Molyon és Goodreadsen is azt látom, folyton azt vágják ennek a könyvek a fejéhez (vagy mijéhez), hogy „nem elég horror”.
Akkor öveket bekötni, kedveseim, visszamegyünk általános iskola hatodikba.
Nézzétek ezt a csúnya, lucskos, polipcsápokon kúszó-mászó, ezer tűhegyes foggal támadó, megfoghatatlan lényt. Úgy hívják, hogy metafora. Olyan ő, mint öltönyös, jól fésült barátunk, Hasonlat bácsi, csak hiányzik belőle az „olyan, mint” szófordulat.
Azaz. Igen, ebben a könyvben arról van szó, hogy két tinédzser talál egy izgalmas, de félelmetes házat egy tó mélyén. A szavak szintjén arról. Jelentés szintjén viszont mást jelent, erről szól ugyanis a metafora. Mond valamit szóval, és gondol valami másra, a kettő közt feszülő viszony pedig banálisból éterivé, nyilvánvalóból izgalmassá tesz olyan állításokat is, mint pl. „A szerelem izgalmas, rejtélyes és ijesztő” vagy „Ha meg akarod érteni a szerelmet, tönkreteszed”.
Hoppá. Ezt elspoilereztem.
Ez a könyv szavak szintjén egy nagyon lájtos horror(ka), inkább thriller(ke), jelentés szintjén pedig a legigazabb leírás a szerelemről, amit az Énekek éneke óta olvastam.
Adott Amelia (ANNYIRA vártam, mikor fogja a kötet Amynek hívni, de itt csalódnom kellett, nem történt meg) és James, akik 17 évesek, és első randira mennek – James meglehetősen jó ötleteként kenuzni. (Én belehalnék, ha kenuznom kéne, de az csak irracionális félelmem a vízbe fúlástól, a programot csak támogatni tudom.) És hát találnak egy házat a tó mélyén. Egy lehetetlen házat, tele titkokkal és rejtélyekkel, egy házat, aminek semmi nyoma a neten, az idősek se tudnak róla, látszólag MÉG NEM JÁRT OTT SENKI, amióta víz alá került.
A két kamasz pedig eldönti, hogy ez a ház CSAK AZ ÖVÉK lesz, és további randikon körbebúvárkodják, felfedezik, a legapróbb mélységét is feltárják.
Egy idő után elképzelni sem tudják, hogy hogyan is élhetnének enélkül az IJESZTŐ, NÁLUK SOKKALTA NAGYOBB, FELFOGHATATLAN, DE IZGALMAS ÉS SOK ÖRÖMET ADÓ ház nélkül. Ami egyszerre jó és egyszerre rossz nekik.
Mígnem egy napon, spoiler a tó mélyén, a házban, elrontanak valamit, és fentről lépések zaját hallják.
Annyi, de annyi jellemző és árulkodó jel köti a ház képét az első igazi szerelem élményéhez! Maga a tény, hogy titkolják mindenki elől, hogy egyszerre félik és birtokolni akarják… na, meg megbeszélik, hogy nincs olyan kérdés, hogy „miért” és „hogyan”… A ház ráadásul különleges – víz alatt van. És nem csak különleges, hanem folyton igényli, hogy dolgozz azért, hogy benne lehess. Veszélyes – bármi balul sülhet el, és akkor nagyon meg fogsz sérülni.
Just like first love, baby.
És mi lakik a lakatlannak tűnő, „csak a miénk” házban, az első szerelemben? Valami, aminek sokféle, különböző ruhája van. Arca képlékeny. És ha megérinted, mindennek vége.
Hogy ez egy szülő/rokonság, azaz a betolakodó KÜLVILÁG, akinek be kell mutatkoznod előbb-utóbb ("Be kell mutatkoznunk."), vagy a saját jövőd abban az esetben, ha maradsz abban a bizonyos házban, vagy csak a félelmed, hogy ez lesz belőled, ha maradsz – sokféleképp meg lehet fogni.
Ez nem az a könyv, ahol kiderül valami hülyeség, pl. hogy indián temető volt a tó fenekén, vagy volt egy család, ahol az apuka megőrült, kibelezte Fickót, a család középtermetű, jókedélyű kutyusát, majd lelövöldözte a gyerekeket meg az asszonyt, és ezért átok ül a házán. Ez nem egy kísértethistória, nem egy rémisztő horrormese.
Rémisztő, igen, de csak annyira, mint az első szerelem „Mi lesz velem ezek után?”-ja, a „Vajon ő is engem?”-je és a „Mi ez, amit érzek?”-je, vagy pont a „Miért jó ez, ha csak fáj? Miért fáj ez, amikor jó?” vagy a „Miért félek, amikor csak az jó, ha velem van?”.
Nekem a szívem szakadt meg Ameliáért és James-ért, mert emlékszem, hogy MENNYIRE rohadt ijesztő elsőre az a ház. Meg is ijednek tőle rendesen. Nekem az a szerencsém, hogy az első szerelem elmúlása után újra (meg újra… meg újra) tudtam megint szerelmes lenni, és az áldozat minden esetben ugyanaz a nő volt, akit azóta előléptettem feleséggé is, így a könyv végét is abszolút értettem. Egy telitalálat volt.
Nem mondanám, hogy segít túlélni/átélni/rendesen levezényelni egy-egy szerelmes periódust, legyen az az első, vagy sem. Nem receptkönyv. De annyira szépen és fájón felidézi az esetlenséget a víz alatt, a bénázást, a dolgok működésének felfedezését, azt az édes (izgalmas) és keserű (félelmetes) érzetet, ami az első nagy szerelem alatt a világom volt ("Nő a tér"), hogy a szívem is sajgott, amikor olvastam.
Lehet, hogy ehhez a könyvhöz át kell élni egy ilyet.
De szerintem nem. Csak elhinni, hogy lehet, és nem kérdezni azt, hogy „hogyan” vagy „miért”. Ha megkérdezed, nincs többé a ház a tó mélyén.
Úgyhogy ne kérdezz, merülj.
