Attól, hogy Az idő gyermeke a sorozat utolsó előtti kötete, nem kell megijedni, ugyanis a történet teljesen megállja a helyét önmagában is, a cselekmény megértéséhez abszolút nem szükséges az előzmény ismerete. Ez részben annak is köszönhető, hogy Alan Grant felügyelő éppen egy kórházi ágyon lábadozik, és azért, hogy elűzze az unalmat, tanulmányozni kezdi III. Richárd korabeli portréját. A közel félévezreddel korábban uralkodott királyról az a hír járja, hogy különös kegyetlenséggel oltotta ki a testvére Towerben (ami akkoriban még nem börtönként funkcionált) élő két gyermekének az életét, hogy biztosítsa a trónját. De vajon valóban a világ egyik legszörnyűbb gonosztevője volt? Vagy a történelem egyik legalattomosabb cselszövésének az áldozata lett? Grant felügyelő nekilát, hogy a kevés rendelkezésére álló eszközzel kinyomozza és megoldja a több évszázados rejtélyt.
Josephine Tey krimije azzal együtt is végtelenül izgalmas (még ma, hetven évvel a megírása után is), hogy gyakorlatilag semmi más nem történik benne, minthogy az ágyhoz kötött felügyelő történelemkönyvek segítségével próbál fényt deríteni egy 500 éves titokra. Persze, a nyomozásban akadnak társai is: Marta, a színésznő, valamint Brent, a British Múzeumban dolgozó amerikai kutató, azonban a helyszín mindvégig a kórházi szoba marad, azt sosem hagyjuk el. Persze, a krimiirodalomban nem ismeretlen fordulat – de nem is túl gyakori –, hogy a nyomozó bizonyos oknál fogva ideiglenes nem képes mozogni, így csak az elhangzottak/olvasottak alapján tud fényt deríteni a rejtélyre, de ebben a formában, még biztosan nem találkozhattunk ezzel az ötlettel.
Az idő gyermeke remekül ötvözi a bűnügyi történet és a történelmi regény műfaját, így az izgalmas nyomozás mellett sok újdonságot is megtudhatunk III. Richárdról (akit, mi, magyarok főként Shakespeare királydrámájából ismerhetünk), a Plantagenet-ház utolsó, valamint a Tudor-ház első éveiről, valamint nagy általánosságban a középkori Angliáról. A kötetben rengeteg történelmi személy tűnik fel, akik többsége számunkra ismeretlen, de az eligazodást egyrészt nagyban megkönnyíti a kötet végén található családfa, másrészt Tey maga is igyekszik a lehető legérthetőbb és legélvezetesebb módon elnavigálni az olvasót a rengeteg összefüggés között.
A különleges nyomozás és a történelmi kalandozáson túl azonban van még egy fontos eleme a regénynek: Tey bár nem kíván dönteni, inkább biztosítja az olvasónak, hogy maga tegyen igazságot, ugyanakkor Grant alakján keresztül mesél a történészek felelősségéről, valamint az egyes forrásanyagok megfelelő kontextusba helyezéséről. Mert, ahogyan az még ma is előfordul, úgy egy korabeli krónikás is sokszor az adott uralkodó igényei alapján őriz meg egy-egy fontos (és kevésbé fontos) eseményt, vagy ábrázol egy-egy előző királyt. És az is bizonyosságot nyer, hogy a valódi történelmet sokkal inkább megismerhetjük a hétköznapi emberek életén keresztül, akiknek nem áll érdekükben meghamísítani az igazságot.
Az idő gyermeke tehát hetven év távlatából is vetekszik a legjobb kortárs krimik izgalmával, éppen ezért bízunk benne, hogy még lesz alkalmunk együtt nyomozni Alan Grant felügyelővel.