerzőnőnek ezt a fiatalkori művét: úgy ábrázolta 1968-ban az amerikai kertvárosok lidércnyomásos luxusvilágát, hogy könyve manapság még pontosabbnak, még riasztóbban valószerűnek hat.

Eredeti cím: Expensive People

Eredeti megjelenés éve: 1968

>!
Európa, Budapest, 2007
384 oldal · ISBN: 9789630782463 · Fordította: Sz. Kiss Csaba
>!
Kriterion, Bukarest, 1978
260 oldal · ISBN: 9630717921 · Fordította: Sz. Kiss Csaba
>!
Európa, Budapest, 1973
236 oldal · puhatáblás · Fordította: Sz. Kiss Csaba

Enciklopédia 11

Szereplők népszerűség szerint

költő · Lord Alfred Tennyson


Kedvencelte 4

Most olvassa 7

Várólistára tette 60

Kívánságlistára tette 12

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
eme P
Joyce Carol Oates: Luxusvilág

Amerikai kertváros. Harmóniát, nyugalmat hazudó jólét, a felszín alatt ingoványos mocsár. Azóta sokan, sokféleképpen írtak róla, lassan hozzánk is beszivárgott a jelenség, és annyira ismerősnek tűnik, hogy már csak legyintünk, ha a témáról egy újabb regény kerül a kezünkbe. Mégis, ahogy ezt Oates megírta, ráadásul a hatvanas években… Meglepett, nem kicsit.
Először is maga az alapszituáció: elbeszélőnk egy tizennyolc éves, koraérett és elhízott fiatalember, aki egy nyomorult, bűzlő albérleti szobában visszaemlékezéseit írva bűnhődik. Állítása szerint tizenegy évesen megölte az anyját. Amennyiben hihetünk neki. Ugyanis Oates regényének egyik legfontosabb narrációs megoldása a megbízhatatlan elbeszélő választása. A befogadót állandó bizonytalanságban tartja, kételkedésre készteti az olvasottakkal, a szereplőkkel, önmagával mint elbeszélővel, sőt a elbeszélés „hibáival” kapcsolatban is. Ez utóbbiak többségét az olvasó lelkiismeret-furdalás nélkül az újságcikkekből, könyvekből autodidakta módon írni tanuló Richard számlájára írhatja, aki bevallottan nem regényt ír, ráadásul zaklatott lelkiállaptban emlékezik vissza a hét évvel ezelőtt történtekre. Közben azért elcseveg az olvasóval, tudatosan vállalja a laza, terjengős, csapongó elbeszélésmódot, a kerek, megnyugtató befejezés hiányát. Richard tudatosan, és ravaszul játszik olvasóközönségével, Oates pedig remekül építi fel ezt a posztmodern játékot. És ha arra gondolunk, hogy a regénybeli anya is írónő, tovább bonyolódik a helyzet.

Richard első szava: Nada. Az anyját hívja így. Spanyolul semmit jelent. Öntudatlanul, gügyögő kisgyerekként is így ad választ egy világra, amely őt magát veszi semmibe. A szülők egoizmusa, felszínessége, sekélysége üres magányt takar, gyereküknek is csak ezt tudják nyújtani. Az apa ostoba, közönséges, de rafinált tökfilkó, aki mindig „boldog”. Az anya sznob, de művelt és tehetséges írónő, aki mesterkélt kalandvágyból próbál megszökni a kertvárosi paradicsomból, és aki végeredményben mindig boldogtalan. A helyszín állandóan „változik”. Ezek az emberek szüntelenül költöznek, mintha menekülnének, házakat adnak vesznek, mert valahol belül otthonra vágynak. Aztán valahogy mégis egy ugyanolyan kertvárosba kerülnek, ha nem ugyanabba. A szomszédok követik őket – ha ugyan ők azok, és nem szinte klónozott hasonmásaik. Mindenki ismerős, ugyankkor tökidegen. Már-már kafkaian abszurd világ, melyben nincsenek megragadható identitások és nincs szilárd viszonyítási pontja a létnek, és melyben nem lehet szabadulni önmagunk ürességétől. Még akkor sem, ha próbáljuk telezabálni magunkat, hogy eltüntessük a belső űrt.

A Luxusvilág engem nemcsak Bret Easton Ellisre, hanem elsősorban Nabokovra emlékeztetett – humorában, iróniájában, Richard szüleihez, elsősorban anyjához fűződő viszonyában, társadalomkritikájában, és természetesen az elbeszélői nézőpont és hang megválasztásában. Szerettem, ahogy ködösít, ahogy valóság és fikció viszonyára tekint, ahogy az akaratszabadság kérdésére reflektál.

