Oroszlánhűség (Oroszlánhűség 1.) 92% 177 csillagozás

Szívhez szóló történet egy kölyök nőstényoroszlán felneveléséről, közben az afrikai vadon-béli kalandokról, állatokról. De ugyanakkor ez nemcsak egy napló a kölyök felnövéséről, hanem egy rendkívüli tudósítás arról, hogy egy állat természetes élethelyzete megváltozásával képes arra, hogy egész másként élje le életét, mint fajtársai. Tehát a természet által behatárolt világot itt az ember kitágította, s ehhez Elza képes volt alkalmazkodni – pedig egyesek szerint: „csak egy vadállat”. S hogy a nevelés, a szocializáció mire képes, még vadállatoknál is, ill. milyen lehetőségek rejlenek az állatokban, arra egyértelműen rávilágít. S ezt Joy Adamson tulképp élete során meg is ismétli egy gepárddal és egy leopárddal is, bizonyítva az állítás igazságát. Nem is beszélve pl. az öngyilkos bálnákról, akik egyértelműen döntést hoztak – még hogy „nem gondolkodnak az állatok”, mikor partra vetették magukat. Egyszóval az Oroszlánhűség bizonyság a nevelés alapján a változásra, amely széleskörű lehetőségeket nyithat…

Nem tagadom, hogy kicsit elfogult vagyok, ha oroszlánokról van szó. Számomra ők a világ leggyönyörűbb és legérdekesebb állatai, legyen szó egy hatalmas hímről, vagy egy néhány napos kölyökről. Minden elfogultságot félretéve azonban úgy gondolom, hogy Elza története azoknak is belopja magát a szívébe, akik az oroszlánokra – eddig – teljesen semlegesen tekintettek.
Remek könyv volt. Az Afrikáról szóló leírások mellett talán azt szerettem benne a legjobban, hogy tisztán érződött a Joy és Elza közötti különleges kapocs. Gyönyörű, hihetetlen és megható volt, ahogy ez a kis oroszlán napról-napra cseperedett, és először anyaként, később pedig barátként, családtagként tekintett Joyra. Nem egyszer csalt a szemembe könnyeket ez a nem mindennapi ragaszkodás, a szeretet olykor humoros, máskor veszélyes megnyilvánulása, és bizony a vége felé kicsit az én szívem is megszakadt, mikor eljött a búcsú időpontja.
Nagy vágyam, hogy egyszer eljussak Afrikába, és természetes körülmények között lássak oroszlánokat. Amikor teljesül ez a vágyam, biztos, hogy néhány gondolat erejéig meg fogok emlékezni Elzáról és Joy és George fáradhatatlan munkájáról.

Joy Adamson a férjével, George Adamsonnal (aki vadászati felügyelőként dolgozott) élt Kenyában. Egyik nap a férjére rátámadt egy nőstény oroszlán – igy kilőtte és később vette észre hogy 3 kis baba oroszlánt védelmezett. Mivel a kicsik elpusztultak volna a vadonban ezért magukhoz vették őket és nagy szeretetben nevelgették. A három kis oroszlan közül Elza volt a legkisebb es ő ragaszkodott hozzájuk a leginkább. A két nagyobbat egy állatkertnek ajándékozták, Elzát maguknál tartották és bár teljesen szelíd volt és nagyon ragaszkodott hozzájuk nagyrészt szabadon járkálhatott a vadonban. Utazásaikra és szafari útjaikra is elkísérte őket és egy nagyon erős, szeretetteljes kapcsolat alakult ki közöttük. Végül úgy döntöttek, hogy visszaengedik a vadonba. Ez az időszak mind nekik mind Elzának nagyon nehéz volt és nekem többször könny szökött a szemembe mikor olvastam Elza ragaszkodását es mennyire nehéz lehetett nekik erősnek maradni es kitartani elhatározásuk mellett. Végül siker koronázta erőfeszítéseiket és Elza volt a legelső oroszlán akit bár ember nevelt sikeresen visszatalált a vadonba sőt később kölykei is lettek (erről a könyv második része szól majd).
Nagyon érdekes volt számomra mind az oroszlánokról mind az ott élő állatokról és emberekről olvasni.
Mondjuk én annyira a vadászokat; vadászatot nem igazan tudom megérteni és elfogadni – ezért nem tudtam minden egyes sorával egyetérteni de ennek ellenére egy nagyon szép, érdekes történet volt.

