Árnyjáték 82% 18 csillagozás

Oké, bevallom, a szép borító vonzotta magára a figyelmem, amit a fülszöveg se lombozott le; magáról a szerzőről nem sokat tudtam, de amiben Bram Stoker, Hasfelmetsző Jack, Oscar Wilde és egyéb híres történelmi alakok nyüzsögnek, azt nekem el kell olvasni. A regényes történelem mindig a gyengém volt, az efféle könyvek révén mindig könnyebben tágítottam a tudáshorizontom, mint csupán a tények által, amik önmagukban sokkal könnyebben felejtek el, mint amikor izgalmas környezetbe ágyazva ismerem meg őket.

A regény a viktoriánus Londonban játszódik, főszereplője az ír kishivatalnokból színházigazgatóvá lett Bram Stoker, aki a hirtelen szerepkörváltástól megzavarodva igyekszik megfelelni a szeszélyes Főnöknek, az extravagáns különcnek, Henry Irvingnek, kora legkiválóbb színészének. A harmadik jelentékeny szereplő az ünnepelt színésznő, Ellen Terry, akit Irving szerződtet a Lyceum színházba. Hármuk közös éveiről és viharos kapcsolatáról szól a regény, a korabeli milőt is bemutatva.

O'Connor bevallottan nagyon szabadon kezelte a tényeket, még Stoker regényeinek megjelenési idejét is megváltoztatta. Kissé zavarban vagyok, mert az internet bugyraiban kutatva kiderül, hogy ez a könyv tényleg fikció, még a halál sem biztos; a regényben Stoker agyvérzésben hal meg, a Wikipédia szerint szifiliszben, esetleg a munka okozta túlhajszoltságban.

O'Connor Stokere gátlásos, az érzéseit magába fojtó, magányos férfi. Hiába várja otthon a felesége – akivel kezdetben boldog a házassága – az új munkája teljesen felemészti és elidegeníti a családjától. Habár a valóságban a Drakula már a megjelenésekor sikeres, ebben a történetben Stokernek az írás inkább átok, mint áldás; az általa írt kísértettörténeteket bizarrnak találják, kigúnyolják, a regényei kis példányszámban jelennek meg és hamar eltűnnek a boltok polcairól. Az írót emészti a kudarc, főleg, hogy szikrázó tehetségek veszik körül a színházban, de ismerte Oscar Wilde-ot, találkozott Mark Twainnel, Arthur Conan Doyle-lal és példaképével, Walt Whitmannel is.

Henry Irving ünnepelt, bár ripacskodásra hajlamos színész, akinek beteges megalomániája sokakat elmar mellőle, kegyetlen fricskái olajat öntenek a tűzre Stoker lelkében, a férfi mégis kitart mellette, ellensúlyozza Irving ingatag természetét, ő a horgony, ami a színészt a realitás talajához köti. Ellen Terry Svájcot alakítja kettejük között, igaz barátjának tartja Stokert és mindig bátorítja az írásban, akire persze – akárcsak a rajongók hadára – hatással van a színésznő természetes bája, aki mai szemmel nézve is nagyon szép hölgy volt.

Habár a fülszöveg szerelmi drámára utal, ez a szál nem jelentős a regényben, inkább a keserédes nosztalgia jellemzi; nagyon jól átjön a könyvben az „azok a régi szép napok” és a „micsoda idők voltak” hangulat, a zanzásított visszatekintés az amerikai turnéra, a közös kirándulások a három főszereplő gyerekeivel, az előadást követő dorbézolás utáni közös belealvós esték a lószőr takarók alatt, a tűz pattogása mellett.

P. Djèlí Clarkkal ellentétben – tudom, igazságtalan összehasonlítani egy fantasztikus kisregényt egy történelmi fikcióval – O'Connor ügyesen vázolja fel a viktoriánus Londont a szereplők köré, minden nagyon kiegyensúlyozott a regényben és minden egyéb szereplő (és maga a város is) pont akkora szerepet kap, hogy úgy érezzük, olvasás közben mi is A velencei kalmár próbáján ülünk és együtt rójuk a mérgező ködben a várost a nyughatatlan Stokerrel, miközben az utcákon a Hasfelmetsző réme kísért.

