Sofie ​világa 86% 305 csillagozás

Már hosszú évek óta kíváncsi voltam erre a könyve. Ami a filozófiatörténetet illeti, nem csalódtam. Érdekesen, olvasmányosan, könnyen érthetően mutatja be a szerző a különféle filozófiai elgondolásokat az ókortól szinte napjainkig. Külön pozitívum, hogy mindezt az emberiség művelődéstörténetébe ágyazva teszi.
A filozófiai elméletek köré kitalált történet, a „regényvonulat” többé-kevésbé elfogadható, mindenestre talán jobban sikerült, mint a Tótfalusi István: Sertések a Bakonyban című regényes nyelvtörténeté. Mivel a két könyv hasonló jellegű, az összehasonlítás magától kínálkozik. Mindkettő mint regény kissé erőltetett. Nyilván nem is lehet jobb megoldást találni, ha a szerző regény formájában szeretne filozófiát vagy nyelvészetet ledugni az olvasó torkán. Ugyanakkor pont itt van a kutya elásva: mindkét műben, ami igazán értékes és élvezhető, az a tudományos rész. A köréjük kerekített történet és az a kényszer, hogy párbeszédekbe foglalódjon a tényanyag, mesterkéltté és hihetetlenné teszi a regény szövegét. Nélkülözi a realitást az a mód, ahogyan a 15 éves Sofie társalog nehéz filozófiai témákról: magától kitalálja a korábban nem hallott elméletek lényegét, egyszeri hallásra vagy olvasásra mindent megjegyez és reprodukál, sokszor viszont olyan fogalmakra kérdez rá, amelyekre tényleg könnyen rájöhetett volna: pl. a népdal – műdal terminusok közül a műdal számára bővebb magyarázatra szorul.
A könyv vitathatatlan értékeit ellensúlyozza Sofie végtelenül irritáló karaktere. Korábbi olvasmányaimban el tudtam fogadni, ha a hős személyisége negatív benyomásokat kelt, hiszen ez többnyire nyilvánvaló írói szándékból fakad. Ennél a regénynél viszont céltalannak érzem, és kellemetlen volt olvasni. Különösen a párbeszédes részekre vonatkozóan bosszantottak a kislány pökhendi, okoskodó és néha durván tiszteletlen megnyilvánulásai, ahogyan az ötvenéves filozófust például vén kecskének nevezi, valamint minduntalan figyelmezteti, hogy ezt már mondtad, nem vagyok feledékeny stb., amikor Alberto visszautal egy korábban elhangzott információra. Sofie-nak a megszólalásai sokszor ellenszenvesek, és nem látom ennek a célját.
Ha Sofie figuráját, sőt az egész kerettörténetet törölnénk, előnyére válna a könyvnek. Ekkor megmaradna belőle a puszta filozófiatörténet. A magam részéről szívesebben olvasom azt.

hogy jó filozófusok lehessünk, semmi másra nincs szükségünk, mint hogy képesek legyünk rácsodálkozni a világ dolgaira.