Nem tudom, hogy fogtam-e már heves lelkendezésbe azzal kapcsolatban, hogy mennyire imádom az oroszlánokat; de ha nem, akkor ezennel megteszem. Amikor csak meglátok egy gombóc kis babaoroszlánt a tévében, rögtön rámtör az enyhén fanatikus olvadozás, felnőtt korukban pedig egyszerűen gyönyörűek és fenségesek. Ha egyszer váratlanul meggazdagodnék, biztos, hogy azonnal egy szafarira indulnék egy jól felszerelt naptejkészlettel, hatalmas élmény lenne testközelből látni őket a természetes élőhelyükön.
Ezek után gondolom nem okozok megepetést azzal, hogy mennyire szerettem ezt a könyvet. Mint mindenki, én is hallottam már Elzáról és az Adamson házaspárról, talán hétéves korom körül a filmből is láttam egy pici részletet, de alaposabban nem ástam bele magam a történetébe. Engem teljesen lenyűgözött, hogy milyen szeretetteljes, mély kapcsolat alakult ki Elza és Adamsonék között, miközben végig tiszteletben tartották, hogy ő egy vadállat, és fontosnak tartották, hogy megőrizze a szabadságát. A könyv minden sorából sugárzik, hogy Joy mennyire szerette Elzát, és mennyire ragaszkodtak egymáshoz, de mégis előtérbe helyezték az ő érdekeit, és mindent megtettek, hogy visszatérhessen a vadonba, hogy igazi oroszlánként élhessen. Mindig csodáltam azokat, akik tényleg csak az általuk felnevelt állat jólétét szem előtt tartva el tudnak szakadni tőle, és szabadon engedik, mert tudják, hogy ezzel tesznek érte a legtöbbet; és Adamsonékon is sokszor látszott, hogy mennyire nehezükre esik az elválás, talán néha picit ellentmondásosan is viselkedtek, de szerintem csodás, amit véghezvittek. Főleg, hogy Elza volt az első olyan oroszlán, akit emberek neveltek és sikerült a „visszavadítása”. Joy és George nagyon szerencsések voltak, hogy Elza az életük része lett.
A könyv stílusa elég egyszerű, néha kicsit csapong az időben, és olyan, mintha tényleg csak Joy naplóját olvasnánk. Nekem ezzel nem volt semmi problémám, az állatos könyvektől nem várok szóvirágzást, mert nyilván nem „igazi” írók írják őket. Egyébként is jó volt bepillantást nyerni az afrikai életükbe, és megismerni olyan más, tüneményes kis állatokat, mint Pati, a szirti borz. Kicsit jobban belemehettünk volna a motivációjukba, hogy hogyan kötöttek ki Afrikában, meg ilyenek, de úgyis Elza volt a lényeg.
A fantasztikus képek nagyon sokat adnak hozzá a könyvhöz, de teljesen ki vagyok akadva, mióta megtudtam, hogy a régebbi kiadásokban több kép volt, amiket nemes egyszerűséggel kihagytak a Könyvmolyképzősből. Ez annyira gáz. Azóta persze alaposan kiműveltem magam a Gugli segedelmével, de akkor is fel vagyok háborodva.
Nagyon örülök, hogy végre sort kerítettem erre a könyvre, és nem is okozott csalódást. Annak meg még inkább, hogy az Elza és kölykei is itt vár mellettem az olvasásra.

Hiába hallottam már Elzáról, az egész világot bejárt oroszlán nevéről, felnevelésének történetét ezidáig nem igazán ismertem. Csodálatos és szívet melengető volt erről olvasni, és nyomon követni, ahogyan a kicsi szőrgombóc milyen hatalmas nőstény oroszlánná cseperedett, és ez idő alatt milyen különleges kapcsolat alakult ki közte és az Adamson házaspár között. Nem csupán Elza növekedését kísérhettem figyelemmel, hanem picit beleláthattam az afrikai életbe, ahol mindennaposak az elefánttrombitálások, és hajnalban az sem meglepő, ha egy csapat oroszlán bömböl a sátor közvetlen közelében. :)

A fekete-fehér fotók tovább fokozták a beszámoló személyességét, amiből csak úgy sütött az az őszinte, feltétel nélküli szeretet, amit Joy érzett Elza iránt. Különösen az a kép fogott meg, ahol egymáshoz bújva fekszenek a földön: hihetetlenül bensőséges pillanatot örökített meg a fotós! Nagyon élveztem ezt a szavannai kirándulást, és alig várom, hogy tovább folytassam Elza történetét!

Amellett, hogy megtudhattam, hogyan lehet felnevelni egy oroszlánt, sokkal többet kaptam ettől a könyvtől. Joy és férje különleges életébe is betekintést kaphattam. Szívesen olvastam volna egy bevezetőt arról, hogyan is kerültek oda, miért választották ezt az életformát. A történet idején George vadászati főfelügyelőként dolgozik Kenyában, ami egyáltalán nem egy veszélytelen munka. Ugyanakkor ennek köszönhetően tudták olyan körülmények között nevelni Elzát, amely az oroszlánnak is megfelelt. Csodálatos történet arról, hogyan képes alkalmazkodni egy vadállat az ember világához, s mi mindent tud megtenni az ember ezért az állatért. Biztos, hogy kevesen tudnák utánuk csinálni. A stílus elég tárgyilagos, mégis minden mondaton érződik az a szeretet, amely összeköti őket, s amellyel az Afrikai vadvilág iránt viseltetnek. Külön tetszettek a végén George levelei, egy kicsit az ő szemszögét is megismerhetjük. Varázslatos utazás volt egy különleges világba.

