Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Áldatlan szerelmek 23 csillagozás
Az írónő legújabb regényében az Egyesült Államok egyik tipikus egyetemének oktatóközösségét ábrázolja a tőle megszokott iróniával. A festői környezetben fekvő, pazar épületekekkel, parkokkal, kulturális és sportlétesítményekkel büszkélkedő egyetemi város az első pillantásra boldog, gondtalan, szeparált világ. A társadalmi élet szinte rituális partykon zajlik, amelyeknek megvan a maguk szertartásrendje. A résztvevők mindig többet isznak a kelleténél, gátlásaik fölengednek, és a felszín alatt meghúzódó feszültségek, a legkülönfélébb emberi indulatok olykor botrányos jelentek során robbannnak ki. Az irodalommal és a művészetekkel való foglalkozást, az oktatást a legtöbb tanár terhes kenyérkeresetnek tartja, éppúgy hiányzik már belőlük az elhivatottság, mint a szenilis, öreg vendégköltőből, aki egy részeg este után magára gyújtja a lakást és bennég. Végül, az ingatag talajra épület hamis idillt kudarcok egész sorozata dönti össze látványosan: a közepes tehetségű dékánt elüldözik: a… (tovább)
Eredeti megjelenés éve: 1979
Kedvencelte 1
Most olvassa 2
Várólistára tette 16
Kívánságlistára tette 5
Kiemelt értékelések
Szeretem az egyetemi-regényeket, érdekelnek a zárt világok, ahová, úgy tűnik, kiváltság bekerülni, de ha már benn van az ember, utána elvileg élhet a művészetnek meg az irodalomnak, és még pénzt is kap érte, és ez biztos milyen kielégítő lehet szellemileg.
Persze az egyetemi-regényekből – ebből is – főleg az derül ki, hogy e látszólag átszellemült és elit klub tagjai is átlagos emberek, akiknek életét az átlagosnál több játszma keseríti, és a tanszéki és kari intrikák, a véglegesítésért vagy szerződés-hosszabbításért folyó küzdelem és a házassági és házasságtörési nyavalyák meg miegyebek mellett valójában nem marad túl sok idő a kielégítő szellemi életre meg az alkotásra.
Mint ahogy ebben a regényben sem – elég beszédes, hogy a kb. egy tanévet felölelő történet pár nagy parti köré szerveződik, amelyektől mindenki sokat vár, amelyeken mindenki sokat iszik, és amelyek általában katasztrofálisan érnek véget.
A regény a komédia és realizmus érdekes keveréke – főleg az első nagy fejezet rém mulatságos, ahol megérkezik a nagy angol vendégköltő, és a tiszteletére rendezett első partin mindenki végiggondolja, hogy fog a tanév során összebarátkozni a költővel és hogyan húz majd ebből hasznot – számító egy banda, na. De ahogy egyre több minden kiderül az egyetemi valóságról, kezdek arra gondolni, hogy ez csak természetes – mindenki helyzete annyira reménytelen vagy kényes (vagy a magánéletében, vagy a szakmaiban), hogy nem lep meg, hogy mindenki úgy akaszkodik rá mindenki másra, ahogy csak nem szégyelli – és hát na, nem sok helye van itt az önbecsülésnek meg ilyeneknek, ha egyszer az intrikázás mellett a másik lehetőség az, hogy az ember elmegy valami harmadrangú egyetemre tanítani – már ha kap állást. (Attól a többször emlegetett részlettől, hogy egyes fiatal tanárok vagy 250 intézménynek küldenek álláskereső levelet, és egyáltalán nem biztos, hogy bárhol is kapnak munkát – ettől megáll bennem az ütő.)
Úgyhogy bár nem tudom teljesen komolyan venni, ami itt történik (ahhoz tényleg túl komikus), azért összességében elég lehangoló egy világ ez.
Olvastam egyszer egy tanulmányt, amely bemutatta, hogy az egyetemeken különösen a bölcsész- és társadalomtudományi karokon nagyon kegyetlen a verseny, mivel kevés erőforrásért kell megküzdeniük, és a teljesítmény relatívabb (nehezebben mérhető), mint a természettudományok terén kutatók körében. Mintha a regény ezt a tézist igazolta volna vissza az irodalom eszközeivel. Nem különösebben kedvelem az egyetemi campusokon, az oktatók körében játszódó történeteket, de Joyce Carol Oates műve azok közül való, amelyek hitelesen, és az érdeklődést fenntartva tudnak bemutatni egy fojtogató, belterjes világot, ahol egyesek ugyanúgy nem válogatnak az eszközökben, ha az érvényesülésükről van szó, mintha a versenyszféra legkeményebb terepein kellene helytállniuk, mások pedig belebetegszenek a kiszolgáltatottságba és társas magányba. Egy kamaradráma ez tulajdonképpen: a bölcsészkaron oktatók egy szűk körének zömében egymás ellen folytatott küzdelmét ismerjük meg. Az írónő nem engedi, hogy azonosuljunk bármelyikükkel is, és a szituáció sajátosságaiból adódóan szorítani sem igazán tudunk egyik szereplőnek sem. Az eddig megismert művei alapján Oates szívesen foglalkozik a hatalom témájával, és a hatalom gyakorlásának nemek közötti különbségeivel, pontosabban azzal, hogy bizonyos társadalmi közegek egyértelműen a maszkulin versengés terepei, azokban a nőknek alárendelt szerep jut. Ez a motívum ebben a művében is megjelenik, s noha csak aláfestésként, azért elég jelentős szerepet játszik a regénybeli fullasztó atmoszféra megteremtésében. A regény üzenetét – távolodj el ettől a pusztító közegtől, ha az alkotó szellemedet és szellemi függetlenségedet meg akarod őrizni – alapvetően kevésnek éreztem, de ahhoz azért nagy kedvet érzek, hogy az írónővel egy újabb művén keresztül folytassam az ismerkedést.
