Az ​orenda 93% 65 csillagozás

Joseph Boyden prózája súlyos, helyenként már-már költői. a 17. századi Észak-Amerika vadonjába viszi el olvasóit. Elképesztően erős, impulzív történet, filmre vele.

https://gaboolvas.blogspot.hu/2017/08/az-orenda.html

Mindig is vonzott az indián világ, gyerekkoromtól, A nagy indiánkönyvön és társain nőttem fel, aztán a végére úgy alakult, hogy Egytoll a társam hosszú évek óta.
Viszont rég olvastam indiános könyvet. Hát, most megkaptam! Az idealizált, romantikus, nosztalgikus emlékek helyett a maga naturális valóságában. Vér, kín(zás), sebek, éhség, harc, járvány, büszkeség, bosszú, fájdalom és veszteség minden mennyiségben, hagyomány, szellemvilág, szerelem, remény, a huronok és az irokézek véget nem érő, kegyetlen, öldöklő háborúja, ugyanakkor egy elkötelezett hittérítő szélmalomharca, akinek szintén kijutott a 'jóból'. Megrázó volt ennyire testközelből átélni Madár, Hópehely, Róka és a többiek sorsát, tudva az általános végkifejletet, miszerint a legnagyobb ellenfelük nem egymás törzsei voltak valójában.

Érdekes volt olvasni a történetet három szemszögből is. Jól érzékeltette, hogy amit az egyik x-nek lát, azt a másik lehet, hogy y-nak.
Mindig is szimpatikus volt az indiánok természethez való hozzáállása, és ezért is elborzaszt a másik törzsekkel való ellenségeskedésük. Úgy látszik, hogy ez kultúrától független, a hatalom, leigázás, stb.
Vajon akkor mennyi időbe telik egymást kiírtani, ha a fehér ember nem teszi be a lábát? Valószínűleg hosszabb időbe. Hiszen a beavatkozások jelentősen növelték a spoiler végkifejletet.
Rengeteg elgondolkodtató gondolat van a regényben, érdemes lassan olvasni, íme egy:
„Azt mondom, hogy az ember az egyetlen ebben a világban, akinek mindenre szüksége van, ami benne van. […] De nincs semmi a világon, aminek ránk lenne szüksége a túléléshez. Nem vagyunk a föld urai. Szolgák vagyunk.”

Nem titok, hogy szeretem az indiános könyveket, amikkel először gyermekkoromban találkoztam. Még most is időről időre szükségem van, hogy belemerüljek a „vademberek” világába.
Ez a könyv azért tetszett nekem, mert egy fiatal jezsuita szerzetes szemén keresztül bepillantást nyerhettem az indiánok életébe. Mivel váltott szemszögű a történet, a másik két főszereplő Hóesés, egy irokéz kislány, akit az ellenséges huron harcos, Madár örökbe fogad, miután kiirtották a családját. Érdekes ez a világ, vad és a mai ember számára brutális. Bár más könyvekből megismerhettem az indián szokásokat, de a mai napig rá tudok csodálkozni, meg tudok lepődni.
Az olvasó megismerheti a 17. századi indián falut, társadalmát, szokásait, na meg a vakbuzgó, de alapvetően emberséges Christophe jezsuita szerzetest. Két kultúra feszül egymásnak, és mi olvasók tudjuk, hogy melyik fog győzni.
Jó kis regény ez, amit érdemes elolvasni.

Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy én még valamikor indiános könyvet fogok olvasni. Ez a könyv viszont felkeltette az érdeklődésemet. Az ember azt gondolná, mit tudnak nekünk még újat mutatni Winnetou, Old Shatterhand, Vadölő vagy esetleg Gojko Mitic után? És rá kellett jönnöm, tudnak. Tudnak még újat mondani. Boyden regénye annyira naturalista, annyira nyers módon ábrázolja ezt a 17. századi indián világot, hogy az már meghökkentő. Természetesen előtérbe kerülnek az emberi érzelmek, a szeretet is, s ennek a kettősségnek a mérlege élteti a regényt. Mindenképp kiemelném még a cselekmény lezárását, mert a könyv becsukása után olyan érzése van az olvasónak, mintha körbe járt volna, mintha újra ki kéne nyitnunk a könyvet, s kezdeni elölről.
Egy újabb bizonyság, hogy lehet kalandregényt írni szépirodalmi színvonalon.

