Árnyjáték 11 csillagozás

Joseph O'Connor: Árnyjáték

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Joseph O'Connor bámulatos regénye olyan mélyen ábrázolja a szerelmi kapcsolatok szövevényeit és a művészi kreativitás alkímiáját, mint nagyon kevés mű a világirodalom történetében – s egyúttal elmeséli a Drakula előtörténetét: a viktoriánus Londonban és Bram Stoker lelkében lejátszódó hátborzongató eseményeket, amelyek minden idők legnagyobb hatású horror-regényének megalkotásához vezettek.

Három különleges művész élete kapcsolódik össze a londoni Lyceum Színházban az 1870-es évektől: Henry Irving, a Főnök a kor leghíresebb színésze – izzó szenvedélyekből, indulatokból, félelmekből és szeszélyekből szőtt rendkívüli ember; Elen Terry, a rajongott színésznői csupa bölcsesség és nagylelkűség; Bram Stoker, a színház igazgatója pedig szinte észrevétlen mögöttük – ő mindig árnyékban van, a kulisszák mögött, de hármójuk szerelmi és művészi drámájának mégis főszereplője ő is.

Eredeti cím: Shadowplay

Eredeti megjelenés éve: 2019

>!
Helikon, Budapest, 2020
432 oldal · ISBN: 9789634794387 · Fordította: Falcsik Mari
>!
Helikon, Budapest, 2020
432 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634793670 · Fordította: Falcsik Mari

Enciklopédia 71

Szereplők népszerűség szerint

Bram Stoker

Helyszínek népszerűség szerint

London · Anglia


Most olvassa 1

Várólistára tette 37

Kívánságlistára tette 40


Kiemelt értékelések

Amadea>!
Joseph O'Connor: Árnyjáték

Oké, bevallom, a szép borító vonzotta magára a figyelmem, amit a fülszöveg se lombozott le; magáról a szerzőről nem sokat tudtam, de amiben Bram Stoker, Hasfelmetsző Jack, Oscar Wilde és egyéb híres történelmi alakok nyüzsögnek, azt nekem el kell olvasni. A regényes történelem mindig a gyengém volt, az efféle könyvek révén mindig könnyebben tágítottam a tudáshorizontom, mint csupán a tények által, amik önmagukban sokkal könnyebben felejtek el, mint amikor izgalmas környezetbe ágyazva ismerem meg őket.

A regény a viktoriánus Londonban játszódik, főszereplője az ír kishivatalnokból színházigazgatóvá lett Bram Stoker, aki a hirtelen szerepkörváltástól megzavarodva igyekszik megfelelni a szeszélyes Főnöknek, az extravagáns különcnek, Henry Irvingnek, kora legkiválóbb színészének. A harmadik jelentékeny szereplő az ünnepelt színésznő, Ellen Terry, akit Irving szerződtet a Lyceum színházba. Hármuk közös éveiről és viharos kapcsolatáról szól a regény, a korabeli milőt is bemutatva.

O'Connor bevallottan nagyon szabadon kezelte a tényeket, még Stoker regényeinek megjelenési idejét is megváltoztatta. Kissé zavarban vagyok, mert az internet bugyraiban kutatva kiderül, hogy ez a könyv tényleg fikció, még a halál sem biztos; a regényben Stoker agyvérzésben hal meg, a Wikipédia szerint szifiliszben, esetleg a munka okozta túlhajszoltságban.

O'Connor Stokere gátlásos, az érzéseit magába fojtó, magányos férfi. Hiába várja otthon a felesége – akivel kezdetben boldog a házassága – az új munkája teljesen felemészti és elidegeníti a családjától. Habár a valóságban a Drakula már a megjelenésekor sikeres, ebben a történetben Stokernek az írás inkább átok, mint áldás; az általa írt kísértettörténeteket bizarrnak találják, kigúnyolják, a regényei kis példányszámban jelennek meg és hamar eltűnnek a boltok polcairól. Az írót emészti a kudarc, főleg, hogy szikrázó tehetségek veszik körül a színházban, de ismerte Oscar Wilde-ot, találkozott Mark Twainnel, Arthur Conan Doyle-lal és példaképével, Walt Whitmannel is.