Ifjúkoromban nem volt szerencsém Joy Adamson könyveihez. Talán nem is baj, lehet nem tetszettek volna akkor. Örülök, hogy sikerült felfedeznem, így felnőtt fejjel, bár meg kell mondanom azért Durrell, vagy Attenborough könyvei közelebb állnak a szívemhez.
A történet maga nagyon egyszerűnek hat: Elza, az oroszlán igazi családi kedvenc lesz, úgy bánnak vele, mint egy kiscicával, egyébiránt meg uralja a környezetét. Majd amikor már egy jól fejlett, erős oroszlánpéldánnyá válik, akadnak nem éppen házi cicára jellemző tettei. Ahelyett, hogy egy állatkertbe kerülne (mint a testvérei), az Adamson házaspár megpróbálja visszaszoktatni a vadonba. Ez nem könnyű egyikőjüknek sem, Elzának el kell fogadtatnia magát a vadakkal, a házaspárnak pedig elengedni. Igazából ez az érzelmi kapcsolat tetszett a könyvben a legjobban: az erős, szeretetteljes kötelék kialakulása ember és állat – oroszlán – között. Hogyan alkalmazkodik, illeszkedik bele Elza az emberi környezetbe. Majd ez a szeretet indítja őket arra, hogy visszatereljék Elzát a vadonba, ahova igazából tartozik.

Bár az állatos történetek között mondhatni klasszikusnak számít, van belőle film is, nekem eddig ez a történet kimaradt. Most pótoltam.

Ha nagyon röviden össze akarom foglalni, miről szól, akkor egy nő története, akinek a macskája egy oroszlán. Én végig meg voltam rajta döbbenve, hogy mennyire úgy viselkedett a háziasított Elza, mint egy sima házi macska. Csak éppen Elza 100 kiló felett van és messze nagyobbat tud harapni…

A történet regény, de mégis van benne valami napló jelleg. Ahogy elindulunk, és szinte napra lebontva, beszámoló jellegűen meg van írva, mit alkotott akkor éppen a nagymacska. A végére ki is derül, hogy a naplója alapján rendezte sajtó alá a kötetet Adamson, így érthető is, hogy a naplóból lett regény emlékeztet az eredeti formátumra. Nem olyan jó, anekdotázó mesélő, mint nálunk pl. Mikszáth volt, de azért kellemesen átadja, mit jelentett egy oroszlánt felnevelni és együtt is élni vele.

Áthatja az egészet az állatok szeretete és a természettel való együttélés. Bár ma már kétlem, hogy a kötetben leírt életforma lehetséges, ahhoz túl sokat lépett elő a tudomány az utóbbi évtizedekben, de pont azért érdekes, hogy éltek így is. Járva az afrikai vadont, kilőve az emberevő oroszlánokat, vissza-visszatérve a fix tanyájukra. Nekem volt benne valami nosztalgikus.

Tetszett, hogy ebben a történetben Elza az, aki személyiséget kap. Vannak emberek, pl. az írónő férje, George, aki rendszeresen felbukkan a történetben, de az emberekről nem sokat tudunk meg. off Az a lényeg, hogy az oroszlán milyen. A kiskölyök játékossága, a nagymacska ember iránti hűsége, ami megmarad akkor is, amikor elkezdik visszaszoktatni a vadonba és családot alapít. Elza személyiséget kap, közel hozza a szerző. Nekem ez volt a kötet varázsa, hogy tényleg megismertem egy oroszlánt, és tudom, milyen volt és lett Elza.

Értékes attól a kötet, hogy rendszeresen mellékletként fotókat tartalmaz. Nem csak olvashatjuk, de láthatjuk is, ami megjelenik a szövegben. Pl. ahogy a dzsipp tetején utazott Elza, vagy közös tábori ágyon hevert az írónővel. Valahol fájlalom is, hogy az én kiadásomnak pont ez a nem is fotónak tűnő kép került az elejére, mert sokkal jobb képek vannak a kötetben.

Mivel az Elza kölykeit is beszereztem már, én olvasni fogom tovább is. Nem igazán regényként élvezem, hanem egy nosztalgikus állattörténetként.

Nagyon sokszor olvastam, és vágyom egy olyan hosszabb, nyugalmas időszakra, amikor legalább még egyszer átadhatom magam ennek a műnek. Napló ez, egy világra szóló kaland személyes hangú megörökítése. Inkább színes, mint mély, inkább prózai, mint költői, de mindenképpen megrendítő. El kell olvasni, és közben gondolkodni életről, a választás szabadságáról, halálról.

Kedves, szeretetteljes történet az emberi és a vadállati világ találkozásáról. Jól esett olvasni, egyszerre töltött el csodálattal és némi irigykedéssel, hogy a szerző, Joy Adamson és a férje milyen természetközeli módon élhették az életüket, mennyi állatot ismerhettek meg a természetes élőhelyükön és mennyi kalandban volt részük szafári útjaik során… Ezt csak fokozták az összeválogatott fényképek, Elza mindennapjainak megörökítése – kitűnő illusztráció a könyv soraihoz. Őt pedig muszáj megszeretni, igazi (macska)személyiség. Kíváncsian várom a következő részt, hogy többet megtudjak a vadonba visszaszoktatásáról és a kölykeiről.