Lebilincselő regény az 1600-as évekből, a Nagy Tavak környékén élő indiánokról.
A történet egy huron harcos, egy irokéz lány és egy jezsuita pap váltott szemszögű elbeszélésén keresztül bonatkozik ki, akiknek a sorsa elválaszthatatlanul összefonódott.

Érdekes volt megismerni az indián történelem ezen szeletét, a huronok életmódját, a pusztító járványok hatását, a keresztény misszió nehézségeit. A könyvre azonban jellemző a naturalisztikus ábrázolásmód, és a brutális kínzások leírása helyenként már túllépte az ingerküszöbömet…

„Cristophe varjú” nagyon szimpatikus szereplő volt, aki vakbuzgó hite ellenére is igyekezett megismerni az indiánok kultúráját, nem folyamodott erőszakos módszerekhez, és tényleg teljes szívéből hitte, hogy jó célért küzd.

Számomra a könyv egyik legelgondolkodtatóbb momentuma a pap és az indiánok közötti párbeszéd volt. A huronok egységben élnek a természettel, hitük szerint mindennek lelke van, az állatoknak, a fáknak, a köveknek… A pap pedig arról győzködi őket, hogy az Úr azért adta az embernek a természeti világot, hogy használja és uralkodjon rajta. Vajon hogy nézne ki ma a világunk, ha nem a második gondolat győzedelmeskedik?

Erőteljes hatású olvasmány volt, amit nem fogok egyhamar elfelejteni.

Nagyon érdekes történet , szívesen olvastam. Betekintést nyújt az indián közösségek életébe, a gyermekkori indiánregények szintján bőven túl. A történet három nézőpontú, és el kell ismernem, hogy hitelesen hozza mindhárom nézőpontot, még a nőit is. Hibája viszont, hogy anakronisztikus, az író mai tudása fényében a hittérítők megjelenésével Madár az indián népek megváltozását, eltűnését vizionálja. Természetesen nem vitatom, hogy lehettek ezzel kapcsolatban rossz érzései, megérzései, de tudása semmiképp. Itt nekem egy kicsit kilógott a lóláb, de ezzel együtt ez egy nagyon jó könyv. Olvassátok!

Tegnap este fejeztem be a könyvet, de még mindig a hatása alatt vagyok. Emlékszem gyerekkorom egyik kedvenc filmje Az utolsó mohikán volt, amelyet bármikor képes vagyok újranézni, így az indiános történetek mindig is felkeltették az érdeklődésem (bár őszintén szólva a klasszikus indián regények pl. nem foglalkoztatnak, vagy csak eddig nem bukkantam jóra :)), így nagyon vártam már, hogy belekezdhessek a könyvbe.
És nem kellett csalódnom. Már a bevezető is olyan gyönyörűen van megírva, hogy azonnal berántja az olvasót.
Érdekes, hogy az egész történet alatt nem volt olyan szereplő, akit a szívembe zártam , akivel azonosulni tudtam volna, de ez nem zavart, sőt azt hiszem ettől lett igazán hiteles az egész. Hiszen európaiként egy másik korból visszatekintve szerintem nem lehet felfogni azt a szokásrendszert és kultúrát, amelyet az indiánok képviseltek. Itt is csak egy töredékét ismerhettük meg, hiszen itt egy huron törzs mindennapjaiba, harcaiba, érzelmeibe, hitvilágába tekinthettünk bele, de még a huron népen belül is különböző törzsek és szokások voltak, nem beszélve a további teljesen más törzsekről.
Bár az ide érkező európai hittérítők vadaknak tekintették ezeket a népeket, de a maga módján csodálatos, hogy mennyire szimbiózisban éltek a természettel, a spirituális életükkel, szerintem ezt a régi és mai felvilágosult világban is kevesen mondhatják el magukról. Nyilván számtalan erőszakos cselekedet hatotta át életüket, a bosszúkat, a kínzásokat nem is említve, de ezek sem pusztán mindig az erőszakról szóltak. Hanem akár egy családtag(ok) elvesztésének feldolgozásáról, vagy az ellenség felé mutatott tiszteletről. És bár ez számunkra manapság elfogadhatatlan, de azt hiszem pont ebben rejlik a kulturális különbség, amely nem feltétlenül rossz.
Szóval nekem mindenképpen egy nagyon üdítő olvasmány volt, kirítt a tucat könyvek sorából. A szerző másik regénye is felkeltette az érdeklődésemet, biztosan sort kerítek majd rá.