Henry Irving ünnepelt, bár ripacskodásra hajlamos színész, akinek beteges megalomániája sokakat elmar mellőle, kegyetlen fricskái olajat öntenek a tűzre Stoker lelkében, a férfi mégis kitart mellette, ellensúlyozza Irving ingatag természetét, ő a horgony, ami a színészt a realitás talajához köti. Ellen Terry Svájcot alakítja kettejük között, igaz barátjának tartja Stokert és mindig bátorítja az írásban, akire persze – akárcsak a rajongók hadára – hatással van a színésznő természetes bája, aki mai szemmel nézve is nagyon szép hölgy volt.

Habár a fülszöveg szerelmi drámára utal, ez a szál nem jelentős a regényben, inkább a keserédes nosztalgia jellemzi; nagyon jól átjön a könyvben az „azok a régi szép napok” és a „micsoda idők voltak” hangulat, a zanzásított visszatekintés az amerikai turnéra, a közös kirándulások a három főszereplő gyerekeivel, az előadást követő dorbézolás utáni közös belealvós esték a lószőr takarók alatt, a tűz pattogása mellett.

P. Djèlí Clarkkal ellentétben – tudom, igazságtalan összehasonlítani egy fantasztikus kisregényt egy történelmi fikcióval – O'Connor ügyesen vázolja fel a viktoriánus Londont a szereplők köré, minden nagyon kiegyensúlyozott a regényben és minden egyéb szereplő (és maga a város is) pont akkora szerepet kap, hogy úgy érezzük, olvasás közben mi is A velencei kalmár próbáján ülünk és együtt rójuk a mérgező ködben a várost a nyughatatlan Stokerrel, miközben az utcákon a Hasfelmetsző réme kísért.

Borzasztóan fiktív, de nagyon érdekes korrajz, fantasztikusan illik az időjáráshoz és igazi sztahanovista testvériséget éreztem Bram Stoker őnéniségével olvasás közben. Ő biztosan megbocsátja, hogy a cselekmény néhány részlete a fáradtságból adódóan kiesett az emlékezetemből…

Belle_Maundrell>!
Joseph O'Connor: Árnyjáték

Szép, olvasmányos stílusban megírt regény. Ez volt az első olvasásom Joseph O'Connortól, szóval nem voltak különösebb elvárásaim, de ezek után szívesen sort kerítenék a többi könyvére is.
Elsősorban Bram Stoker és a Drakula miatt keltette fel az érdeklődésemet a történet, és ezen a téren nem is okozott csalódást. Nagyon érdekes volt bepillantást nyerni a korabeli színházi világba, a Lyceum működésébe, és a szereplők közötti dinamika is erős volt, még ha nem is zártam őket a szívembe. Henry Irving konkrétan az agyamra ment, de ezzel együtt is úgy gondolom, hogy remekül bemutatta a művészetet minden más elé helyező színészt. Zseniális volt, ahogy értelmet nyert a cím, és engem nagyon érdekeltek a másik énről vagy a színlelésről szóló elmélkedések is, amik kapcsán természetesen egy kis dr. Jekyll és Mr. Hyde is befigyelt.
Az író nagyon erős atmoszférát teremtett, az egész könyv egy fantasztikus barangolás a tizenkilencedik- és huszadik századi Londonban, ahol az ember bármikor összefuthat Oscar Wilde-dal (aztán csak pletykálnak szegényől, amikor böribe kerül), de a csillogó felszín alatt Hasfelmetsző Jack rémtetteinek árnyéka vetül a városra. Imádtam ezt a szálat, mert tulajdonképpen nem sokat foglalkoztunk vele, de mégis rányomta a bélyegét az egész történetre, és látszott, hogy milyen nagy hatással van Bramre. Érdekes volt lépésről lépésre végigkövetni, ahogy az író fejében megszületett Drakula története, és figyelemmel kísérni a változásokat. Az utalásokat is imádtam, pl. amikor Ellen Terry azt mondta, hogy híres lesz és a haláluk után is fennmarad majd a neve, vagy amikor Bram Stoker megvágta a nyakát borotválkozás közben.
O'Connor mesterien bánik a szavakkal, nagyszerű a könyv nyelvezete. Persze ebben a fordítónak is nagy szerepe van, szóval Falcsik Mari előtt is le a kalappal. Azt hiszem, már Az eltemetett óriásnál is feltűnt a szép fordítás, de most igazán nagyra értékeltem. Tökéletesen vissza tudta adni a szereplők különböző stílusát, annyira kifejező, és a szókincse is nagyon gazdag. Tényleg igazi lubickolás volt a betűkben. Eleve a regény felépítése is nagyon ötletes volt, hogy a hagyományos elbeszélés mellett voltak benne naplórészletek, levelek és interjúszerű részletek is.
Az elején biztosra vettem, hogy új kedvencet avathatok, de a végére valahogy kiveszett belőle valami, már nem kötött le annyira, vagy csak kissé kiégtem a szereplőkkel együtt. Ezzel együtt is úgy gondolom, hogy mindenképpen megérte elolvasni, nem mindennap találkozik az ember ilyen könyvvel. Ráadásul fizikai értelemben is olyan szép, és van benne szép farkinca könyvjelző szalag, aminek lelkes rajongója vagyok. :)