Nem tudom, mennyire akart más/több lenni a könyv, mint a könyvbeli szerzőé, Albertóé: fiatalok számára írt filozófiakönyv. Valójában lektűrös beütésekkel összefont filozófia(tan)könyv posztmodern megoldásokkal. Nem remekmű, de nem is rossz regény. Rácsodálkoztat a világ dolgaira. Olvasmányosan, szórakoztatóan vezet végig a filozófia történetén, aki kevésbé jártas ezen a területen, annak kimondottan hasznos is tud lenni, egyébként is gondolatébresztő, kedvet ad ahhoz, hogy picit mélyebben is beleáss abba, amivel itt megismekedsz. A szokványos divatos témák – feminizmus, természetvédelem, okkultizmus, misztika stb. – néha zavaró hangsúlyozását és Sofie pár megdöbbentően naiv megnyilvánulását leszámítva, nincs gond a regénnyel. Figyelmet lekötő, érdekes nyomozásra hívja az olvasót. A filozófia nagy alakjainak gondolatait, a lét és megismerés lényeges problémáit, kérdéseit egy „többdimenziós”, többszintű narratívába szőve tálalja, ahol minden mindennel összefügg, ahol nevek, tárgyak, cselekvések többletjelentést nyernek, egy összetett rendszer részét képezik. Maga a kerettörténet az elején inkább erőltetettnek, kuszának tűnt, de végül egyre inkább az volt az érzésem, hogy a filozófiai részeket összekötő habarcs szerepét tölti be. Azét a habarcsét, ami végül egyben tartja az építményt: mintha a kerettörténet alakulása mindig az épp bemutatott filozófushoz, filozófiai rendszerhez igazodna, párhuzamosan futna és fonódna össze azzal. Az egészhez pedig az irodalom, írás – mint világteremtés kérdésköre társul. Szerzők, szereplők, olvasók bonyolult viszonya.
Létezik-e az anyagi világ az emberi tudaton kívül? Mi/ki hívja létre érzéki észleleteinket? Ki a él a valóságban? Ki „létezik”? Hilde és apja, Alberto, vagy a könyvbeli könyv főszereplője, Sofie és tanára, Alberto? Vagy mindannyian egy másik könyv szereplői, egy másik entitás tudatának részei? Ez a tudat pedig egy magasabb rendű tudaté és így tovább…? Van-e, lehet-e kapcsolat e világok közt? Kérdések, picit misztikumba hajló lezárással (válasszal?).

A név kötelez. Én hiszem, hogy abban, hogy az lettem, aki vagyok, nagy szerepe van annak, hogy a szüleim úgy döntöttek: Zsófinak fognak hívni.

Kilencedikes voltam, szerettem Gaardert, és ki ne szeretne olyan könyvet olvasni, amiben a főszereplőt úgy hívják, mint őt, így hoztam haza a könyvtárból. Aztán beszippantott a könyv, én meg beleszerettem a filozófiába. Aztán tizenkettedikben teljesedett ki ez a szerelem, azokon a csokoládé illatú filozófiaórákon, amiket mindenki annyira unt, én pedig Hermionet játszottam, majd' kiestem a padból jelentkezés közben. Aztán felvételt nyertem (szó szerint) az egyetemre, én meg fogtam magam, és inkább elmentem a fehér köpenyek és a formalinszag világába. Már nem bánom. De a filozófia mindig a szívem csücske marad. Ahogy ez a könyv is. Csupán két könyv van, amit könyvtári olvasás után megvettem magamnak, mert annyira-annyira. Az igazi Madelinet. És ezt.

Kedves Papa!

Sok párhuzamot véltem felfedezni köztünk és Sofie Hilde meg az ő apukája között. Igaz, nem te voltál ENSZ katona, hanem a Piloto…, de biztos nem ő akart filozófiát csepegtetni a leányába, hanem te belém. Bár nem írtál nekem róla személyre szabottan könyvet. :] Meglepődtem ugyanis azon, hogy tulajdonképpen mennyi mindent tudok én ebből, holott sosem jártam igazi filozófiatanfolyamra. Ami az egyetem filozófia tanegység címen nekem jutott, azt nem nevezném annak, az inkább csak politikai filozófia volt. Egy filozófust úgy látom, minden érdekel: hogy hogyan keletkezett a világ, miből vagyunk, milyen az emberi elme, milyen az igazságos társadalom. Sokat beszélgettünk ezekről annó dacu. Nagy kár, hogy már nem lehet. Mégis, amikor ezt a könyvet olvastam, egy kicsit velem voltál így karácsonykor. (Bocs, csak valami belement a szemembe.) Kicsit olyan volt, mintha te mesélnéd nekem a dolgokat.

„Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál.” (Blaise Pascal) Csodálom, hogy ez nem került bele a könyvbe, mert mintha ez lenne az egész könyv alapja, az, amire Alberto (az őrnagy) megpróbálja Sofie-t (Hildét) ráébreszteni. És arra jutunk, hogy „We are a way for the Universe to know itself” azaz „Egy módja vagyunk annak, hogy a Világmindenség megismerhesse önmagát”. Ezt Carl Sagan mondta, tudod a fickó, akinek a Kozmosz c. sorozata volt, amit olyan lelkesen néztem valamikor tizenegy-két éves koromban, emlékszel? Részben neki köszönhetem, ha nem is a természettudományos érdeklődésemet (az valahol bennem van amióta csak az eszemet tudom), de annak egy jó részét, amit az Univerzumról tudok. Kár, hogy olyan veszettül reménytelenül bölcsészagyam van, sokkal szívesebben mentem volna természettudományos pályára, azt hiszem, a Titokból sokkal többet megtudhattam volna, mint így. Ezt teszi a DNS, igaz? Ezt is megtudjuk ebből a könyvből (ha eddig nem tudtuk volna – hajóztunk, tudjuk).

Nyuszillak:
Léjjányod

P.S. Innen szeretném üdvözölni Carlt, bárhol legyen is. Valamint megköszönni Jostein Gaardernek, hogy megírta ezt a nagyon is átfogó filozófiakönyvet, teljesen közérthető nyelven, s ezzel megint egy kicsit közel kerülhettem az édesapámhoz, aki már nincsen ebben az időben és térben.

P.S. P.S. Fél csillag levonása az elég karcsú kerettörténetért jár!

Idén a legfantasztikusabb könyv, amit a kezembe vettem. Nem is volt olyan egyszerű összeszedni a gondolataim róla, mert annyira sok minden jó dolog van benne. Nem győztem belőle jegyzetelni. Abban is biztos vagyok, hogy az évek során újra és újra elő kell vennem és elolvasnom a könyvet, hogy igazán beérjenek a dolgok.
A Sofie világa bámulatosan mutatja be a különböző korok gondolkodóit, filozófiáit, gyönyörűen köti össze a gondolatokat, mindezt úgy, hogy az eredeti alaptörténetet is izgalmassá tette Gaarder. Egyébként ez volt tőle az első mű, amit olvastam, de ezer százalék, hogy nem az utolsó. Nagyon megfogott.
Sok mindent lehetne beszélni erről a könyvről, de most csak pár gondolatot osztok meg, amiket kiragadtam, és amelyeket nagyon, de nagyon fontosnak tartok.
– Egyetlen kérdés nagyobb port kavarhat, mint száz válasz.
– Az élet pótolhatatlan. Erre ne csak akkor döbbenjünk rá, amikor a betegség az ajtón kopogtat.
– Fontos, hogy ne szokjunk hozzá a világ dolgaihoz és igen, őrizzük meg a képességet, hogy újra és újra elcsodálkozzunk mindenen
Ez csak pár apróság, amit Sofieval együtt vettem a filozófia leckék alatt. Bátran ajánlom nektek is ezt a könyvet, mert néha jó filózni a dolgokon, kik is vagyunk, mik is vagyunk és egyáltalán miért is?

Azt hiszem, el kéne olvasni még egyszer, vele párhuzamosan meg nekiállni olvasni mindenkit, akit csak megemlít. Ülök a nyuszi szőrének a tövében a puha melegben és csak olvasok… Gigantikus ötlet, mi?:)
(Kortól és tudástól függően) kiindulópontnak, gyors áttekintésnek vagy emlékeztetőnek nagyon jó könyv.
Kár, hogy nem akkor került a kezembe, amikor egy szégyentelenül rossz tanár kínzott a filozófiával a gimiben, amikor minden héten 45 percen át bámultam a plafont és azt kérdeztem a magasságos akárkitől, hogy mi rosszat tettem, hogy így büntet, mi közöm nekem ehhez az egészhez?? Azért 30 évesen örülök, hogy még az egyetemen sikerült kiköszörülni a csorbát, ezért nem újdonságként hatott rám a dolog:)

A fülszöveg elolvasása után ajánlottam a lányomnak , hogy hozza ki a könyvtárból, szerintem a korosztályának való és érdekelni fogja. Ki is hozta, el is kezdte, csak épp én is beleolvastam és úgy beleragadtam, hogy ő csak egy hét múlva kapta vissza:) Gaarder nagyon ért hozzá, hogy kell felkelteni az érdeklődést a filozófia iránt. A kerettörténetként szolgáló ötletes mese kellett, hogy ne váljon szárazzá a „tananyag”, és több mint kétezer év filozófiai irányzataiból átfogó képet kapjak. A könyv nagyon jó első lépcsőfok, kedvcsináló komolyabb munkákhoz. Tényleg.