>!
tgorsy
Joyce Carol Oates: Luxusvilág

Nagyon-nagyon-nagyon régen olvastam egy könyvet, ami igen-igen-igen tetszett. Csak az első mondatára emlékeztem: „Gyermek gyilkos voltam.” Valami miatt azt gondoltam, h. ezt Vonnegut írta. Kb. öt évenként végignyitogattam az összes Vonnegutot, de sosem találtam meg azt a bizonyos jó könyvet.
Hála a molynak most megtaláltam, és nem is V. írta, hanem J. C. Oates. (Csoda, ha nem találtam!?)
Viszont ez tényleg piszok jó könyv. Annyira üres, hideg, kietlen, amilyen egy üvegkalitka lehet az Északi-sarkon. Annyi szeretet nélküli szeretetéhség van benne, amilyen egy gyomor lehet három napi hányás után.
Emlékszik valaki arra, amikor egész Amerika rettegett a szupermarketek parkolóiban felbukkanó orvlövésztől? Mikor elfogták kiderült, h. két ember: apa és fia. (Talán már ki is végezték őket. Ez nem biztos, de ítélet már volt)
De ami igazán érdekes: Oates sokkal hamarabb megírta a sivárságot, a dühöt, a kétségbeesést, a szeretetnélküliséget.
Ez a nő miért nem kapott még Nobel-díjat?

11 hozzászólás
>!
ppeva P
Joyce Carol Oates: Luxusvilág

Az erős felütés ellenére az elején untam egy kicsit, nem tudtam, lesz-e belőle valami.
Aztán lett. Elég pusztító olvasni is, hát még írni (meg végigélni) milyen lehetett. Egy kisfiú, aki egy luxusvilágban ténferegve éhezi-szomjazza a szeretetet, figyelmet, megértést.
Olyan volt, mint egy hosszú és alapos lélektani elemző illusztráció a Mérgező szülők-höz.

>!
petibácsi
Joyce Carol Oates: Luxusvilág

Oates jó író, körültekintően, részletesen építette fel ezt a(z elsősorban lélektani) regényt – nekem talán kissé túl akkurátusan is. Ami egyértelműen zavaró lehetne az a szeszélyes, néhol csapongó elbeszélésmód, és hogy elbeszélőnk többször, már-már erőltetetten hangsúlyozza, hogy ez nem regény, ez egy emlékirat, ez maga az élet. Na, ezt a fogást az menti meg ( magyarázza ki ) az elcsépeltségtől, hogy főhősünk gyerek (még ha koravén vagy koraérett is, végső soron akkor is ifjonc), egy szenvtelen fiatal, aki nem igazán van tekintettel az olvasóra.
Jól mutatják ezt kitérői, a témától való elkalandozásai is, melyek szintén színesebbé, változatosabbá igyekeznek tenni ezt a komótos szöveget (az emlékiratok leendő kritikái – New York Times Book Review , Time , New rebublic , stb. – feletti ábrándozást pl. kimondottan bírtam).
Mégis valahogy kicsit túl lassú, túl szociografikus, és túl sokszor pszichologiázló. Nem mondom, hogy nem tetszett a szeretetre és figyelemre éhes, zavarodott Richard, a karrierista apa és a nagyvilági, írónő anya alakja, és az ő hármójuk bonyolult, végül gyilkosságba torkolló viszonya, de nekem jobban tetszett volna, ha az egész ez picit tömörebb, szilajabb.
Sőt, akkor talán mondhatnám, hogy ez a könyv Bret Easton Ellis korai munkáinak előfutára, így viszont jócskán látszik köztük az a generációnyi különbség.
Azért így is elismerem, hogy jó könyv, na, és azt hiszem, fogok még olvasni az írónőtől.

>!
Rézangyal
Joyce Carol Oates: Luxusvilág

Ohhh… Először azt gondoltam, hogy hatásvadász, érzelmekkel machináló átlagos amerikai regényt fogok a kezembe. És az a baj, hogy másodszorra is… Annyira próbáltam, de komolyan, annyira…
Zseniálisan pakolja egymás mögé a szavakat, a szeretetéhes és keserű Richard vézna alakja magában hordozza a tragikumot és azt az utat is amit bejár. Okosan felépített könyv, tökéletesen megrajzolt szereplőkkel, az amerikai kertvárosok sznob légkörével. Tökéletes társadalomrajz, tökéletes narráció, tökéletesen levezetett érzelmi reakciók, még a tragédia is tökéletes. Azt hiszem ez volt az, ami miatt még sem lett öt csillag.
Tetszett, de nem éreztem benne azt a hűha élményt, amit itt sokan hangoztatnak. Talán olvasnom kéne tőle még…