4 hozzászólás
basa>!
Joseph O'Connor: Árnyjáték

O"Connor mindhárom itthon megjelent könyve nagyon tetszett,de ez most mindent vitt.Felejthetetlen karakterek,felejthetetlen történet,felejthetetlen nyelvezettel és kitűnő fordítással.Megkapta a mű az Ír nagydíjat, jelölték a Costa és Walter Scott díjra a legjobb történelmi regényért,ezek is igazolják: egy igazi nagyágyúval van (lesz)dolgunk.Nagyon örülök hogy magyarul is kézbe vehetjük ezt a szép és csodálatos kötetet.

szofisztikáltmacska>!
Joseph O'Connor: Árnyjáték

Nehéz könyv ez, és most nem csupán a tekintélyes súlyára gondolok. Gyönyörű, kivételesen igényes nyelvezettel megírt regényt kapunk, ha kezünkbe vesszük az Árnyjátékot, a fordító igazán fantasztikus munkát végzett. De talán pont ezért nem egyszerű olvasni, rá kell szánni az időt és a figyelmünket. Ráadásul a cselekmény is kényelmes tempóban hömpölyög, nem siet és nem siettet.
Csodálatosan hangulatos korrajz három elképesztő személyiséggel a főszerepben. Egy színház, amely legenda volt a maga korában, a háttérben pedig egy sorozatgyilkos és egy szellem, miközben megszületik az orrunk előtt a világirodalom egyik legnagyobb hatású szereplője. Mi kellhet még egy jó könyvhöz?
Bővebben: https://szofisztikaltmacska.hu/joseph-oconnor-arnyjatek/

3 hozzászólás
Utószó_blogger>!
Joseph O'Connor: Árnyjáték

Ami először eszembe jut a könyvvel kapcsolatban, az a gyönyörű, választékos nyelvezet, mely már az első oldaltól szembetűnő, és szépirodalmi szintre emeli a művet. Az elbeszélő végig nagyon jól bánik a nyelvvel, amivel sikerül hangulatot is teremtenie, és ebben a fennkölt légkörben jelennek meg a szereplők, akik viszont egyáltalán nem passzolnak ehhez, különösen Ivring karaktere, aki egyrészt csodálatos színész, magánemberként azonban durva, nyers férfi, sokszor kiabál, káromkodik, és persze szidja a többieket. Az ő alkalmazottja, mondhatni barátja lesz Stoker, aki íróként inkább az elbeszélő által megalkotott, fennköltebb szférába, hangulatba vágyik, mégis újra és újra szembesülnie kell a mindennapi élet anyagias problémáival, na meg Irving folytonos hangulatváltozásaival. Mindez nagyon érdekes kettősséget ad a regénynek.

Ez a különös barátság Stoker és Irving között az egész regényt végigkíséri, és nagyon tetszett, ahogy forrt a levegő a karakterek körül: hol legbensőségesebb barátoknak, hol pedig esküdt ellenségeknek tűntek. Végig olyanok voltak, mint egy érme két oldala: egymás ellentétei, mégsem tudnak elválni a másiktól. Ez a dinamika engem nagyon megfogott a regényben, és talán épp emiatt nem tetszett már annyira a mű vége, mert egyikük kikerült a képből, és így valami fontosat veszített el a történet. Kettejükhöz csatlakozik később Ellen, az ünnepelt színésznő, a modern nő mintaképe, akin természetesen mindkét férfinak megakad a szeme.

