A ​Názáreti Jézus III. 5 csillagozás

Az Isten szeretet. De a szeretetet meg is gyűlölhetik, amikor azt követeli, hogy önmagunkat meghaladva lépjünk ki magunkból. A szeretet nem romantikus, kellemes érzés. A megváltás nem wellness, fürdőzés önmagunk élvezetében, hanem éppen megszabadulás az énbe való kényszeres elzárkózásból. Ennek a megszabadulásnak az ára a kereszt fájdalma. A fényről szóló prófécia és a kereszt igéje összetartoznak egymással.

83. oldal

Az Isten szeretet. De a szeretetet meg is gyűlölhetik, amikor azt követeli, hogy önmagunkat meghaladva lépjünk ki magunkból. A szeretet nem romantikus, kellemes érzés. A megváltás nem wellness, fürdőzés önmagunk élvezetében, hanem éppen megszabadulás az énbe való kényszeres elzárkózásból. Ennek a megszabadulásnak az ára a kereszt fájdalma. A fényről szóló prófécia és a kereszt igéje összetartoznak egymással.
83. oldal

A családfa felépítését és a benne kibontakozó történetet persze teljesen Dávid alakja határozza meg, a királyé, aki egy örök ország ígéretét kapta: „Trónod örökké szilárd marad” (2Sám 7,16). A családfát, amelyet Máté közöl, ez az ígéret jellemzi. Háromszor 14 nemzedékből épül, előbb Ábrahámtól Dávidig emelkedik, azután Salamontól a babiloni fogságig ereszkedik, majd újra felemelkedik Jézusig tartva, akiben az ígéret célhoz ér. Megjelenik a király, aki mindörökre megmarad – persze teljesen másként, mint azt előképéből, Dávidból kiindulva gondolhattuk volna.

Ez a tagolás még nyilvánvalóbbá lesz, ha meggondoljuk, hogy a héber betűk számértéke Dávid nevében 14, s így a számok szimbolikája szerint is Dávid, az ő neve és a neki adott ígéret jellemzi az Ábrahámtól Jézusig vezető utat. Ebből kiindulva azt mondhatnánk, hogy a családfa ezzel a háromszor 14 nemzedékkel igazi Krisztus Király-evangélium: az egész történelem afelé tekint, akinek trónja örökké szilárd marad.

12–13.

Míg Máté a három tizennégyes sorozattal világos teológiai–szimbolikus struktúrát kölcsönöz a családfának, addig Lukács külsőleg felismerhető tagolás nélkül sorolja fel a 76 nevet. Ámde itt is felismerhetjük a történelem idejének egyfajta szimbolikus struktúráját: a családfa tizenegyszer hét tagot számlál. Lukács talán ismerte azt az apokaliptikus sémát, amely a világ történetét tizenkét részre osztja, s amely végül tizenegyszer hét nemzedékből áll. Vagyis ezzel minden feltűnés nélkül arra utalna, hogy Jézussal eljött „az idő teljessége”; hogy vele elérkezett a világ történelmének döntő órája: ő az új Ádám, aki újra „Istentől” származik – még radikálisabban, mint az első, nemcsak Isten leheletét kapva, hanem valóban mint „Fiú”. Egyfelől Máténál az idő szimbolikus struktúráját a Dávidnak adott ígéret jellemzi, másfelől Lukács azt akarja megmutatni – amennyiben Ádámig visszatér –, hogy Jézussal újrakezdődik az emberiség. A családfa olyan ígéretet fejez ki, amely az egész emberiséget érinti.

Ezzel összefüggésben érdemes megemlíteni a lukácsi családfa egy másik olvasatát, amelyet Szent Iréneusznál találunk. Ő nem 76, hanem 72 nevet olvasott a szövegében. A 72 (vagy 70) a világ népeinek száma volt a Kiv 1,5 szövegéből levezetve – ez a szám a lukácsi hagyományban később a 72 (vagy 70) tanítvánnyal kapcsolatban jelenik meg, akiket Jézus a tizenkét apostol mellé állított. Iréneusz azt írja: „Ezért mutatja meg Lukács, hogy a genealógia, amely az Úr nemzésétől Ádámig tart, 72 nemzedéket foglal magába. Összeköti a véget és a kezdetet, és megmutatja, hogy Jézus minden népet, amelyek Ádámtól fogva szétszóródtak, és minden nyelvet, sőt az egész emberi nemet mint ilyet Ádámtól kezdve újra egybefoglal önmagában. Ezért nevezte Pál Ádámot a jövendő előképének” (Adv. haer. III 22,3).

16–17.

Jézus szabadsága nem a liberális ember szabadsága. Inkább a fiú szabadsága, s így a valóban vallásos ember szabadsága. Mint Fiú Jézus új szabadságot valósít meg, de ez nem a kötöttség nélküli ember szabadsága, hanem azé, aki egy az Atya akaratával, s aki az embert az Istennel való belső egység szabadságához segíti.

113. oldal