A ​titkosügynök 75% 32 csillagozás

„Ó, toszkán, aki élve át tudsz menni e lánghazán”

(szellemes felütés)

De inkább, a tisztesség kedvéért kezdjük így – hogy ne pazaroljam azok idejét, akik azon gondolkodnak, elolvassák-e ezt a könyvet –:
Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik vallják, a szépirodalom attól szép, hogy a szöveg – szép. Mert ez a szöveg nagyon szép, esztétikai élmény a mondatokat, bekezdéseket olvasni. És azoknak, akiket érdekel a terrorizmus. Egy érdekesség: a wiki szerint az Ikertornyok elleni merénylet után ez a könyv a három legtöbbször idézett mű közé került az amerikai médiában.

És akkor innen személyes és zavaros vizekre evezünk, úgyis mint Pokol:

„Ó, toszkán, aki élve át tudsz menni e lánghazán”

(szellemtelen felütés) (változnak az idők)

Dantét szólítják így meg Dis városában, a Pokol hatodik körében. Olyanok halnak itt, akik hitetlenek voltak életükben. Mint például azok, akik nem hitték el, az író el tudja mondani a történetet: a fülszövegírók.
A fülszövegíró mindenképpen ide kerül, de szenvedését enyhítheti, ha az elspojlerezett szöveg nem is törekszik arra, hogy izgalmas, fordulatos legyen. Vagy csak mérsékelten, az izgalom forrása nem maga a történet vagy annak elrendezettsége. De legfőképp, ha maga az író spojlerezi el a történetét.
A könyv elejére került egy előszó. Jobb lett volna ezt utószónak tenni. Még jobb lett volna elhagyni.
Viszont ha már ott van, felhasználom. Mert így meg tudom fogalmazni, miért nem tartom ezt jó könyvnek.
1.) „Tény, hogy ösztönösen kezdtem bele ebbe a könyvbe, és megszakítás nélkül írtam.” Van itt egy rakás szereplő és egy vagy több eseménysor. Nem világos számomra, miért úgy vannak elrendezve, ahogy, még pontosabban mondva, miért éppen azokat az eseményeket mutatja meg C., amiket. – A három „legizgalmasabb”, legmozgalmasabb eseményből egyet mutat be, és az a regény számomra legjobb része, mesteri. A másik kettőről: értesülünk.
2.) Érteni vélem azért a koncepciót. C. két dologra koncentrál, egy, a lélektani háttérre; kettő, egy terrorcselekmény társadalmi, politikai hátterére, ill. azokra az alakokra, akik ehhez kapcsolódnak.
A lélektani háttérnél egy nőalak kerül a középpontba, és én úgy érzékelem, hogy C.-nak problémai vannak a nők ábrázolásával. Számomra hiteltelen és valószínűtlen az, ami ebben az emberben végbemegy spoiler, ráadásul ha ezt a nőt akarja bemutatni – miért nem követi végig?
Ami a férfi alakokat illeti, ezeknél vannak a – na jó, szerencsére nem a „jók”, hanem a, mondjuk úgy: – jó oldalon állók. A társadalom védelmezői. Ez inkább C. terepe, csakhogy ez a fajta utilitarista gondolkodásmód, ami minden egyes ilyen szereplőt jellemez, és együtt jár valami érzelmi sivársággal, ami, félő, magából C.-ból fakad, egészen máshogy néz ki egy gyarmaton vagy valahol a világ másik felén, „vadak közt”, mint Londonban. Egészen meglepő számomra, hogy C.-ot nem azért érték bírálatok, mert megmutatta, és elég hihetően, mi és hogyan zajlik a rendőrség és a politika oldalán, hanem hogy, ezt leírja, miért ezt a témát választotta, ezt az erkölcsi fertőt.
De mi ez az „erkölcsi fertő”?
3.) Az anarchisták. C. olvasónál kiverte a biztosítékot 1907-ben, hogy az anarchistákról ír. Valószínű, hogy nagyon realistának érezték az ábrázolást, ezért. – Nekem épp az a gondom, hogy nem érzem realistának ezeket az alakokat. Nem mintha jobban ismerném az anarchistákat, mint egy békebeli angol felső-középosztálybeli hölgy vagy úr. De azt gondolom, nekik sem, ahogy bevallottan C.-nak sem voltak ismereteik ezekről az emberekről, csak az újságokból, és, gondolom, azok karikatúráiból építették fel a maguk képét. És éppen ezért karikírozza őket C., túl ormótlanok vagy túl kicsik, hájasak, túl ilyenek vagy túl olyanok: ezek nem hús-vér alakok (abban az értelemben, ahogy a nem anarchisták a könyvben).
4.) Irónia. Először, szerencsére, figyelmetlenül olvastam el az előszót. A szöveg helyenként furcsának tűnt, nem volt világos, a címszereplő – Adolf Verloc – gondolkodik-e így magáról, vagy hogy mi ez ott a szövegben. „Idegen hang”. Aztán világossá vált, C. ironizál. Ezt föl is hozza az előszóban, ezzel az egyébként igen halovány és rosszul elhelyezett ironizálással jelzi a közönségének, hogy mit is gondol a szereplőjéről: elhatárolódik. Ez már önmagában is felesleges, az olvasónak utasítást ad, ideológiailag hol a helye – a nyelvi nívóhoz és a téma összetettségéhez ez nem illik, kellemetlen, legalábbis a szépirodalomnak ezen a szintjén.