Borzasztóan fiktív, de nagyon érdekes korrajz, fantasztikusan illik az időjáráshoz és igazi sztahanovista testvériséget éreztem Bram Stoker őnéniségével olvasás közben. Ő biztosan megbocsátja, hogy a cselekmény néhány részlete a fáradtságból adódóan kiesett az emlékezetemből…

Szép, olvasmányos stílusban megírt regény. Ez volt az első olvasásom Joseph O'Connortól, szóval nem voltak különösebb elvárásaim, de ezek után szívesen sort kerítenék a többi könyvére is.
Elsősorban Bram Stoker és a Drakula miatt keltette fel az érdeklődésemet a történet, és ezen a téren nem is okozott csalódást. Nagyon érdekes volt bepillantást nyerni a korabeli színházi világba, a Lyceum működésébe, és a szereplők közötti dinamika is erős volt, még ha nem is zártam őket a szívembe. Henry Irving konkrétan az agyamra ment, de ezzel együtt is úgy gondolom, hogy remekül bemutatta a művészetet minden más elé helyező színészt. Zseniális volt, ahogy értelmet nyert a cím, és engem nagyon érdekeltek a másik énről vagy a színlelésről szóló elmélkedések is, amik kapcsán természetesen egy kis dr. Jekyll és Mr. Hyde is befigyelt.
Az író nagyon erős atmoszférát teremtett, az egész könyv egy fantasztikus barangolás a tizenkilencedik- és huszadik századi Londonban, ahol az ember bármikor összefuthat Oscar Wilde-dal (aztán csak pletykálnak szegényől, amikor böribe kerül), de a csillogó felszín alatt Hasfelmetsző Jack rémtetteinek árnyéka vetül a városra. Imádtam ezt a szálat, mert tulajdonképpen nem sokat foglalkoztunk vele, de mégis rányomta a bélyegét az egész történetre, és látszott, hogy milyen nagy hatással van Bramre. Érdekes volt lépésről lépésre végigkövetni, ahogy az író fejében megszületett Drakula története, és figyelemmel kísérni a változásokat. Az utalásokat is imádtam, pl. amikor Ellen Terry azt mondta, hogy híres lesz és a haláluk után is fennmarad majd a neve, vagy amikor Bram Stoker megvágta a nyakát borotválkozás közben.
O'Connor mesterien bánik a szavakkal, nagyszerű a könyv nyelvezete. Persze ebben a fordítónak is nagy szerepe van, szóval Falcsik Mari előtt is le a kalappal. Azt hiszem, már Az eltemetett óriásnál is feltűnt a szép fordítás, de most igazán nagyra értékeltem. Tökéletesen vissza tudta adni a szereplők különböző stílusát, annyira kifejező, és a szókincse is nagyon gazdag. Tényleg igazi lubickolás volt a betűkben. Eleve a regény felépítése is nagyon ötletes volt, hogy a hagyományos elbeszélés mellett voltak benne naplórészletek, levelek és interjúszerű részletek is.
Az elején biztosra vettem, hogy új kedvencet avathatok, de a végére valahogy kiveszett belőle valami, már nem kötött le annyira, vagy csak kissé kiégtem a szereplőkkel együtt. Ezzel együtt is úgy gondolom, hogy mindenképpen megérte elolvasni, nem mindennap találkozik az ember ilyen könyvvel. Ráadásul fizikai értelemben is olyan szép, és van benne szép farkinca könyvjelző szalag, aminek lelkes rajongója vagyok. :)

Nehéz könyv ez, és most nem csupán a tekintélyes súlyára gondolok. Gyönyörű, kivételesen igényes nyelvezettel megírt regényt kapunk, ha kezünkbe vesszük az Árnyjátékot, a fordító igazán fantasztikus munkát végzett. De talán pont ezért nem egyszerű olvasni, rá kell szánni az időt és a figyelmünket. Ráadásul a cselekmény is kényelmes tempóban hömpölyög, nem siet és nem siettet.
Csodálatosan hangulatos korrajz három elképesztő személyiséggel a főszerepben. Egy színház, amely legenda volt a maga korában, a háttérben pedig egy sorozatgyilkos és egy szellem, miközben megszületik az orrunk előtt a világirodalom egyik legnagyobb hatású szereplője. Mi kellhet még egy jó könyvhöz?
Bővebben: https://szofisztikaltmacska.hu/joseph-oconnor-arnyjatek/

O"Connor mindhárom itthon megjelent könyve nagyon tetszett,de ez most mindent vitt.Felejthetetlen karakterek,felejthetetlen történet,felejthetetlen nyelvezettel és kitűnő fordítással.Megkapta a mű az Ír nagydíjat, jelölték a Costa és Walter Scott díjra a legjobb történelmi regényért,ezek is igazolják: egy igazi nagyágyúval van (lesz)dolgunk.Nagyon örülök hogy magyarul is kézbe vehetjük ezt a szép és csodálatos kötetet.