>!
fezer
Joyce Carol Oates: Luxusvilág

Le a kalappal.
Mindig emlékeztettem magamat olvasás közben, hogy ezt a könyvet a hatvanas években írták és ez mindig megdöbbentett. Nem csak a téma aktualitása miatt – persze, hogy az az; hanem a narráció és az elmesélés technikája is annyira mai, annyira posztmodern – legalábbis az a fajta posztmodern, amit én annak gondolok, hogy az –: semmit sem fogott ezen a könyvön az idő.
Rendkívül élvezem, ha szórakozik velem egy író – amit eddig Austernél tapasztaltam –, de most itt is kaptam belőle rendesen. Szeretek úgy olvasni, hogy mindent megkérdőjelezek közben, hogy semmilyen esemény hitelességében nem lehetek biztos, és ez pont ilyen volt, miközben egyre sűrűsödött a feszültség a levegőben, én csak kapkodtam a fejem és hűen igazodtam a ritmushoz, melyet a szöveg diktált (hol rohanva előre, kifulladásig, hol visszarántva, elkanyarodva, mikor érzi az ember, hogy ez csak a vihar előtti csend, hogy újra nekilódulhasson.)
A kapcsolatom az írónővel felfelé ívelő pályán van, bár van egy olyan érzésem, hogy ez a könyv volt a csúcs és ezt már nem tudja fokozni: a novelláskötetét hamar félredobtam, a Napforduló tetszett, de nem estem tőle hasra, na de ez: ezt imádtam :)

21 hozzászólás
>!
Dana
Joyce Carol Oates: Luxusvilág

Kezdjük azzal, hogy ezt nem gondoltam volna Oates-ról. Mármint hogy így ír, ilyet ír, meg egyáltalán. Kamaszkoromban a Bellefleur-t olvastam tőle, az is nagyon szuggesztív, beszippantó darab, de inkább a gótikus rémregényekkel mutat rokonságot, legalábbis ahogy az emlékeimben él, mintsem a társadalomkritikával, vagy a személyes kálváriák tanulságaival.

A Luxusvilág azonban egészen más – egy magát gyilkosnak nevező tizennyolc éves fiatalember emlékirata tizenegy éves koráról, annak minden szorongásáról, lelki nyomoráról és végül egy állítólagos anyagyilkosságról. Richard egy dúsgazdag házaspár nem különösebben kívánt gyereke, gyakorlatilag semmi mást nem várnak tőle, mint hogy simuljon bele a környezetbe, ne zavarjon vizet és az IQ-ja legyen kicsivel magasabb, mint az elbűvölő édesanyjáé. Richard természetesen borzasztóan szenved ettől az elhanyagoltságtól, egyre magányosabbá válik, míg végül úgy dönt, hogy kivívja magának azt a bizonyos bűzlő szabadságot, és merényletet tervez az épp akkor harmadjára is megpattanni készülő anyja ellen.

Az egész történet talán legérdekesebb figurája Nada, Richard anyja, aki nemcsak neki, hanem az olvasónak is kész rejtély (noha a narráció miatt nem tudjuk nem a fiú szemén keresztül szemlélni a történteket). Nada ugyanis egy jó írónő, reményteljes művészi karrier előtt áll, Richard időnként el-elcsíp egy-egy mélyenszántóbb beszélgetésfoszlányt, ugyanakkor Nada mélységes nyomorból jött (állítása szerint), ezért a pénz nyújtotta biztonságot tartja a legfontosabbnak, minden más csupán kellék. Így szegény Richardunk is, aki ebbe szépen bele is zakkan. Szerintem a történet egyik legnagyobb fordulata, amikor a fiú életében először olvassa el anyja egyik novelláját, a Molesztálókat, amit a regény teljes hosszában közöl is – ez a szöveg ugyanis az anya olyan dimenziót fedik fel, amelyek addig teljesen ismeretlenek voltak a fiú számára és gyakorlatilag újra kell értelmeznie mindazt, amit addig anyjáról tudni vélt.

Muszáj írnom arról is, hogy ez a regény valami eszméletlen fifikásan van megírva. Egyrészt posztmodern, de mégis jól olvasható, teli van elbizonytalanító tényezőkkel, részben a visszaemlékezés pontosságára tett utalások miatt, részben meg a narrátor hangsúlyozott önkényessége miatt, vagyis hogy mi kedvesolvasók, kénytelenek vagyunk azt elhinni, amit mond. Mindezek ellenére a gyilkosság számomra kétséges, mert ő maga sem talál jó magyarázatot a fegyver eltűnésére, ugyanakkor egy logikusnak tűnő pszichológiai interpretációt kínál. Másrészt a regényben minimalista elemek is felfedezhetőek, gyanítom ez a könyv Bret Easton Ellis polcán is ott van, Clay (Nullánál is kevesebb) pedig Richard egyenes ági leszármazottja. Sőt, az Ellisnél olyannyira imádott stílusjegyek már itt is felfedezhetőek, így a kvázi szenvtelen leírások, a felszínes csevej között felbukkanó meghökkentően mély gondolatok vagy épp az emberek eltűntethetősége, gondolok itt arra a jelenetre, mikor Nada és férje azon vitatkozik, hogy az ismerőseik vajon meghaltak-e vagy még élnek, vagy hogy nem képesek beazonosítani a szomszédjukat. Ugyanakkor Oates nem bíz mindent az olvasóra, sokat magyaráz, pszichologizál és ez nekem nagyon tetszett.