A három csillag ellenére, meglepő módon, mégis azt mondanám, érdemes elolvasni: C.-ot annyira jó és érdekes írónak tartom, és a történet ma aktuálisabb, mint, mondjuk, húsz éve: ezt-azt mindenki fog benne találni.

2021/143, otthoni polc, 13/26 eddigi értékelés

Nos tehát, miért megosztó ez a könyv?

A negatívumok:
Szörnyen aprólékos és körülményes. Hiába ír szépen a szerző, amikor ez (számomra) öncélúvá válik, akkor a stílusa (nekem) már dagályos. (Az öncélúságot úgy értem, hogy a cselekményt/környezetábrázolást/jellemfejlődést már nem támogatják a szerzői sorok.)
Ez a stílus mára elavult (ugyanezt éreztem pl. Wilkie Collinsnál, lsd. A fehér ruhás nő), a könyv tehát ódon.
A párbeszédek és esetleírások néha már groteszknek, sőt abszurdnak hatnak. (Valahol a brit leíró stílusnak is van határa.)

Pozitívumok (nagyjából ugyanezek lesznek):
Az aprólékos jellemzések néha nagyon jól ülnek.
Az ódon stílus lassú és tartalmas leírásokat eredményez, írónk jól forgatta a tollat.
A párbeszédek, jellemzések néha nagyon erősek (pl. Vladimir-monológ), és a groteszk mögött végig ott van a (hagyományosan visszafogott brit) humor.
Az anarchizmus racionális képtelenségét jól megragadja a szerző (bár megjegyzem, ez az irracionalitás a világnézetéből adódik, és egyoldalú).
Jó a cselekmény vonalvezetése és a történet lélektani oldala. Kár, hogy több fordulatot elpuskáz (lelő) a fülszöveg.

Azért adok 3*-ot, hogy jelezzem: ezen könyv helyett sok-sok más javaslatom lenne az 1001 listára.