Már több mint három éve „csücsült” a várólistámon. Miért is?
Ez az a történet, melyet megfilmesítve biztosan nem néznék meg. De a könyv nagyon jó volt, nagyon sok újat, mégis nehezen emészthetőt adott.
A huron és irokéz törzsek közti régen dúló ellenségeskedésekbe belefolyik még a telepesek megjelenése is.
Három szemszögből ismerhetjük a cselekményt.
Madár a huron törzs vezetője.
Hóesés az elrabolt és örökbefogadott irokéz kislány.
Christophe jezsuita szerzetes – vagyis a Varjú – sok nehézséggel találja magát szemben.
Varjú szemében az indiánok vadak, kiket meg kell térítenie a keresztényvallásra. Bálványokban hisznek, hiszik, hogy mindennek van orendája, vagyis életet adó ereje az embernek, állatnak, növénynek, köveknek, fának és az a legyőzőjébe vándorol át.
A három nővér – a kukorica, tök, bab melynek termesztéséből és vadászatból, halászásból tartja el magát a törzs. Cserekereskedelemmel szerzik be a többi dolgot, amire szükségük van.
Aprólékosan, szépen szemléletesen mutatja be az író a mindennapi életet, annak minden szépségét és gondját, brutalitását. Szerelmeket, a lányok és fiúk felkészítését a felnőtt korra, „orvoslást”, a törzs költözését, ha már a termőföld kimerül, házak építését, a telep védelmét – nagyon sok érdekességet olvashattam.
A misszionáriusokkal a hittérítésen kívül, sajnos a fegyverek a civilizációs betegségek és az alkohol is megérkeznek a törzsekhez.
Nagyon sok halott, megfogyatkozott harcosok, aszályos időszak, mind mind hozzásegít, hogy az erősebb törzs legyőzze a gyengébbet és brutális végső összecsapásban.
Fájó szívvel fejeztem be a könyv olvasását.

Minél tovább olvastam ezt a terjedelmes regényt, annál inkább éreztem, hogy érlelődik az öt csillag. Bámulatos, hogy milyen jó karaktereket alkotott az író, és mennyire élővé tudta tenni a 17. századi helyszínt. Madár, a törzsfőnök, Christophe, a katolikus misszionárius, Hóesés,az elrabolt és örökbe fogadott lány, és Kócsag, a gyógyító varázslónő, Róka, a barát és harcostárs mind-mind telitalálat. A vadak nem is olyan vadak, a hittérítők sem olyan erőszakosak, de még csak nem is olyan életidegenek, mint gondolnánk. Christophe kezdetben úgy viselkedik, mint elefánt a porcelánboltban, de az idő múlásával egyre jobban csiszolódik, gondolkodása egyre reálisabb lesz. Igazán realista csak egy van, neki már nem kell fejlődnie, ez pedig Kócsag. Emellett még jó humorral is rendelkezik, mindenkinek van mit tanulnia tőle. A törzsi harcok mellett a lelkek vadászata zajlik, és mindent felülír a politika. Így van ez napjainkban is. Üzenet a mának: ami jól működik, azt ne változtassuk meg. Én Kócsag pártján állok.