Először azzal kezdeném, hogy a borító megtévesztően romantikus háziasszonyregény hatást kelt, pedig a történet azért egyáltalán nem olyan jellegű.
Mert egyébként nem szól másról, csak egy kisvárosi környezetből lefaragott mikrovilágról, amelyben a tanárok mást sem csinálnak, csak egymás életével foglalkoznak, miközben – legalábbis nekem úgy tűnt – mindannyian boldogtalanok. Nem jó dolog huszonévesen belegondolni, hogy a tehetségünk és az ambícióink tíz-húsz év múlva egyszerűen kiéghetnek a sikertelenség és a monoton életstílus következtében, vagy a házasság és a munka ejt csapdába minket, esetleg elvesztjük a világgal való kapcsolatunkat, mire elhagyjuk a hetedik X-et. Itt sajnos ez történik, és az ugyancsak félrevezető cím ellenére nem csak a szerelem kerül előtérbe, sokkal inkább a depresszió és az abból való kilábalás, és persze a tehetség, amiből egy ilyen tanárkolóniában azért akad néhány, csak éppen azt is megvetéssel kezelik.
Engem a könyvben az fogott, vagy inkább rettentett el leginkább, hogy ebben a szűk társadalomban mennyire kevés mozgástere van az egyénnek, és hogy az egyéniséget mennyire megfojtja a ragályos középszerűség, hiszen aki nem olyan, mint mi, azt ki kell vágni az intézmény szent falai közül. Nem is meglepő, hogy a történet végére az igazi egyéniségek leköszönnek a woodslee-i színpadról.
Frusztráló volt a gondolata is ennek az egymással állandóan szükségszerűen érintkező társadalomnak, ahol, mint a pók hálójában, ha az egyik kis zugban megmozdul valaki, máris az egész rendszer vele foglalkozik. A hetvenes évek világa egyébként meglepően hasonlít a jelenre, úgyhogy nyugodtan kijelenthetjük, hogy az öregek véleményével ellentétben, régen sem volt jobb.
Népszerű idézetek
Angol költő: és ez a két szó a műveltek számára máris Miltont, Chaucert, Keatset, Pope-ot és Shakespeare-t idézi, persze! – hogyan is felejthetné el az ember akár egy pillanatra is Shakespeare-t?… és Jane Austent és Dickenst és… és azt, aki a Tom Jones-t írta, meg azt a férfit… vagy nőt?… aki a Malom a folyón-t írta. És persze másokat. Nagyon sok nevet említhetne. Például Kiplinget. A Brit Birodalom. (Amely felett sohasem nyugszik le a nap – legalábbis ezzel dicsekedtek.) Anglia és az angolok, a Tower, a Temze és a kúriák, kastélyok, romos székesegyházak, temetők és Statford-on-Avon, a Yorkshire-puding és a pennyk, fontok és shillingek, a Big Ben, a Hyde Park, a királynő, Pickwick úr, és a fűtetlen házak, a pompás uzsonnák, a parlament és a szakszervezetek, a munkanélküli-segély és Piccadilly Circus, amelyről mindig kiderül, hogy egyáltalán nem is cirkusz, hanem közönséges tér, nagyon forgalmas, és nagyon piszkos tér egy meglepően forgalmas és piszkos város szívében. Ó, igen. Anglia. Angol.
20. oldal
A Strathmore másik végén áll Seidelék háza, azt is irigyli mindenki. 1910-ben épült, terpeszkedő, aszimmetrikus, grandiózus épület; a viktoriánus és Tudor-stílus keveréke: sok kis ablak, torony, csúcsív és csúcsos tető; a lépcsőházban színes üvegablak; széles tölgyfa lépcső, magas mennyezet, nappal is kicsit homályos földszinti szobák – német tündérmeséket idéz: ilyen lehet egy gyermek lidérces álma egy házról.
Ha az ember tekintettel van embertársaira, akkor nem bolondul meg; Brigit szerint ez ilyen egyszerű dolog: közönséges morális döntés kérdése.
48. oldal (Árkádia)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Arthur Miller: Gyújtópont 86% ·
Összehasonlítás - Susan Sontag: Amerikában ·
Összehasonlítás - Kathryn Stockett: A Segítség 96% ·
Összehasonlítás - Stephen King: A halálsoron 96% ·
Összehasonlítás - Lorenzo Carcaterra: Pokoli lecke 97% ·
Összehasonlítás - Daniel Keyes: Virágot Algernonnak 96% ·
Összehasonlítás - Kristin Hannah: Fülemüle 96% ·
Összehasonlítás - Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap 95% ·
Összehasonlítás - John Steinbeck: Kék öböl / Szerelem csütörtök / Égi Mező 98% ·
Összehasonlítás - Frank McCourt: Angyal a lépcsőn 95% ·
Összehasonlítás