Egy tragédia után az emberek gyakran a művészek, a regényírók, a zenészek és a költők felé fordulnak vigasztalásért, azt a fajta vigaszt, amelyet akkor találunk, amikor valaki képes megragadni egy olyan eseményt vagy érzést, amelyet mi magunk érthetetlennek, felfoghatatlannak vagy kifejezhetetlennek találunk. Például 9/11 után bizonyos művészeti ágakról sietve kikiáltották, hogy a kornak szólnak, és ekkor nagy figyelmet kapott Joseph Conrad A titkosügynök című regénye, amely egy közismert épület felrobbantására irányuló összeesküvésről szólt. Az ikertornyok elleni támadásokat követően ez a könyv mára a nagy terrorista regény néven vált ismertté, és egyfajta prófétai/előrejelző műnek tekintik. Mégis, van valami A titkosügynökben, van valami a terrorizmusnak abban a sajátos fajtájában, amellyel foglalkozik, amit az emberek gyakran figyelmen kívül hagynak vagy egyszerűen félreértik; vagy talán, ha valaki különösen cinikus lenne, ami én szinte mindig vagyok, akkor elgondolkodhatna azon, hogy vajon a könyvet előterjesztő újságírók közül sokan valóban olvasták-e a könyvet.
Adolf [igen, Adolf] Verlocnak két munkája van. Az egyik, hogy egy lepukkant londoni boltot vezet a feleségével és annak együgyű bátyjával, a másik, hogy a címben szereplő titkos ügynök. Verloc azonban nem James Bond; ő megfigyelő és besúgó; egészen addig, amíg egy napon a gyanús Vladimir úr, aki valamiféle külföldi nagykövet, meg nem mondja neki, hogy a megfigyelés nem elég. Vladimir szerint be kell bizonyítania, hogy nélkülözhetetlen, ha a fizetési listán akar maradni. Ez a nélkülözhetetlenség magában foglalja a Greenwichi Obszervatórium felrobbantását, amelynek célja, hogy Angliát határozott, akár szélsőséges fellépésre sarkallja a bűnöző/forradalmi/terrorista elemek vagy szervezetek ellen. Vladimir elképzelése szerint ehhez fel kell kelteni, úgymond felébreszteni a középosztály figyelmét.
Az egyik első dolog, amit A titkos ügynökkel kapcsolatban észre fog venni az olvasó, hogy bár a regény állítólag Londonban játszódik, nem sok felismerhető angol jellegzetesség van benne. Az összes forradalmárnak például kontinentális hangzású neve van – Ossipon, Verloc, Michaelis stb. –, annak ellenére, hogy állítólag brit állampolgárokról van szó. Ráadásul Conrad fővárosa különösen komor hely; még ha figyelembe vesszük is, hogy London talán piszkos volt és így tovább, van valami fantasztikum, de mindenképpen nagyon furcsa abban, ahogyan az író bemutatja. A Bleak House-ban Dickens a ködről és hasonlókról ír, de Conrad Londonja mintha állandóan sötétségben lenne, és az erőszak vagy az őrület kézzelfogható fenyegetése mindig ott van a levegőben; sőt, az őrület vagy a szellemi feszültség érzése, amely áthatja a művet, Dosztojevszkijt idézi [bár Conrad, úgy tűnik, nem volt rajongója].
Egy ilyen nyilvánvalóan, könyörtelenül politikai és szatirikus regény esetében könnyű lenne a szereplőket puszta szimbólumoknak, ábrázolásoknak vagy egydimenziós bábuknak tekinteni. A műnek azonban van egy erős emberi aspektusa is. Először is ott van a Verlocnak adott feladatból eredő konfliktus, ami alatt a megfigyelőt értem, aki kénytelen aktív résztvevő lenni. Különleges ember kell ahhoz, hogy ilyesmit tegyen, hogy felrobbantson egy épületet; a legtöbb ember képes csak állni és hagyni, hogy ez megtörténjen, de egészen más dolog, másfajta személyiség kell ahhoz, hogy valaki a kezében tartsa a robbanóanyagot, hogy felrobbantsa azt. Ahogy azt el lehet képzelni, ha valakit cselekvésre kényszerítesz, aki inkább a megfigyelésre alkalmas, a következmények valószínűleg katasztrofálisak lesznek.
Másodszor, ott van az együgyű Stevie és a Verloc közötti kapcsolat. Stevie-nek valóban reprezentatív vagy szimbolikus funkciója van a regényben: ő az ártatlanság és a zűrzavar, és mondhatnánk azt is, hogy a káosz [legalábbis mentálisan/érzelmileg]; bizonyos értelemben egyszerre a regény erkölcsi lelkiismerete és magának Verloc úrnak [és talán minden forradalmárnak] az érzelmi állapotának emberi tükre. Ugyanakkor ő adja a könyv leggyengédebb pillanatait is, például a megkorbácsolt ló és a szegény lóhajtó iránti együttérzését, és az egész tragédiát. Stevie azért tragikus figura, mert ő egy teljesen bizalomteljes és szerető testvér és sógor.
A regény vége felé azonban a hangsúly szűkül, és az utolsó mintegy 50 oldalon Mrs Verloc kerül előtérbe. Van egy hosszú szakasz közte és a férje között, amelyről nehéz spoilerek nélkül beszélni, de ez egy igazán zseniális írás. Conradnak sikerül a gyászt és a megrázkódtatást pontosabban és meghatóbban bemutatnia, mint ahogy azt egy regényben lehetségesnek tartottam volna. Számomra már csak ezért a hosszú szakaszért is érdemes elolvasni A titkosügynököt.

