Idézetek 162

– Ki gondolta volna, hogy a lélektársamról kiderül, hogy egy tolvaj?
Ez teljesen elnémított. Lélektárs? Ez most viccelődik.

– Értem. Ez tényleg gyanús. És mi az, amire neked szükséged van egy lélektársban, ha példának okáért nem ő a bálkirálynő? {…}
– Alázatra – szólalt meg. – Erre van szükségem. És olyasvalakire, aki próbára tesz. Aki nem veszi készpénznek, hogy okos vagyok, hanem megtanít, hogy észrevegyem az intelligenciám határait. Aki segít az önkontrolloméit is megtalálni. Azt gondoltam magamról, hogy nyugisán, kiegyensúlyozottan akarok élni. És csak most jöttem rá, hogy szükségem van a tűzre, hogy érezzem a szikrázást. Utálom bevallani, de azt hiszem, nagyon közel jártam hozzá, hogy egy kedves és unalmas fickó váljék belőlem. Öt év múlva már szürke kardigánt hordtam volna, ha te nem jelensz meg az életemben.
Magam elé képzeltem őt, és elmosolyodtam. Talán nem is olyan rossz dolog egy kardigán, feltéve, ha nem visel alatta semmit. És persze én gombolhatom ki.
– Én nagyon más vagyok, mint te, Yves. Még iskolába sem. Jártam.
– De a magad módján nagyon is okos vagy.
– Hatalmas lyukak vannak a műveltségemben. Olyan vagyok, mint az ementáli sajt.
– Lehet, de láttam, hogyan érvelsz és véded a saját nézőpontodat, amikor vitatkozunk. Eddig hozzá voltam szokva, hogy a másik fél beadja a derekát, csak mert azt gondolja, okosabb vagyok nála.
– Mert talán így is van.
-Nem feltétlenül. Könnyen tanulok, a tények és a számok megragadnak a fejemben, de a valós élet dolgaival néha nem tudok, mit kezdeni. Te viszont ismered ezeket.
Éreztem, ahogy elönt a büszkeség. Életemben valószínűleg először büszke voltam magamra! Yves tényleg azt gondolta, hogy többet tudok az életről, mint ő?
– És akkor még egy csomó más dolgot nem is említettem: eltökélt vagy, gondoskodsz másokról, védelmedbe veszed, akinek szüksége van erre, és magadra alig gondolsz eközben. Egyre jobban bámulom az önzetlenségedet, főleg miután találkoztam az itteni ismerőseiddel. Te sokkal jobb ember vagy, mint én.

És ekkor átölelt valaki a karjával, majd a csuromvizes mellkasához húzott.
– Hogy gondolhattad egy pillanatig is, hogy itt hagylak? – kérdezte komoran.
– Yves – kiáltottam fel örömömben.
– Láttam, ahogy ott ücsörögtél, és tényleg azt hitted, hogy leléptem. Még annyira sem bízol bennem, hogy felnézz, talán mégsem mentem el.
Nagyon kiakadhatott, de éreztem, hogy már kezd elpárologna a haragja.
– Ráadásul ez a jelenet a korlát tetején, meg a fenyegetőzés! hogy leugrasz… El sem bírom hinni, hogy ilyeneket mondtál nekem.
– Én csak…
– Ne is mondj inkább semmit! Akárhányszor kinyitod a szádat, olyan butaságokat bírsz mondani, hogy rögtön felmegy bennem a pumpa. És egyetlen módját látom, hogy leállítsalak erről! – mondta, aztán hirtelen magához húzott, és egyszeriben forrón és dühösen megcsókolt.