Kedves, elgondolkodtató kis ismeretterjesztő, ami gyerekként nagyon nagy hatással volt rám – mondhatom, hogy ez volt az első olyan olvasmányom, ami tényleg erőteljesen elmozdított a filozófia iránti érdeklődés felé (évekig fakultációra is jártam utána). Vicces módon, pont a filozófia fakultáció nem tudta megadni azt, amit a regénytől megkaptam, amit megmozdított bennem. A filozófia a kérdésfeltevés tudománya… fontos megtanulni, amin mások gondolkodtak, amikre ők jutottak, de ha nem tudsz kérdezni, szintetizálni, újat alkotni, akkor az egész nem ér semmit, csak egy merev, száraz történelemkönyv marad belőle. Igenis nyitni kell, igenis saját válaszokat kell alkotni, merni kell vitatkozni a nagyokkal.
Sofie szimpatikus főhős, pont azért, mert nyitott, mert kérdez, mert meri feszegetni a határait, akkor is, ha néha nehéz, ezért aztán könnyű és jó érzés azonosulni vele. A regény hangulata egyedi, néhol csak furcsán misztikus, máshol kicsit, izgalmasan hátborzongató is – minthogy a története inkább csak egy tanulási folyamat, ez az egyedi hangulat az, ami igazán értékessé teszi mint olvasmány. Én biztos, hogy szívesen adnám bármilyen kiskamasz kezébe, akinek a fejében először merülnek fel azok a komplex kérdések, amiket a társadalom fokozatosan megtanít ignorálni.

Ha hihetek az etr-nek, akkor a filozófiatörténet ötösömet főleg ennek a könyvnek köszönhetem. Eltekintve a kicsit idegesítő kerettörténettől, nagyon jó könyv. (Idegesítő alatt azt értem, hogy rendben, néha kell egy kis kitérő, hogy pihenjen az agy a sok filozófus közt, de engem inkább bosszantott a sok Hilde-utalás, mintha csak a figyelmemet akarná elterelni. Az őrnagy. Vagy a szerző. Vagy a szerző, aki engem is ír. Csakhogy bármilyen mulatságos is elképzelni, hogy szereplő vagyok egy filozófiatörténeti sci-fiben, amit egy űrlény ír, és az egész Föld csak az ő képzeletében létezik… de inkább ne. Meg arról is más véleményen vagyok némileg, hogy miért meg hogyan jó az örökkévalóság meg szellemkedés. És most ez a hosszúra nyúlt zárójelet bezárom.) Jobban élveztem, mint az óráimat (amikre túlzott fokú unalmasság miatt végül be sem jártam inkább), sokkal jobban, és azért valamelyest Sofie-t is megkedveltem.

Fehér holló ez a könyv.
Mindenkihez szól, mert mindenkit meg tud szólítani.
Akit nem érzi magát megszólítva a norvég író szövege által, azzal lehet „néminemű” probléma.
Egész filozófiai rendszereket tud érthetően elmondani, teszi ezt úgy, hogy olyan Kant által alkotott fogalmakat rögzít, mint a „Ding an sich”, „Ding für mich” pár.
Kimondottan tetszett a metafikciós játék, amit egyértelműen nyitva kellett hagyni.
A másik extra pedig a nőkről való gondolkodás változásának jelenléte. Mily jó lett volna például, ha Platón nézetei futnak tovább Arisztotelész vélekedése helyett. Nagyon nem véletlen, hogy a skandináv országok ott tartanak, ahol.
Szóval 5 csillag. :)
De, hogy valami kritikát is írjak: a XX. századi filozófia lehetett volna bővebb: Gadamer, Foucalut, Lacan, Derrida, Paul de Man például teljesen kimarad a kötetből.

(Vajon véletlen-e, hogy Jostein Gaarder pedagóguscsaládban nőtt föl?)