2 hozzászólás
>!
krlany I+SMP
Joyce Carol Oates: Luxusvilág

Érdekes. Teljesen másra számítottam. Eleinte azt hittem unom. Sok volt a mellérizsa, a körülményeskedő aprólékosság, illetve a sok-sok direkt beszólás, hogy ezt majd később mondja el. Aztán a végére belejöttem, bár az elején azt hittem sosem fejezem be.
Ami biztos, hogy igen furcsa szögből látja az író a világot. A közepén Vonnegut Mesterlövésze jutott eszembe, csak az valahogy morbidan bájos, ez meg inkább ijesztő volt.
Távol állt tőlem ez az egész. Nem igazán bírtam beleélni magam, mert azt gondolom az unatkozó, jó dolgában már azt sem tudja mit csináljon emberekről, hogy aki, hülye, az haljon meg. Annyival is kevesebb hülye téblábol a világban és csinál galibát. Bocs, de hiszek a természetes szelekcióban.;)

>!
Dormeck
Joyce Carol Oates: Luxusvilág

Azt hiszem, ha egyhuzamban olvastam volna, a végére nem jutottam volna levegőhöz…

>!
n P
Joyce Carol Oates: Luxusvilág

Ilyen mindig,
volt
van
lesz.

Gyermek gyilkos voltam – mondja.
Gyermekgyilkos is.
Önmagát is elpusztította.

Valóban profetikus írás.
Meggondolnám, melyik fiatal kezébe adnám.

10 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Rawalpindi

A világ nagy része pöcegödörben fetreng, és megpróbál nem elmerülni…

217. oldal, III. Rész, 6..., Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978

>!
Rawalpindi

…a degeneráltak hajlamosak a filozofálásra.

71. oldal, I. rész, 16..., Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978

4 hozzászólás
>!
Rawalpindi

…csak a szándék lehet jó, a tett soha, mert tisztaság csakis a lélekben létezhet. (Flavius Maurus)

140. oldal, II. Rész, 6..., Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978

>!
Dormeck

De, igen, üvegből vagyok, átlátszó és törékeny vagyok, mint az üveg, csakhogy – és ez a tragédia – mi, akik üvegből vagyunk, ha millió mozaikdarabra repedünk is, nem esünk szét. Sosem esünk szét. Hanem tovább lézengünk és fecsegünk. Minden vágyunk, hogy széthulljunk, szétessünk, cserepek záporává oldódjunk fel, és végezzünk mindennel, de, mint látják, nehezen jön el ez a pillanat.

>!
Rawalpindi

Azok az emberek szokták a bajokat keverni, akik szeretnének valamit, de nem tudják, mit szeretnének, arról nem is beszélve, hogy miként valósítják meg.

146. oldal, II. Rész, 8..., Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978

>!
Rawalpindi

Ez a világ szart ér pénz nélkül…

228. oldal, III. Rész, 9..., Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978

1 hozzászólás
>!
eme P

(…) kötelességemnek éreztem, hogy gyermekkorom lenyúzott bőrét ráfeszítsem a hagyomány valamiféle csontvázára (figyelmes olvasókat feltételezek ezekhez a hasonlatokhoz!)

91. oldal

>!
petibácsi

Szeretném, ha szabad lennél, Richard, ha bűzlenél a szabadságtól.

286. oldal

>!
Rawalpindi

…minden nő szereti az olyasmit, ami „majdnem túlzás”.

144. oldal, II. Rész, 7..., Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978

>!
petibácsi

Az ember először megdöbben, aztán együtt érez, aztán elfojt egy ásítást, aztán már el sem fojtja.

344. oldal


A sorozat következő kötete

Csodaország kvartett sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije
Paul Auster: New York trilógia
Don DeLillo: Fehér zaj
Bret Easton Ellis: Holdpark
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd
Kurt Vonnegut: Macskabölcső
Vladimir Nabokov: Gyér világ
Paul Verhaeghen: Omega minor
John Barth: Az út vége
Vladimir Nabokov: Ada