A karakterek mellett számomra nagy élmény volt a regény szimbolikája is, különösen az árny motívum végigvonulása a történeten: időről időre visszatérnek az árnyak, valaki annak látszik a sötétben, vagy épp megijed tőlük, egyesek maguk is árnyak, míg mások csak később válnak azzá. Ha pedig az elvont metaforák helyett valaki a kézzel foghatóbb dolgokat szereti az irodalomban, az a regény történelmi jellegét fogja értékelni: O'Connor nagyon izgalmasan és érdekesen mutatja be a 19-20. századi életet, szinte filmszerűen láthatjuk magunk előtt Hasfelmetsző Jack rémtetteit, és az ezután eluralkodó pánikot, feltűnnek olyan híres irodalmi alakok, mint George Bernard Shaw, vagy épp Oscar Wilde, aki eleinte csak idegesítő ismerősként tűnik fel, később azonban az ő kálváriájáról is megtudunk ezt-azt. És mindemellett számtalan apróságot is megtudunk a korról, például hogy hogyan próbálják feldobni a színpadi látványvilágot a korban, vagy hogy hőseink arzént szedtek köhögésre.

Bővebb értékelés a blogomon: https://www.utoszo.hu/2020/11/15/joseph-oconnor-arnyjatek/

Roxi_Koloszár>!
Joseph O'Connor: Árnyjáték

Na,ezzel a könyvvel egyáltalán nem szerettük egymást.Végig olyan érzésem volt,mintha egy naplóból olvasnék random részleteket.Pp elolvasnám május 16.-át,aztán átlapoznék 40oldalt és elolvasnám október 5.-ét…akárhogy is nézném,semmi köze nem lenne egymáshoz a két bejegyzésnek.
Rég szenvedtem ennyire könyvvel,nagyon nem szerettem…


Népszerű idézetek

Amadea>!

Most minden ok nélkül eszébe jut az a megsemmisítően szégyenletes előadás. Csak rágondolni is elég, máig elalél a szíve. Henry mint Artúr király, épp készül kihúzni a kardot a sziklából, az első felvonás vége felé, körötte az összes lovagja, ünnepélyesen komolyak, a felséges királyné is jelen van, de a színpadi segédek félreértették a beintést, és egy másik kardos sziklát eresztettek le, úgyhogy izzadhatott akárhogy és akármilyen átkozottul keményen rángathatta, hiába, az Excalibur maradt, ahol volt.
A nézők elkezdték biztatni, azt hitték, hogy ez csak egy kis ráadás játék, ah, micsoda színészi hivatástudat, látni lehetett kidagadó ereit a homlokán, merev szemei kidomborodtak, akár a nagy szőlőbogyók. Egyszerre elvesztette az önuralmát, és rugdosva szidta a követ: »Te nyomorult kis kurvapecér gránit, gyerünk, engedd el, ha mondom!« És ekkor, csúcsos varázslókalapját csapkodva, belebonyolódott Merlin is. Bram fenyegető pillantásokat lövellt a függöny mögül, egyre idegesebben. Ő pedig, mint Guinevere, ki kellett rohanjon a színpadról, fuldokolva nyelte vissza a nevetését, kezét a gyomrára kulcsolva, és minden erejével próbált valami szomorúra gondolni. Még maga Bram is nevetett, igaz, csak utóbb, már lent a bárban, felengedtek szigorú vonásai, csak úgy potyogtak a kacagástól a könnyei, bele a szakállába, míg Guinevere királyné fenékig felhajtotta pezsgőspoharát. És kisvártatva bevánszorgott Henry. Öltözőköpenyén sminkfoltok. Szájában cigaretta. Kezében kard. »Van valakinél egy szikla, amibe ezt beledöfhetem?«

409-410. oldal

Nerarosa>!

– Úgy érzem, képzelet nélkül nem volna más az élet, mint véghetetlen pokol.
– Miért, hát nem az amúgy is?

53. oldal

szofisztikáltmacska>!

Művésznek lenni annyi, mint tudni, hogy szellemek pedig vannak

91. oldal

szofisztikáltmacska>!