Ami először eszembe jut a könyvvel kapcsolatban, az a gyönyörű, választékos nyelvezet, mely már az első oldaltól szembetűnő, és szépirodalmi szintre emeli a művet. Az elbeszélő végig nagyon jól bánik a nyelvvel, amivel sikerül hangulatot is teremtenie, és ebben a fennkölt légkörben jelennek meg a szereplők, akik viszont egyáltalán nem passzolnak ehhez, különösen Ivring karaktere, aki egyrészt csodálatos színész, magánemberként azonban durva, nyers férfi, sokszor kiabál, káromkodik, és persze szidja a többieket. Az ő alkalmazottja, mondhatni barátja lesz Stoker, aki íróként inkább az elbeszélő által megalkotott, fennköltebb szférába, hangulatba vágyik, mégis újra és újra szembesülnie kell a mindennapi élet anyagias problémáival, na meg Irving folytonos hangulatváltozásaival. Mindez nagyon érdekes kettősséget ad a regénynek.

Ez a különös barátság Stoker és Irving között az egész regényt végigkíséri, és nagyon tetszett, ahogy forrt a levegő a karakterek körül: hol legbensőségesebb barátoknak, hol pedig esküdt ellenségeknek tűntek. Végig olyanok voltak, mint egy érme két oldala: egymás ellentétei, mégsem tudnak elválni a másiktól. Ez a dinamika engem nagyon megfogott a regényben, és talán épp emiatt nem tetszett már annyira a mű vége, mert egyikük kikerült a képből, és így valami fontosat veszített el a történet. Kettejükhöz csatlakozik később Ellen, az ünnepelt színésznő, a modern nő mintaképe, akin természetesen mindkét férfinak megakad a szeme.

A karakterek mellett számomra nagy élmény volt a regény szimbolikája is, különösen az árny motívum végigvonulása a történeten: időről időre visszatérnek az árnyak, valaki annak látszik a sötétben, vagy épp megijed tőlük, egyesek maguk is árnyak, míg mások csak később válnak azzá. Ha pedig az elvont metaforák helyett valaki a kézzel foghatóbb dolgokat szereti az irodalomban, az a regény történelmi jellegét fogja értékelni: O'Connor nagyon izgalmasan és érdekesen mutatja be a 19-20. századi életet, szinte filmszerűen láthatjuk magunk előtt Hasfelmetsző Jack rémtetteit, és az ezután eluralkodó pánikot, feltűnnek olyan híres irodalmi alakok, mint George Bernard Shaw, vagy épp Oscar Wilde, aki eleinte csak idegesítő ismerősként tűnik fel, később azonban az ő kálváriájáról is megtudunk ezt-azt. És mindemellett számtalan apróságot is megtudunk a korról, például hogy hogyan próbálják feldobni a színpadi látványvilágot a korban, vagy hogy hőseink arzént szedtek köhögésre.

Bővebb értékelés a blogomon: https://www.utoszo.hu/2020/11/15/joseph-oconnor-arnyjatek/

Szinte tökéletes. Szinte, egyetlen pontot kivéve, amikor két-három alkalommal természetfeletti jelenés is szerepel a történetben.
Ugyanakkor bármekkora részben is fikció, magával ragadó korrajz a 19-20. század fordulójáról. Tele olyan részletekkel, amelyek idézetszámba mennének (ha nem lennék olyan lusta, hogy kiírjam ezeket…). Meglepő módon tűnnek fel a mai napig ismert Drakula c. regény szereplőinek prototípusai, sőt, néhol még a név sem változott az eredetihez képest.
A színházi háttéresemények lenyűgözőek és vulgárisak egyszerre. Az utolsó fejezet nagyon megfogott, Bram Stoker végnapjairól és az öregedő Ellen Terry-ről. Valahogy üzen korunk emberének, aki az internet világában pillanatok alatt megtalál szinte mindent, s ebben áll a vesztesége is, mert az újdonságokat fásultan vagy kételyekkel fogadó kortárs elvesztette a rácsodálkozás képességét, mely annyira jellemezte a 20. század eleji embereket, ahogy megélték például a mozi születésének pillanatait.

Nem erre számítottam, hanem valami sokkal izgalmasabbra, könnyedebbre, „ponyvábbra”. Jó lett volna több részletet megtudni arról, hogyan született meg a Drakula című regény, mélyebben belelátni a keletkezése körülményeibe. Ehelyett egy bonyolult szerelmi (?)… vagy inkább emberi kapcsolati háromszöget kaptam, itt-ott megspékelve olyan elvont eszmefuttatásokkal, hogy egy szót sem értettem belőlük.
És valahogy mégis olvastatta magát, és biztosra veszem, hogy ez 90%-ban a remek fordításnak köszönhető. Egyszerre untam a történetet, de érdekelt is. Összességében örülök, hogy megismerhettem ezeket az egykor élt embereket.