A történet egyszerű: Mr Verloc (orosz?) titkosügynök, aki felépített magának egy kényelmes életet, beszélgetett anarchista társaival, és nem nagyon csinált semmit. Aztán egyszer csak a megbízói felszólítják a cselekvésre. Ám az akció balul sül el, és Mr Verloc családjának az élete teljesen összeomlik. És itt kezdődik a regény igazán izgalmas, lélektani része. Ráadásul a regény nagyon jól van megírva, sok olyan mondat volt, amit többször is elolvastam. Például ez: link

A fülszöveg megemlíti, hogy egyrészt politikai krimi, másrészt pszichológiai regény. S ez valóban így is van, habár kissé furcsa a „politikai krimiség”, ha a mai krimik világát, felépítését nézzük. Itt sokkal inkább előtérben nyomakszik a lélektani jelleg. A szereplők vívódásai, tépelődései alkotják a könyv fő gerincét. Ezt jól példázza Mr. Verloc összeomlása a merénylet után. A könyv végkimenetele végzetszerű. A könyv egyértelműen e sors felé tendál. Illúziói csak az olyan naivoknak lehet,mint, amilyen Mr Verloc volt, aki azt gondolta, hogy felesége Winie önmagáért szereti, s képes elfelejteni a gyerekeként szeretett öccse halálát.

Jobban tetszett, mint a Nostromo. Ez a történet „jobban ült”, érthetőbb volt számomra. Érdekes politikai-lélektani regény. Bár az igazat megvallva 2 estét adtam magamnak, hogy elolvassam, így kicsit elsiklottam egyes részletek felett. Nem tudom, hogy ezért (vagy pedig lassúbb olvasással sem lett volna érthetőbb), de nem volt teljesen világos nekem, hogy Adolf Verloc tulajdonképpen _agent provocateur". Jó volt a fülszöveg, és jó volt az előszó, így jobban látszottak az összefüggések.
Egyébként nem tudtam utánakeresni a greenwichi obszervatórium elleni merényletnek. Van róla valahol valami?

Remek pszichológiai regény. De mintha a szerző kicsit előítéletes lenne mindenféle baloldalisággal szemben.

Nagyon szeretem, ahogy Conrad ír, külön köszönet Gy.Horváth Lászlónak a fordításért!
A könyv első felében inkább a politikai, társadalmi helyzet leírásán van a hangsúly. A második felében válik igazán krimivé, onnan nagyon izgalmas és megrázó.
Mr. Verloc jelleme, viselkedése nagyon idegesített végig, megérdemelte a sorsát. Kár hogy még két ember élete is múlott rajta.

Zseniális könyv, Joseph Conrad rendesen megelőzte a korát ezzel a művel! A rendőrség nyomozásának leírása illetve a főfelügyelő és a főkapitány-helyettes rivalizálása tökéletesen leírja az FBI vagy a CIA szervezetében ismert, filmekben sokszor ábrázolt jeleneteket. A terrorista alkat jellemzése, a rokonok, családi háttér megalkotása és a többi karakter szintén bámulatos! Ahogy manapság mondják: a mű “megtörtént események alapján” készült, de persze greenwichi robbantási kísérlet története kapott egy orosz forradalmi szálat (mégiscsak 1907-ben íródott).
Ugyan még nem olvastam el Conrad híres Sötétség mélyén című könyvét, de A titkosügynök elég jó felvezetésnek tűnik hozzá.

Kell a könyv elolvasásához türelem, de megéri. Valóban nagyon szépen ír Conrad, a szereplők egy része figyelemre méltó karakter. Különösen a Professzor, akinek minden ereje, tudása, múltja jelene és jövője egy detonátor. De mr. és mrs Verloc jelleme is érdekes fejlődésen megy keresztül. Tetszett, de a túl sok, helyenként szájbarágós eszmefuttatás bizony igénybe vette a türelmemet.