A férfiak, ha jobban belegondolunk, annyi sok szerepben csodálatosak az életben, nagyszerűek barátnak, szeretőnek, oroszlánszelídítőnek, pápának, vízhiányos és feltérképezetlen földek felfedezőjének, szénbányásznak, vadásznak, ivócimborának. Bámulatraméltó az egyszerűségük, a kiszámíthatóságuk annyira megnyugtató.
Ha negyedórája ismersz egy férfit, megismered egy egész életre, soha nem fog újra meglepetést okozni, nem is tudná, hogy kell azt: a kérdezősködés csak megrémítené. De férjnek sajna egyszerűen nem jók.

395. oldal

Belle_Maundrell>!

– A hiúság gyengévé teszi a nőket. A büszkeség megerősíti őket.

224. oldal

Kapcsolódó szócikkek: büszkeség · hiúság · nők
Belle_Maundrell>!

Hajnali három óra. London decens polgárai még az ágyukban alusznak.
Ez az az óra, mikor a város szobrai nagyot rándulva-reccsenve alászállnak mohos piedesztáljukról a maguk köré eresztett rozsdaporfelhőben.
Egy halottimaszk-arcú bronz alkirály. Egy repedt márvány vikomt, akinek kísérteties vak hályog van a szeme helyén. Egy tábornok a lován, akit már alaposan megrongált az idő meg a londoni sirályok hada. Keresztülcsörtetnek a Hyde Parkon, hogy csecsemőket fojtsanak a város rémálmain átszivárgó Serpentine-tóba.
Nincs a szobroknál semmi kegyetlenebb. A közöny savasesőjében élnek, tűrik, hogy milliók sétáljanak el mellettük.
Harangtoronyról leváló vízköpő szörnyek, a halál angyalai a mauzóleumokról, sírkövek tízezreiről lelépő apró krisztusok. Holt grófok és özvegyeik a gránit koporsófödelekről. A paloták komor oszlopairól elszabadult birodalmi sasok csapkodnak vésett-faragott kőszárnyaikkal Whitechapel fölött.

101-102. oldal

Kapcsolódó szócikkek: London · szobor
Belle_Maundrell>!

És, hát, ez a Hasfelmetsző kora volt, tudja. Borzalmas idők jártak Londonra. És soha nem heverte ki igazán. Nem tudom, élt-e maga valaha is olyan városban, ahol egy elszabadult gyilkos garázdálkodott, és folyvást csak ontotta rá a vért, és még és még, de mondhatom, ez olyasmi, ami mindent megfertőz, akár a víztározóba jutott méreg, vagy a szennyeződés a levegőben.
Az ember elkezd másként nézni még a szomszédjára is. Elkezd olyasmikre emlékezni, amik meg sem történtek. Ott az a fickó az utca végén, aki a múlt héten olyan furcsán bámult rám a könyvtárban, vagy az a különös kis pasas a trafikocskájában. Esetleg ő követte el a gyilkosságokat. Esetleg feldarabolta a feleségét, befalazta a pincében. Pár napig azt hittem, a papunk az, aki olyan ember, hogy sose néz az ember szemébe, ha beszélnek hozzá. Ez történik ilyenkor, tudja: az ember mindenkire gyanakodni kezd.

202. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Hasfelmetsző Jack · London
Belle_Maundrell>!

Gyújtsd föl az írek templomát, és nyomban kardot ragadnak – gyújtsd föl az angolok templomát, és nyomban tollat ragadnak.

22. oldal

_NaRa_ I>!

Ha összeütközésbe kerülsz a hatalommal, csak két választásod lehet: vagy megadod magad neki, vagy megpróbálod összezavarni.

390. oldal

Belle_Maundrell>!

(…) áldott érzés még elképzelni is, ahogy a szavaim a szíved közepéig érnek, hisz akkor egy részem találkozik egy részeddel, és így egy darabig ketten együtt ácsoroghatunk egy esernyő alatt, ugyanabban az esőben.

15-16. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Gail Carriger: Szívtelen
Libba Bray: Az az édes, távoli harang
Jennifer Ashley: Gyilkosság a cselédfertályban
Julia Quinn: Tíz dolog, amit szeretek magában
Mary Robinette Kowal: Sosemvolt nyár
Lucinda Riley: A meredély szélén
Julia Quinn: Wyndham elveszett hercege
Charlie Lovett: Első benyomások
Sabrina Jeffries: Mire vágyik egy herceg?